Színház a csillagok alatt

Éppen harminc esztendeje, hogy az Esztergomi Várszínház a bazilikától néhány lépésre található Budai toronyba költözött: a várfalakkal övezett katlan a fölé boruló csillagos éggel önmagában is csodálatos díszlete a júniustól szeptemberig itt látható változatos műfajú előadásoknak. A Várszínház azonban nem csak a falai révén őrzi a történelmet, szerves folytatója is a város színházi hagyományainak. A feljegyzések szerint már a török időkben is tartottak itt elő­adásokat, ismert eset Claudio Monteverdi 1595-ös látogatása, amikor a várban vele együtt tartózkodó itáliai színészek a török elleni győztes csaták után zenés műsorokkal szórakoztatták a magyar katonákat. Később számos vándorszínház is útba ejtette a kivételes fekvésű települést, a XIX. század elején nyaranta rendszeresen színitársulatok léptek fel. A XX. században aztán több kísérlet történt egy igényes, akár saját társulattal is rendelkező esztergomi teátrum meg­alapítására. Ezt szorgalmazta például Babits Mihály is, akinek egykori előhegyi nyaralója ma emlékház, és aki először javasolta, hogy rendezzenek a vár és a bazilika környékén nyári játékokat. Az Esztergomi Várszínház végül 1990-ben jött létre, amikor a várat is felújították. A Budai toronyban lévő nyolcvan négyzetméteres színpad a régi török temető helyén található, ezt veszi körbe félkaréjban a körülbelül kétszázötven fős – a távolságtartási intézkedések miatt most feleekkora közönséget befogadó – nézőtér, a nagyobb kiállítású produkciók bemutatására alkalmas óriásszínpadot jellemzően a bazilika harangtornya előtt, illetve a Vízivárosban állítják fel. A szezon általában júniustól augusztus végéig tart, a színház vezetői a saját és koprodukciós előadások mellett a kezdetek óta nagy súlyt fektetnek a különböző nemzetek kultúrájának megjelenítésére, évente hívnak meg határon túli magyar társulatokat, együtteseket, és idén már a tizennyolcadik alkalommal rendezik meg a nagyváradi színészek vezette, gyerekeknek szánt Bábos Tábort is.

Hídszerepben

– Rengeteg mindent megéltünk az elmúlt évtizedekben, volt, hogy stabil anyagi támogatás híján a túlélésért küzdöttünk, akadtak tervezhetőbb időszakok, de a mostani karanténhelyzet minket is nem várt kihívások elé állított – mondja az Esztergomi Várszínházat a kilencvenes évek közepe óta igazgató Horányi László, Jászai Mari-díjas színész. – Ahogy mindig, ez évben is már január-februárra elkészült a teljes programtervünk, túl voltunk a rengeteg és igen bonyolult színészegyeztetésen, ám amikor beütött a krach, hirtelen számos A, B és C változatot kellett kigondolnunk. Először azon izgultunk, kinyithatunk-e egyáltalán, majd a bizonytalan ideig tartó határzár miatt. Július 4-én volt az első előadásunk, a Várszínház és a zentai–marosvásárhelyi–soproni színház közös produkciójaként színre vitt Római karnevál, ám előtte két héttel a Romániából érkező társulat tagjainak még tizennégy napos karanténba kellett volna vonulniuk. A bemutatóra szerencsére feloldották ezt a tilalmat, de addig nem kis fejfájást okozott utánajárni, milyen engedélyek kellenek a munkavégzéshez, és ha ezeket nem sikerül beszereznünk, mit kínáljunk a Hubay Miklós-mű helyett a nézőinknek.

Hogy végül szerencsére minden az eredeti elképzelések szerint haladhatott, annál is fontosabb volt, mert Horányi László tapasztalatai szerint a több hónapos kényszerű otthonlét után az emberek a szokásosnál is jobban ki vannak éhezve a kultúrára, szórakozásra. Ennek a helyzetnek pedig éppen a nyári színházak lehetnek a nyertesei. Ezek normál esetben is hídként kötik össze a kőszínházak jellemzően június elején végződő és szeptember elején kezdődő évadait, ami most hatványozottan igaz: a jegyek a szokásosnál is nagyobb tempóban fogynak még a nem kifejezetten habkönnyű nyári darabokra is.

– A szabadtéri vagy nyári színház ugyanis nem azt jelenti, hogy oda az emberek nevetgélni vagy térdet csapkodni járnak, a népszínházi jellegbe bele kell hogy férjen néhány mélyebb, elgondolkodtatóbb előadás is. És a mi esetünkben, a hely szelleméhez és a szlovák határ közelségéhez igazodva, évadonként egy-egy történelmi témájú, a magyar identitást erősítő produkció bemutatását szintén kötelezőnek érzem – magyarázza a Várszínház mindenkori műsorpolitikájában jelen lévő elvet Horányi László. – Emellett régi vesszőparipám, hogy a szabadtéri és a kőszínház közt olyan túl nagy különbség nincs. Leszámítva persze, hogy a mi idegrendszerünket jobban megtépázza az időjárás, a nyár végére általában megfájdul a nyakam, annyit kémlelem az eget, és a műszaknak is nagyobb találékonyságra van szüksége a díszletek felállításakor, mozgatásakor – a csillagokra nem lehet semmit felaggatni, bármilyen szép is lenne. De a színészek ugyanazok, gyakran az előadások is, sőt, nem ritka, hogy a kőszínházban bepróbált darab premierjét valamelyik szabadtéri színpadon tartják, majd őszre visszaviszik az egészet a falak közé.

Trianon 100

Ahogy az sem szokatlan, hogy a nyári színházak valamely évfordulóhoz kapcsolódva, kőszínházi társaikhoz hasonlóan tematikus évadokban is gondolkodjanak. Idén a trianoni békekötés századik évfordulója adta magát, ami az Esztergomi Várszínház esetében azt jelenti, hogy minden elcsatolt területről hívtak vendégeket, ezzel is tanújelét adva annak, hogy a magyar kultúra és nyelv, dacára a határok egykori átrajzolásának, nemhogy túlélt, de az elmúlt időszakban szinte kivirágzott. Huszonöt-harminc éve egy határon túli társulatnak elég volt csak megjelennie, hogy elnyerje a közönség szimpátiáját, ma már ez önmagában kevés, minőséginek is kell lenni, ez elvárás nemcsak a szakma, de a közönség részéről is.

A Trianon 100 jegyében így jó néhány kuriózum látható majd nyáron Esztergomban. Például a Várszínház saját felolvasószínházi bemutatója: Szále László Fekete zongora című darabja Ady Endre és Tisza István elképzelt beszélgetését dolgozza fel, ami ha valóban megtörtént volna, talán máshogy alakul Magyarország sorsa. Távolról, de mégis szorosan a témához köthető Tóth-Máthé Miklós műve, A nagyrahivatott is, amelynek főszerepét, Bakócz Tamás esztergomi érseket Horányi László alakítja.

– Tudjuk, hogy Bakócz Tamás majdnem pápa lett 1513-ban, állítólag egy szavazaton múlt a megválasztása. A pápaság abban az időben hatványozottan erős intézmény volt, ezért arról is érdemes elgondolkodni, még egy csillagfényes, meleg nyári éjszakán is, milyen irányt vett volna a magyarság, sőt egész Európa útja, ha végül az ő fejére kerül a tiara. Arról nem is beszélve, hogy hol máshol lenne méltóbb helye egy ilyen előadásnak, mint itt, nálunk, a bazilika közvetlen szomszédságában? A múlt század végén egy bonyolult művelettel ide építették be a még Bakócz által Mária tiszteletére állíttatott kápolnát, ahova magam is nap mint nap járok, hátha sikerül elimádkoznom az esőfelhőket – magyarázza a színész-igazgató. Jövőre szintén tervez egy ehhez hasonló történelmi bemutatót, aminek egyházi és esztergomi vonatkozása is van, de a téma és a főszereplő még hétpecsétes titok.

Minek a háború?

Horányi László addig sem unatkozik majd, szabadúszóként jelenleg négy helyen is játszik, évtizedek óta visszatérő vendég például a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban. Közben egész évben készíti elő a Várszínház 2021-es műsorát.

– Talán a lokálpatriotizmus is hajt, hiszen Esztergomban születtem, és az itteni Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban érettségiztem. Persze ha akkor azt mondja valaki, hogy egyszer majd én leszek a Várszínház vezetője, néztem volna egy nagyot. Zárkózott gyerekként soha nem álmodoztam arról, hogy színházi ember, pláne hogy színész leszek, jó néhány kanyar után keveredtem erre a pályára. De nem bánom, hogy nem vágtam egyből bele, mert az életben semmi nem haszontalan. Ha nem végzem el például a néprajz szakot, talán soha nem jutok el Sinka Istvánig, az ösztönös zseniig, aki tanulatlan parasztgyerekként a csizmaszárára írta az első versét. Az előző rendszerben méltatlanul elhallgatták, én viszont szeretném, ha minél többen megismernék a nevét, ezért sok éve járom a magyar ajkú vidékeket a Sinka-műsorommal, és örülök, ha az emberek az én közvetítésem révén rácsodálkoznak erre az ősmagyar géniuszra.

Ahogyan azt is örömmel említi meg, hogy úgy tűnik, a hazai kulturális élet, benne a színházakkal, viszonylagos épségben vészelte át a koronavírus miatti leállást, köszönhetően többek közt a kiszámítható és az elvonások helyett a megszilárdítást célzó állami támogatási rendszereknek.

– Erről az a városi legenda jut eszembe, amely szerint a második világháború alatt a brit parlament a hadiköltségek miatt állítólag átmenetileg meg akarta szüntetni a művészet támogatását, válaszként pedig Churchill visszakérdezett, hogy de akkor miért harcolunk? Az ember már csak ilyen: a szépségre, a kikapcsolódásra, a katarzisra minden helyzetben szüksége van.