– Milyen módszerrel dolgozik a már évtizedes zenei múltat maga mögött tudó muzsikusokból álló, ám alig egy éve alakult Making History?

– Helyzeti előnyünk, hogy már korábbról ismertük egymást, és mivel elég időt töltöttünk színpadon, az állandó koncertezés helyett olyan produkciót akartunk bemutatni, amelynek előbb ki kell forrnia magát. Elkészítettük a Jótündér című lemezünket, és ahogy minden hanghordozónak az a célja, hogy eljusson az emberekhez, elérhetővé tettük az interneten. A CD-eladás különben is jelképes, gyártása csupán hirdetési célokat szolgál, amit a kiadókhoz, műsorirodákhoz, sajtóhoz juttatnak el, illetve a koncerteken a közönség közé dobálnak, aláíratnak. A hozadék a rádiós lejátszásokban, koncertekben van.

– Milyen réteget, milyen gondolatokkal céloztok meg?

– Bár pop/rockot játszunk, legfontosabb, hogy nem a másokkal való összehasonlíthatóságra, skatulyázásra törekszünk, hanem arra, hogy önmagunkért ismerjenek meg bennünket. Ennek előfeltétele, hogy ne akarjunk másnak látszani, mint akik vagyunk. Az ötleteket közösen alakítjuk dalokká, és bár a szövegeket én írom, a többieknek abba is beleszólásuk van. A koncepció főleg az én lelkivilágomat tükrözi, ezért tudok azonosulni vele, amikor éneklem, és ettől hiteles. A témáig azonban nehéz eljutni, ezért előfordul, hogy az első sor fölött napokat töprengek, de onnantól már sima az ügy.

– Nem kiadónál jelent meg a lemezetek. Nem fogadták el?

– Ők elsősorban a tehetségkutatókból kikerülő előadókkal foglalkoznak, akik megkapják a hatalmas marketinget. Mi azonban nem fél évre tervezünk, miközben a tehetségkutatók választottjait, évente legyártva konkurenciáikat, ugyanaz a menedzsment azonnal fiókba teszi, hiszen máris ott az utód, akit minél rövidebb idő alatt a lehető legnagyobb pénzt kiszedve belőle, szintén el kell adni. Ennyi új tehetség azonban nincs, és bár eleinte még voltak értékelhető előadók, napjainkra a színvonal kezd kritikán alulivá válni. Kíváncsi volnék, hogy aki megnézte az összes tehetségkutatót, utólag hány nevet tudna említeni?

– Ez a zenészek teljes kiszolgáltatottságát jelenti.

– Az egyik ilyen tehetséget személyesen ismertem, láttam a sorsát. Tinisztárt akartak belőle, amikor viszont erre nem volt hajlandó, zenekaros fellépéseit nem fizették ki, csupán a playback és az egy szál gitáros kíséret maradt a számára. Mivel a lehetőség ezzel együtt is óriási, ahhoz nemigen engednek oda másokat, így nem véletlen, hogy az elmúlt években új zenekar nem is született.

– Hogy jutottunk ilyen mélyre?

– Magyarországon a szakma tönkretételét nem a média kezdte, hanem a szórakozóhelyek és a klubtulajdonosok. Miért van az, hogy az országhatárt átlépve sehol nem gond, hogy rendes gázsit fizessenek, a fogadtatás pedig sokszor zavarba ejtően előzékeny? Amikor Ukrajnában játszottunk a Rammstein Tribute-tal, már a határon diplomatasávon engedtek át, a szállodában pedig három lakosztályt is béreltek számunkra. Oda az ebédeltetés után taxi kísért, a koncertre, majd utána ismét a szállásra is taxi vitt. Egy zenekarba iszonyatosan sok munkát és pénzt kell fektetnie a zenésznek, nálunk mégis azt kívánnák tőle, hogy egy láda sörért menjen játszani. Tudom, hogy ezek kimondása kétélű penge, de ha már nem engednek a tűzhöz, legalább ne legyünk hallgatag szürke egerek.

Szakács Gábor