„Talán túl korán érkeztem”
Csaknem egy évtizeddel a nagy sikerű Cezanne-kiállítás után újra örülhetnek a hazai rajongók: a Szépművészeti Múzeumban 2022. február 13-ig látogatható Cezanne-tól Malevicsig. Árkádiától az absztrakcióig című tárlat a nagy elődök helyett ezúttal az utódokra koncentrál, és azt vizsgálja, milyen kapcsolódási pontok fedezhetők fel a francia mester életműve és az európai avantgárd művészet között.
Paul Cezanne (a szokatlan írásmód kapcsán lásd keretes anyagunkat – a szerk.) Kártyázók című festményét a műkincspiacon rekordot felállító, mintegy 250 millió dollárért vásárolta meg 2011-ben a katari uralkodóház, és képei azóta is 50 és 100 millió dollárokért cserélnek gazdát az aukcióspiacon. De XXI. századi rekordok ide vagy oda, számos festőtársához hasonlóan Cezanne sem művei eladásából tartotta fenn magát, sőt, élete nagy részét elszigetelten, a meg nem értettség magányában töltötte. Pedig vágyott a sikerre, elismerésre! Hiszen mi másért vitte volna el festményeit a fotográfus Nadar párizsi műtermébe, az impresszionisták 1874-ben rendezett első közös kiállítására, majd 1877-ben a harmadikra is? Miután azonban a közönség és a kritikusok is értetlenül álltak munkái előtt, sőt, támadást indítottak ellene, otthagyta a fővárost, és visszatért szülőhelyére, Provence-ba. Mígnem a jóbarát Pierre-Auguste Renoir fel nem hívta egy fiatal műkereskedő, Ambroise Vollard figyelmét a sorozatos kudarcok ellenére is kitartóan dolgozó festőre. Vollard nemcsak felvásárolta Cezanne közel 200 képét, de dacolva a közízléssel, 1895-ben nagyszabású önálló kiállítást is szervezett számára. Először a pályatársak, Renoir, Camille Pisarro és Edgar Degas vásároltak tőle, majd szép lassan a nagyközönséget is sikerült meghódítania, olyannyira, hogy az 1904-es Őszi Szalon már egy egész termet szentelt alkotásainak. A sikert azonban nem sokáig élvezhette: életének hatvannyolcadik évében, 1906-ban tüdőgyulladásban meghalt, miután dacolva a viharral és az esővel órákig festett a szabadban.
Új művészet születik
Halála pedig egyet jelentett egy új művészet kezdetével. Holott, mint Lyka Károly írta 1907-ben a Cezanne-ra emlékező nekrológjában, „ösztön-ember volt s mint ilyen, kívül állt az egyetemes piktura fejlődésének mozgalmán. Illetve kívül állt, amíg akarata nélkül be nem vonták s meg nem tették mesterré, mintaképpé, új irányok kezdőjévé. Neki magának esze ágában sem volt a modern piktura fejlődésébe, történetébe beleavatkozni, nem mások számára kereste azt, amit meg is talált, hanem kizárólag magának.” Ennek dacára olyan fiatal francia művészek, mint André Derain, Georges Braque, Raoul Dufy ahelyett, hogy saját útjukat keresték volna, hosszú ideig nem csináltak mást, mint Cezanne-t festettek, hogy megértsék művészetét. Aminek lényege, hogy a természet, vagyis az érzékelés révén vissza kell térni a klasszicizmushoz. Cezanne a természet tanulmányozása során jutott ugyanis arra a felismerésre, hogy mivel a természetben minden gömb, kúp és henger alakú, a képeket is ezekből a geometriai formákból kell összeállítani. Mivel az impresszionistákkal ellentétben nem a pillanatnyi benyomások, hanem a maradandó belső látvány érdekelte, festés közben eltorzította a hagyományos perspektívát és a formát, így teremtve meg művei sajátos harmóniáját. Ezzel az újfajta látványszerkesztési elvvel akaratlanul is kijelölte a művészet új irányát, döntő hatást gyakorolva a XX. századi fauvizmusra, az expresszionistákra és a kubistákra. Igaza lett tehát, amikor még életében a következőket mondta követőinek: „Talán túl korán érkeztem. Sokkal inkább tartozom a ti nemzedéketekhez, mint a sajátoméhoz.”
Viszonyítási pontok
A Szépművészeti Múzeum Cezanne-tól Malevicsig című kiállítása éppen ezért új szempontból közelíti meg az életművet. Míg a múzeum 2012-es tárlata az aixi mester és olyan nagy elődök, mint Michelangelo, Bernini vagy Poussin találkozási pontjait mutatta be, a mostani a XX. század első felében megjelenő klasszikus avantgárd irányzatok Cezanne-hoz való viszonyát elemzi, és arra keresi a választ, miért és mennyiben fontos Cezanne és a hozzá kapcsolódó művészettörténeti viszonyrendszer kortársaink számára is.
A kiállítás kurátora, Geskó Judit a kronológiai helyett ehhez a tematikus elrendezést választotta, így a látogatók elsőként Cezanne szülővárosának, Aix-en-Provence-nak a festő életművében betöltött szerepét ismerhetik meg. Miközben az impresszionistákhoz hasonlóan a szabadban festett, nem egyszerűen ábrázolta, hanem lelkiállapota szerint értelmezte is a látványt. Bár fiának írt egyik levelében arról panaszkodott, hogy nem tudja elérni az érzékei előtt kibontakozó intenzitást, mert nincs birtokában az a csodálatos színgazdagság, ami a természetből árad, művei mégis ellentmondanak állításának. Tájképeinek különlegessége és újszerűsége igazán az olyan impresszionista kortársak egy-egy munkája mellett érzékelhető, mint Monet, Signac vagy Pissarro. A mostani válogatásban természetesen ízelítőt kaphatunk csendéleteiből, barátokról és családtagjairól festett portréiból, illetve aktos kompozícióiból is. Cezanne meztelen fürdőzőket ábrázoló képeire művészkollégái figyeltek fel először, és ők voltak az első vásárlói is. A kiállításon is látható Három fürdőző nő című képét 1899-ben vette meg tőle Matisse, aki egész életében szenvedélyes hangon nyilatkozott róla, sőt, kijelentette: „Művészi kalandozásaim kritikus pillanataiban erkölcsi támogatást” jelentett.
Elválnak az utak
A mintegy százhúsz festményt, szobrot, rajzot, vízfestményt, sokszorosított grafikát felvonultató tárlat Az utak elválnak című kiállításrésze Cezanne halálát követően mutatja be az életmű különböző értelmezéseit. Így Cezanne munkái mellett a De Stijl mestereinek (Piet Mondrian, Theo van Doesburg, Huszár Vilmos), az orosz avantgárd művészeinek (Kazimir Malevics, Alekszandr Rodcsenko, Antoine Pevsner, Mihail Larionov), illetve a Bauhausban is dolgozó alkotóknak (Paul Klee, Lyonel Feininger, Moholy-Nagy László, Bortnyik Sándor) a képei szerepelnek egymás mellett a falakon. Bortnyik két változatban is megfestett Mértani formák a térben című kompozíciójának ihletője például egyértelműen a Szépművészeti Múzeum tulajdonában lévő Cezanne-mű, A tálaló volt. Van, hogy a párbeszédbe állított alkotások között a kapcsolódási pontok egyértelműek, mint a Bortnyik-képek esetében, máskor azonban a nézőnek kell megtalálnia őket. Ugyanakkor a tárlat – mely hangsúlyozottan nem hatástörténeti bemutató – ha nem is direkt módon, de egyértelmű bizonyítékát adja, hogy Cezanne életműve a modern művészet egyik alappillére, az 1885 után az avantgárd törekvések kiindulópontja. Emellett jól látszik az is, hogy az utódok elsősorban nem a mester műveinek színvilágát vagy ecsetkezelését csodálták, hanem a kompozícióval, a látvánnyal és a valóság megragadásával kapcsolatos munkásságát tartották követendőnek.
A kiállításon és a katalógusban a korábbi írásmóddal szakítva, ékezet nélkül olvasható a festő neve. Cezanne provence-i születésű volt, a provanszál nyelvben pedig az ékezet nélküli e-t ugyanúgy ejtik, mint az ékezetest a franciában. Maga a művész is ékezet nélkül használta a nevét, amikor levelet írt alá vagy képet szignált. Az ékezetes „Cézanne” írásmódot felesége, Hortense Fiquet, valamint fia, ifj. Paul Cézanne vezette be az 1890-es évektől, alighanem azért, hogy a párizsiak és más nem provanszálok számára is egyértelművé tegye a név helyes kiejtését. A Szépművészeti Múzeum most az ékezet elhagyásával a Société Paul Cezanne döntésének és a művész dédunokája, Philippe Paul Cezanne felhívásának is tesz eleget.