A bécsi döntések

A magyar küldöttséget vezető Teleki Pál miniszterelnök, bár a magyar kormány jobb határokat szeretett volna, alapvetően elégedetten vette tudomásul a döntést, a román külügyminiszter viszont a szó szoros értelmében elájult. Ami nem csoda: az első világháború után, a győztes hatalmak kegyéből hatalmasra növesztett Románia addigra már elveszítette a 34 ezer négyzetkilométer területű Besszarábiát (a mai Moldovát a Szovjetunió szerezte meg), és küszöbön állt a kereken hét és fél ezer négyzetkilométer kiterjedésű Dél-Dobrudzsa elveszítése is.

A döntéssel olyan történelmi magyar városok kerültek vissza az anyaországhoz, mint Arad, Nagyvárad, Nagyszalonta, Nagykároly, Kolozsvár, Zilah, Dés, Nagybánya, Beszterce, Szászrégen és persze a székely székvárosok: Marosvásárhely, Csíkszereda, Székelyudvarhely és Sepsiszentgyörgy. Ezek lakossága zömében magyar volt, de a trianoni határ melletti sáv, az úgynevezett Partium és a Székelyföld közötti széles övezetben a falusi lakosság többsége román, ami logikusan kikövetkeztethető abból is, hogy összességében a visszacsatolt területen élő körülbelül két és fél millió ember valamivel több mint a fele volt magyar, továbbá ötvenezer szász, a többi román.

A megnövekedett Magyarországra tehát milliós lélekszámú román kisebbség került, miközben a dél-erdélyi szórványban félmillió magyar rekedt az új határokon kívül. Habár a történelem bő négy esztendővel később fölülírta ezt a döntést, mégsem hiábavaló utólag föltennünk a kérdést: igazságos volt-e ez így? Különösen, ha összevetjük az első bécsi döntés, a Felvidék déli sávja visszatérésének etnikai adataival. Arról ugyanis tudjuk, hogy lényegében a nyelvhatáron rajzolta meg az új határt, a visszatért kilencszázezer fő több mint nyolcvan százaléka volt magyar, és a megnövekedett Magyarországra került szlovákok száma nem érte el a megmaradt Szlovákiában maradt magyarokét – egyedül az 1920-ig német–magyar Pozsonyban harmincezer magyar rekedt. Az tehát vitán felül igazságos és méltányos döntés volt. Azért lehetett az, mert a két nép viszonylag egyértelműen elkülönült. A trianoni békediktálók szégyene, hogy ezt figyelmen kívül hagyták.

Erdélyben a Székelyföldet leszámítva ilyen egységes nyelvhatárt húzni nem lehetett. Fontos hangsúlyoznunk, hogy Erdélyben, hiszen nemcsak erről az országrészről volt szó, hanem a Partiumról és Bácskáról is. A Partium, az elcsatolt területből a hegyeken inneni széles sáv, Nagyváradtól föl a Tisza felső folyásáig minden szempontból az Alföld része volt, szinte tiszta magyar lakossággal, emellett a délebbre eső Nagyszalonta és Arad környékén is az anyaországgal érintkező tömbmagyarság élt. Bácska más eset, itt a magyarság már az előző századfordulón is gyönge kisebbséget alkotott a nagyszámú szerb, román és német lakosság mellett. Itt a párizsi békék nagyjából a szerb–román nyelvhatárt vették alapul, a magyart és a németet figyelmen kívül hagyva.

Magában Erdélyben román többségű terület ékelődött a magyar Partium és a szintén magyar Székelyföld közé, kisebbségi magyar lakossággal. A Székelyföld Magyarországhoz kapcsolása azonban csak ennek a területnek a visszacsatolásával vált lehetségessé. Az utókor tehát bátran meghozhatja erről is az ítéletet: az első bécsi döntés, a Felvidék déli sávjának visszacsatolása igazságos volt, a második bécsi döntés pedig méltányos.

Tudjuk, hogy a területgyarapodás e két döntéssel nem állt meg. Kárpátaljának a tisztán magyarlakta sávja a korábbi Ung, Bereg és Ugocsa vármegyékből már az első bécsi döntéssel visszakerült, a régi országból még kívül maradt területeken pedig a magyarság aránya alig haladta meg a 9 százalékot. Persze a szlovákoké sem volt magasabb, a románoké még annyi sem, a terület lakossága zömmel ruszinokból állt. A magyar kormány azonban úgy döntött, hogy ezt a területet katonai erővel hódítja el Csehszlovákiától. A megindult támadás érdemi ellenállással alig találkozott, a háborús helyzetben nemzetközi tiltakozással sem kellett számolni. A ruszinok nem bánták az uralomváltást, annál kevésbé, hiszen a magyar kormány komoly erőfeszítéseket tett, hogy az elmaradott vidéket fölfejlessze, becsatolja a magyar gazdasági és kulturális vérkeringésbe.

A negyedik országgyarapodás, a Délvidék egy részének és a Muravidéknek a visszacsatolása már súlyos feszültségekkel volt terhes. Ismeretes, hogy Teleki Pál miniszterelnök az öngyilkosságba menekült a feloldhatatlan ellentmondás elől, hiszen Magyarország nem sokkal korábban kötött örök barátsági és megnemtámadási egyezményt Jugoszláviával, most pedig megszállóként csatlakozott Németország Jugoszlávia elleni agressziójához.

Pedig az így visszatért területeknek a trianoni Magyarországgal határos részén egyértelmű volt a magyar többség, jelentős német kisebbséggel kiegészülve, amely német kisebbség inkább húzott a magyarokhoz, mint a szerbek dominálta Jugoszláviához. Ezzel együtt is látnunk kell, hogy a magyarság aránya az új területen csupán 39 százalékot tett ki, a megszállás déli irányban mélyebbre hatolt, mint ahogy a nemzetiségi viszonyok indokolták volna. Többek között ebből is fakadtak a tragikus következmények, előbb a megszállók által elkövetett súlyos atrocitások, majd a második világháború után a szerb megtorlások.

Ez tehát a négy országgyarapodás mérlege. Az első, a felvidéki igazságos volt és méltányos, amely ellen akkor a kor nagyhatalmai sem emeltek kifogást. A visszacsatolás a magyarság igazi ünnepe volt, és méltányos lett volna, ha a második világháború után is érvényben marad. A második gyarapítás, Kárpátalja megszállása katonai erővel történt, de a megszállt területnek is előnyére vált. A harmadik, Észak-Erdély visszacsatolása feszültségekkel volt terhes, de méltányos, és súlyos igazságtalanságokat orvosolt. Végül a negyedik, a Délvidék megszállása igazságos lett volna, ha nem tragikus áron jön létre.

A negyedjére meggyarapodott ország rövid időre visszaemelkedett a középhatalmak sorába a maga 172 ezer négyzetkilométeres területével, közel 15 millió lakosával, akik közül kereken 11 és fél millió, 77 százalék volt magyar. A történelem azonban átgázolt ezen az ország­gyarapításon, a második világháború után még rosszabb békét kényszerítve Magyarországra, mint a trianoni volt. Így hát nem maradt számunkra más lehetőség, mint hogy új, addig sehol nem próbált módját találjuk a kétszeresen is szétszakított nemzet újraegyesítésének. Tíz évvel ezelőtt a magyar kormány ebbe a munkába kezdett bele. Az eredmények pedig világosan látszanak: a Kárpát-medencei magyarság békés úton újra egy közösséggé vált.