A „Cég” öröksége

– Hány munkaórát töltött kutatással az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában a könyv megírásához?

– A kötetbe beépültek a másfél évtizede megkezdett levéltári kutatásaim eredményei, de célzottan ennek az elemzésnek a megírása mintegy másfél-két évet vett igénybe.

– A bevezetőben úgy fogalmaz, hogy „az állambiztonság működése ügy-, illetve ügynökközpontú történetek alapján vált ismertté”. Miért maradtak szinte láthatatlanok a közvélemény előtt a tartótisztek?

– Ha évtizedes távlatban nézzük, akkor a kérdésre az iratokhoz való hozzáférés korlátozottsága ad elsődleges magyarázatot. Először ugyanis a politikai ügyek, perek vizsgálati anyagai, majd a hálózati személyek jelentéseit tartalmazó úgynevezett munkadossziék nyíltak meg. A Belügyminisztérium Állambiztonsági Főcsoportfőnökségén dolgozó tisztek személyi aktái csak később váltak kutathatóvá.

– Mennyire lehetett a politikusok szándéka, hogy a figyelem a tartótisztekről az általuk beszervezett, nekik jelentő ügynökökre terelődjön?

– Ezt jelenleg inkább politológiai, mintsem történeti módszerekkel lehet vizsgálni, de egyszer majd valaki nyilvánvalóan meg fogja írni, mennyi a szándékosság abban, hogy 1989 után ennyire ügynökközpontúvá vált a történetek elbeszélése. Történész-kutatóként azonban fontos kiemelnem, hogy ma már nagy mennyiségű adat áll rendelkezésre mind a hálózati személyek, mind a tartótisztek tevékenységének alaposabb megismeréséhez. A Történeti Levéltár honlapján például több száz pályaképet találhatunk a politikai rendőrség vezetőiről, és hasonló gyűjtemények vannak az 1956-os Intézet honlapján vagy a Nemzeti Emlékezet Bizottsága honlapjának Tudástárában is. Én ezeken annyiban léptem túl, hogy megpróbáltam egy teljes tablót elkészíteni kifejezetten a III/III. Csoportfőnökség tagjairól. Társadalomtörténeti vizsgálódásaim során nemcsak a személyek, hanem a hozzájuk kapcsolódó életutak, valamint a belőlük kirajzolódó mintázatok, a karakterek közötti összefüggések érdekeltek.

– Mekkora tartótiszti állománnyal működött 1962-es megalakulása és 1990-es jogutód nélküli megszüntetése között a III/III. Csoportfőnökség?

– Végigbogarászva a fennmaradt kinevezési parancsokat megállapítható, hogy a belső elhárítással foglalkozó csoportfőnökségen az említett időszakban mintegy 550-600 alkalmazott fordult meg. Valamennyien azonosítható személyek.

– Mennyire teljes a lista az iratmegsemmisítések árnyékában?

– Közel teljes. Bár az állambiztonság aktái töredékes és mérgező nemzeti örökségként maradtak ránk, ez főképp az operatív iratokra jellemző, vagyis a tartótisztek által „termelt” aktákra. A kinevezési parancsoknál jobb a helyzet, igaz, az 1989-es iratmegsemmisítéseket is túlélő állományparancsok egybefűzött köteteiből is ki vannak tépkedve, vagdosva egész oldalak. A virtuális tablókon tehát maradtak fantomképek is.

– 1990 januárjában nagy port vert fel az úgynevezett Dunagate-ügy, ami voltaképpen a „Cég” lebukásához vezetett. A Fidesz és az SZDSZ közös sajtótájékoztatón jelentette be, bizonyítékaik vannak arról, hogy a Belügyminisztérium egyik szerve titkos adatgyűjtéseket folytat ellenzéki csoportosulásokról, ugyanakkor a korábbi megfigyelések aktáit gőzerővel semmisítik meg. A botrányba több magas beosztású személy is belebukott, köztük Végvári József őrnagy, maga is tartótiszt, az információ kiszivárogtatója, felettese, Horváth József és a belügyminiszter Horváth István is. Elképzelhető, hogy a „megsemmisített akták” közül néhány még ma is lappang valahol kifejezetten zsarolási szándékkal?

– Az elmúlt két évtized többszörösen feldolgozott leleplezési botrányai nyilván ismertek a közvélemény előtt is…

– A tartótisztek közül 130 fő tablószerűen, névvel és arccal is szerepel a könyvében. Miért éppen ők?

– Mintegy 200-250 személyi aktát tanulmányoztam, de fő elemzési csoportként elsősorban azoknak az életpályáját vettem górcső alá, akik legalább alezredesi rangig jutottak a politikai rendőrségen. Lényegében ők voltak az állambiztonsági hálózat irányítói. Ők végezték a társadalom széles körű ellenőrzését, irányították a Kádár-korszak meghatározó politikai ügyeit, bomlasztásos akcióit.

– Mit lehet elmondani a jellemzően a 20-as, 30-as években született tartótisztek származásáról, közös történelmi élményeikről?

– Többségében egy vagy két generációról beszélünk, akiknek karrierje a Duna­gate-botrányt követően a III/III. Csoportfőnökség megszüntetésével zárult le. Születési adataik ismeretében nem valószínű, hogy sokuk élete átnyúlt volna a XXI. századba. Történeteikben benne vannak a 20-as, 30-as évek hiány-, illetve válságtörténetei. Többségük szegényparaszti, illetve munkáscsaládból származik, akiknek a belügyes karrier fontos mobilitási csatornát, felemelkedési, kitörési lehetőséget jelentett. Életútjukat meghatározták a világháborús élmények, amelyekből sokszor a szökött katonaként, illetve leventeként átélt „megúszástörténetek” mintázatai rajzolódnak ki. Egy markáns, de arányaiban egyre kisebb csoportot alkottak azok a tisztek, akinek illegális kommunista mozgalmi múltjuk volt. Az állomány tagjai között voltak egykori munkaszolgálatosok, koncentrációs táborba hurcoltak, de talán meglepő módon a szovjet hadifogságot, málenkij robotot elszenvedők is. Az állomány tagjainak életútjában visszatérő elemként jelenik meg a szülők, a család hiánya, az árvaság, félárvaság. Kádár János sorsához hasonlóan a főtisztek életében is gyakran előkerülnek a nevelőszülők vagy éppen az állami gondozás korabeli módjai. További kutatás tárgya lehet, hogy valóban átélt élethelyzetekről, vagy a pártvezető puritán személyes példájához való feltétlen igazodásról beszélhetünk-e.

– Mi jellemzi a későbbi tartótisztek ’56-os szerepvállalását?

– A forradalom kitörése nemcsak a pártállami vezetés tagjait és az erőszakszervezetek irányítóit érte váratlanul, de az egyéni sorsokban is vízválasztónak bizonyult. A későbbi III/III-asok közül legtöbben a forradalom napjaiban is a hatalom szilárd támaszainak bizonyultak, többen „muszkavezetőként” segítették a szovjet csapatokat, majd részt vettek a megtorlás eljárásaiban. Mások konspirált ingatlanokban bújtak meg, szabadságra mentek, elrejtőztek, menekültek, finomabban fogalmazva illegalitásba vonultak. Minél hamarabb tért vissza valaki a kádári hatalomhoz, annál megbízhatóbbnak tartották. 1956 egyértelműen a lojalitás próbája volt számukra. Historiográfiai kuriózum, hogy néhányan később az ’56-os eseménysorral foglalkozó „történészként” jelentek meg a nyilvánosság előtt, például Hollós Ervin vagy Geréb Sándor.

– Hányuknak volt ÁVH-s múltja?

– A forradalom leverése után az államvédelmi állomány 99 százalékát igazolták, vagyis valamilyen módon folytatták tevékenységüket. Az 1962-ben megalakuló III/III. Csoportfőnökség alezredesi rangot elérő főtisztjeinek kétharmada szolgált korábban az ÁVH kötelékében, persze általában akkor még sokkal alacsonyabb beosztásban.

– Miben különböztek leginkább az ÁVH és a III/III. Csoportfőnökség módszerei?

– Korábban megjelent könyvem címére is utalva az ’56-os retorziók után a legfőbb állambiztonsági módszer a célzott szisztematikus megfigyelés és a bomlasztás, az egyes személyek, autonóm csoportok manipulálása, a bizalmi kapcsolatok megtörése volt. Miként gyakran elhangzik: a politikai rendőrség 1962 után a párt ökle helyett a párt füle lett. Az ügyek kreálása és a drasztikusabb, elrettentő módszerek, a kínzás, vallatás helyett a finomabb, manipulatívabb munka válik fontossá.

– Ebben az időszakban a kádári hatalom már nem félt az ellenzéktől?

– Egy elhúzódó megtorlási időszak után, amikorra már kiépültek a rendszer szelepei is, úgy tűnik, hogy valóban magabiztosnak mutatkozott a hatalom. Jól szemlélteti mindezt Kádár Jánosnak az utolsó belügyminisztériumi látogatása során tett kijelentése: „A maguk ellenzékéről is ez jut eszembe…, most és itt könnyebben evickélnek, egy kicsit kordában kell tartani, és megint csak azt mondom, miféle rendszer az, aminek még egy kis ellenzéke se legyen, egy töpörtyű, egy mutatóban legalább. De fennáll az is, hogy figyelni, bizonyos határon túl nem léphetnek, és ha megkísérlik, rá fognak fizetni.”

– A könyv lapjain feltárulnak előttünk a hétköznapi élet jellegzetességei is, legyen szó az otthonteremtésről, szórakozásról vagy éppen a belső elhárítás állományának egészségi állapotáról. Utóbbi önmagában is nagyon figyelemreméltó…

– A III/III. Csoportfőnökségen viszonylag korán szóba kerültek a szolgálattal járó mentális és egészségi hatások. Egy 1965-ös jelentés arról számolt be, hogy évről évre emelkedő számban fordulnak elő idegrendszeri megbetegedések: ideggyengeség, idegkimerültség, ideg-összeroppanás. Az okok közül a következőket tárták fel: részvétel a munkásmozgalomban 1945 előtt, a „felszabadulás” utáni nehéz feladatok; a „személyi kultusz” és az „ellenforradalom” időszakának munkakörülményei; a szolgálati és családi élet összehangolásának nehézségei; a beiskolázások feszített követelményei; az alkoholizmus és túlzott dohányzás; egyes parancsnokok figyelmetlensége beosztottai iránt.

– Minderről többek között a hangulatjelentések is beszámoltak?

– Igen, a rendszer ellenőrző mechanizmusainak részeként az MSZMP tagságán belül, így a jórészt szintén párttagokból álló BM égisze alatt is készültek hangulatjelentések a pártvezetés számára.

– A hangulatjelentések általában a szocialista erkölcs és társadalmi együttélés követelményeinek megfelelő, idealizált képet rajzoltak az egymás társaságában szívesen nyaraló, szórakozó, országot építő, szombatonként önkéntes munkát végző tartótisztekről?

– Részben igen, ezért fontos, hogy megfelelő forráskritikával kezeljük ezeket az agitproptitkárok által írt szövegeket. Ugyanakkor az ezekben feljegyzett események, problémák mégis betekintést engednek a politikai rendőrség működésének mindennapjaiba.

– Azért azt kijelenthetjük, hogy bár a 60-as években a társadalom zöméhez hasonlóan maguk a tartótisztek is lakásproblémákkal küszködtek, később jellemzően már a főváros budai oldalán találjuk őket, balatoni, dunakanyari nyaralóval, autóval, egyszóval sokkal jobban élnek, mint az átlag?

– Az életútjukban számottevő egzisztenciális emelkedés figyelhető meg. A szóbeszéd „budai villái” általában inkább a rózsadombi „káderdűlő” környékén található lakások voltak, ahol leginkább az állambiztonság felső vezetése rendezkedett be. Az alacsonyabb beosztásúaknak a 70-es években inkább az újonnan felépített békásmegyeri, újpesti lakótelepen, később a Havannán utaltak ki lakást. A tartótiszteknek természetesen kiemelt fizetésük volt, ami a munkájukkal járó stresszt, illetve egyéb megkötöttségeket, például a nyugati utazás tilalmát és a folyamatos rendelkezésre állást is kompenzálta.

– A 60-as években nagyon is magabiztos állambiztonsági apparátus működésében a 80-as években már bizonyos zavarodottság figyelhető meg. Könyvében írja, hogy az egymás után létrejövő ellenzéki mozgalmakkal, így a KISZ monopóliumát megtörő Fidesz, valamint az MDF megalakulásával kapcsolatos kérdéskört sem az ifjú kommunisták vezetése, sem más irányítószervek nem tudták kezelni. De tiltakozással fogadták Pozsgay Imre államminiszter kijelentését is, amelyben népfelkelésként értékelte az ’56-os történéseket. Mikor kezdődött pontosan az említett frusztráció?

– Az erre az időszakra vonatkozó források nagyon töredékesek. Alapvetően a BM KISZ szervezetének 1988–1989-es hangulatjelentéseire tudtam támaszkodni. Az ellenzéki társadalmi, majd politikai szervezetek megjelenése komoly hullámokat vetett, a megfogalmazott reakciókból már érzékelhető a rendszer bomlása. De kuriózumnak tekinthető a BM III/III-1. Osztály 1989 júniusában Siófokon megtartott értekezlete, amelynek fennmaradt jegyzőkönyve nemcsak a belső elhárítás tervezett átmentésének tervét, hanem az egyházüldözés, egyházbomlasztás évtizedes alapelveit is rögzítette.

– Könyvének végkicsengése, hogy bár a szervezet a magyar társadalom 80-as évek végén jelentkező tömeges elégedetlenségének kezelésére nem volt felkészülve, intézkedéseinek hatása mégis jóval túlélte a „Céget”. Hogyan hat mindez a mai közhangulatra?

– Úgy vélem, hogy az évtizedeken át tartó bomlasztás mint a kádári hatalomtechnika kiemelt módszere, eszköze a magyar társadalom atomizálódásának, a személyes és közösségi kapcsolatok elsorvadásának az egyik fontos, máig ható oka.

– Milyen kép él a mai magyar társadalomban az ügynökökről, illetve a tartótisztekről?

– Tapasztalataim szerint rendkívül változatos: személyes emlékek keverednek a politikai emlékezettel, történelmi, tudományos megállapítások játékfilmes megjelenítésekkel és manipulatív emlékezetpolitikai konstrukciókkal. A témával kapcsolatban lefolytatható érdekes, olykor katartikus beszélgetések mellett számomra még mindig sokkoló élmény, amikor úgy tűnik, hogy valaki nincsen tisztában a két kategória közötti különbséggel. Hiszen nem az ügynök volt előbb, hanem a tartótiszt!