Mező Gábor és Borvendég Zsuzsanna, a sorozat alapjául szolgáló Az impexek kora könyv szerzője
Hirdetés

– Vörös polip – e kifejezéssel szándékosan céloznak a maffiára, amikor a Kádár-korban Magyarországot dollármilliárdokkal kifosztó hálózatról beszélnek. Dokumentumfilm-sorozatukból az is kiderül, hogy e hálózat és egyes emberei mindmáig élnek, működnek. Nem tartottak attól, hogy lófejjel ébrednek az ágyban, vagy legalábbis bírósági idézéssel?

– Borvendég Zsuzsanna (B. Zs.): Mi értelme volna a fenyegetésnek? Bárki által hozzáférhető adatokkal dolgozunk, ha nem mi, akkor majd valaki más rakja össze a kirakóst. De még soha nem fenyegettek meg, a feljelentésnek pedig nem sok teteje volna, hiszen tudnánk bizonyítani az állításainkat. Ráadásul akár perrel, akár fenyegetéssel próbálkozna bárki, azonnal ki kellene lépnie a fényre, ezek az emberek pedig jobban szeretnek árnyékban maradni.

– Mező Gábor (M. G.): Ha itt lenne Rajk László vagy Nagy Imre, talán közénk lövetne. De az ország hál’ Istennek megváltozott. Ezért ilyenkor a csönd maga az üzenet; ahogyan Zsuzsa is utalt rá, ezek a körök ellenérdekeltek abban, hogy kijöjjenek a napfényre. Jóval jellemzőbb a lapítás, a hallgatás. Ugyanez a helyzet a jól sikerült könyvekkel, más alkotásokkal kapcsolatban: ha valami nehezen támadható, akkor inkább elhallgatják.

Korábban írtuk

– Zsuzsanna, ön már évek óta járja az országot könyveivel, előadásaival, Gábor, ön pedig a korszak média- és kultúrpolitikájának egyik legaktívabb tényfeltárója a Facebookon. Mi volt a motivációjuk, hogy összefogjanak e sorozat kedvéért? Küldetésüknek érzik a munkát, fel akarják ébreszteni az embereket, vagy csak egyszerűen lázba hozza önöket az igazság keresése?

– B. Zs.: Szerintem mindhárom egyszerre. Bennem megvan a szenvedély, az igazságkeresés és a küldetéstudat is, mindez elég veszélyes kombináció ahhoz, hogy nehezen legyek eltéríthető arról az útról, amelyet a magaménak érzek és helyesnek gondolok. Gábort pont ilyennek ismertem meg, sok dologban egy húron tudunk pendülni – a kitaposott utakról való letérésben is –, és bizonyos értelemben ki is egészítjük egymást. Kellett a filmben az ő vagánysága az én szakmai kötöttségeim mellé.

– M. G.: Zsuzsa műveit jól ismertem, és sejtettem, hogy együtt – Bán Jánossal és a stábbal – ebből valami maradandót alkotunk. Az igazságkeresés fontos, részben minket is ez hajt. Vannak, akik szerint Pákh Tibor bácsi „őrült” volt, összeférhetetlen, az antikommunista ellenállók pedig „bolondok”. Ebben, de csak ebben az értelemben mi is bolondok vagyunk. Valójában persze nem. Hiába semmisítettek meg annyi bizonyítékot, iratot a kommunisták, posztkommunisták, szinte minden bebizonyítható, körülírható. Fel tudjuk mutatni a bűnösöket és az olyan hősöket és példaképeket is, amilyen Pákh Tibor volt, de említhetném Csengey Dénest is a politikusok közül.

– Milyen visszajelzéseket kaptak a dokumentumfilmükről? Feltűnt, hogy a balliberális média egyszerűen nem vett róla tudomást, de a jobboldali sem foglalkozott vele különösebben. Mi lehet az oka?

– M. G.: Az úgy nevezett ellenoldaltól teljesen jogos és érthető a hallgatás, jobboldalról azért el tudtam volna képzelni nagyobb sajtóvisszhangot, de nem hiszem, hogy ebben rendszerszerűséget kellene keresnünk. Számomra sokat jelent, hogy azért igazi baloldali emberektől is kaptam jó visszajelzéseket. Aki megnézi a Vörös polipot, szerintem értelmezni tudja, hogy mi történt itt ’45 és mondjuk 2010 között. Ez túlmutat a politikán.

– B. Zs.: Nagyon sok lelkes és támogató megerősítés érkezett, történelemtanárok írtak, hogy bevitték tanórára a filmet. Ez a legfontosabb eredmény, hiszen így lehet hatni és gondolkodást formálni. Persze érdekelne a szakma és a sajtó véleménye is, de ezek a reakciók lassabban érlelődnek. Az én munkáim mögött soha nem állt jól szervezett hálózat, amely azonnal hozzákezdett volna a „kodifikáláshoz”, ezzel Gábor is így van. De elhallgatni már biztosan nem lehet.

Részletek a dokumentumfilmből

– Különös, hogy a Kádár-kor legféltettebb titkait láthatjuk játékfilmes részletekben is a tévéképernyőn (külkeresek üzletelését, a katonai titkosszolgálat nyomozását stb.). Mit gondolnak, ma is ugyanúgy működik a politika, az üzleti és a szolgálatok világa? Ha szerzünk is tudást a működésükről, ha nyilvánossá válnak a módszereik – offshore és a többi –, ez lényegében nem befolyásolja a tevékenységüket?

– B. Zs.: A Kádár-rendszer és a hidegháború annyira közel van, hogy gyanakodhatunk: a világ működése alapvetően változatlan azóta. A nyugati országokban ráadásul a szovjet blokk összeomlása nem jelentett akkora cezúrát, mint nekünk. Azok a gazdasági érdekkapcsolatok, amelyek ezer szállal szőtték át a térséget már a berlini fal leomlása előtt is, nem voltak érdekeltek nagy változásban. Kőkemény pénzügyi és hatalmi érdekek húzódnak meg a háttérben, amelynek felfedése lehetetlen, csak a felszínt kapargatjuk. A világ működését mi nem fogjuk megváltoztatni. De nem is ez a feladatunk. Bemutatunk valamit, ami gondolkodásra bír, értelmezhetőbbé teszi a körülöttünk zajló eseményeket, ezáltal remélhetőleg védettebbé is tesz minket bizonyos befolyásoló tényezők ellen.

– M. G.: Megint fontos, amit Zsuzsa mondott, aki megnézi ezt a sorozatot, az a mai helyzetet is jobban értelmezni tudja. Az az igazság, hogy minél többet tudok a huszadik századról, annál unalmasabb és szomorúbb az, ami a jelenben történik. Unalmas, mert újra és újra ugyanazokat a köröket futjuk, és szomorú, mert mintha nem tudnánk kiszabadulni ebből a mókuskerékből. Nem akarom „újraélni”, azaz megélni ’19-et vagy ’47-et, ’48-at. Ezért is fontos, hogy Bán János az M5-nél kitalálta és felvállalta ezt a sorozatot. És mindezt a köztévén. Azért sok-sok antikommunista legendánk csettintene erre.

– Kísért a jelen. Orosz szankciók. India, Törökország, az Emírségek vesznek orosz nyersolajat, finomítják, majd Európába vagy Amerikába szállítják. Kísértetiesen hasonlít ez a magyar külkeres maffia iráni olajügyletéhez, amelyben reexportálták és olcsóbban adták tovább Amerikának az embargós iráni olajat, busás jutalékért cserébe. Mit gondolnak erről?

– B. Zs.: A szankció hatalompolitikai eszköz, és nem humanitárius megfontolásokból alkalmazzák most sem, ahogy a nyolcvanas években sem azért tették. Nyilvánvaló az analógia, pont ezért fontos feltárni a múlt hálózati kapcsolatait, mert rávilágíthat a jelen összefüggéseire is.

– M. G.: Fontos, hogy átlássuk, ez sokak számára csupán üzlet, a pénzről szól. És azt is lényeges volna megértenünk, hogy nekünk nem kell választanunk Moszkva és Washington között. Persze már a kérdésfelvetés is hamis, leginkább az a kör hangsúlyozza azt, hogy itt csak két véglet létezik, amely korábban a Szovjetunió lakája volt – részben a szüleik révén –, ’90 után pedig hamar átállt a másik Nagy Testvér mellé.

– Zsuzsanna, ön mondta, hogy „történész vagyok, az a küldetésem, hogy feltárjam ezeket az összefüggéseket, nem elhallgatva, hogy ennek komoly rendszerváltás utánig tartó hatása van”. Min dolgozik most, van-e még feltárnivalója ebben a témában? Úgy értem, hogy vannak-e még lényeges források, hozzájuk tud férni, vagy akadályozzák ebben? Gábor, ön legutóbb Dés Lászlóról szedte le a keresztvizet – kutatásaiból lényegében kiderült, hogy akiből kulturális ikon lett, annak mind hálózati családi kapcsolata, múltja van. Az ikondöntés láza hajtja?

– M. G.: A Dés Lászlók számomra csak azért érdekesek, mert ismertek, így talán több emberhez jut el, amiről írok. Ezek valójában nem egyéni történetek, hanem rendszerszerűségek. Nyilván nem csak abból lett valaki, aki mögött ott állt mondjuk Aczél Gyuri bácsi vagy később Görgey Gábor bácsi, de azért abból általában valaki lett, akire ráütötték a maguk ha nem is láthatatlan, de néha nehezen észlelhető pecsétjét. Különösen igaz ez a kultúra területére, ahol ez a valaha az MSZP-hez és az SZDSZ-hez lojális értelmiségi társaság ügyesen körbereklámozta és -hivatkozta magát a rendszerváltás előtt és után. Jó lenne, ha a jobboldalt tekintve nem történne meg ugyanez. Már nem a hálózatépítés, hanem sok amúgy alkalmatlan ember helyzetbe hozása, ami kontraszelekcióhoz vezet.

– B. Zs.: Sikerült rámutatnom a Kádár-rendszer működésének és a rendszerváltás folyamatának korábban nem ismert összefüggéseire, és ezzel egy mélyállami mechanizmust bemutatnom, de ez korántsem jelenti azt, hogy tudjuk, mi történt valójában. A kutatható anyagokból is elő fognak kerülni még érdekfeszítő történetek, de nagyon várom, hogy egyszer a katonai felderítés iratait is visszaminősítsék. A legnagyobb áttörést természetesen a szovjet titkosszolgálati források megismerése jelentené, de erre a közeljövőben nem lehet számítani.

– Vészjósló, kemény játékfilmes jelenettel zárul a sorozat legutóbbi része, amelyben Tóth József – a Kádár-kor, majd a rendszerváltás utáni gazdasági világ egyik háttérembere, akit 2014-ben a WPC (World Petroleum Council) elnökévé választottak – arról beszél a társaival, hogy milyen új világ jön. Idézem: „A sajtónak nyugati tulajdonba megy át a nagyja, de a mi embereink maradnak az élén. Minden a miénk, a kapcsolatok, a tőke, a kultúra, a média, jöhetnek a fasiszta majmok, ugrálhatnak, nevetségessé fogjuk őket tenni.” Tóth Józsefet senki sem vonta felelősségre. Miért érinthetetlenek az impexek lordjai?

– B. Zs.: Talán azért, mert soha nem volt semmiféle akarat arra, hogy felelősségre vonják őket. A pártállam védelmében, majd az átmenet zavaros éveiben úgy gazdagodtak meg, hogy nehéz ma már bizonyítani a visszaéléseket. Felépítettek egy legendát vagyonuk eredetére, amely többnyire arról szól, hogy mekkora tehetséggel és bátorsággal megáldott emberek voltak, akik már a szocializmus idején is kivételes üzleti érzéküknek köszönhetően kapitalista üzemmódban működtek. Sokáig ezt el is lehetett hitetni a társadalommal, mire pedig lelepleződtek, már késő volt. Ha fel is lehet göngyölíteni bármilyen bűncselekményt, mára már elévült mindegyik.

– M. G.: Nézze meg az olvasó Tóth József pályafutását, abból érteni fogja, miért ilyen nehéz téma ez. Kapcsolatrendszerére, dörzsöltségére és cinikusságára később is szükség volt.

– Sok néző kérdését közvetítem: mikor és mivel folytatódik a sorozat?

– B. Zs.: Rengeteg történet és téma rekedt még bennünk, lenne mit filmre vinni. A kultúra és a média átmentésén át a privatizációkig sok kérdésről lehetne beszélni. A folytatás nem rajtunk múlik, és ha lesz rá igény, talán lehetőség is adódik.

– M. G.: Mindannyian örülnénk a folytatásnak. Annyit mondhatunk: nem rajtunk áll.