A kulturális marxizmus hengere
„A kommunizmus még a nácizmusnál is véresebb diktatúra volt.” A kijelentést Ryszard Legutko, a lengyel Jagelló Egyetem filozófiaprofesszora, a Jog és Igazságosság pártjának EP-képviselője tette korábban. Szavait hatalmas felhördülés követte az EU-ban. Most ő tartott előadást a XXI. Század Intézet Eötvös-programjának keretében a Várkert Bazárban. És megismételte az ominózus mondatot.
Az Eötvös-előadások sorozata a hazai és immár a nemzetközi konzervatív gondolkodói körök fontos eseméményévé vált. Egyfajta szellemi táplálékává annak a rétegnek, amely szembe merészel menni a világtrenddé terebélyesedett globalista gondolkodással. Amelyben Legutko professzor szerint nemcsak szoros szövetségre léptek, hanem szintetizálódtak is a marxizmus és a liberalizmus legújabb mutációi.
Az előadás A kommunizmus emlékezete és új törésvonalak Európában címet viselte. Legutko professzor mindenekelőtt a nyugati társadalmaknak azt a történelmi tévhitét cáfolta, hogy a Szovjetunió megszűnésével elbukott a kommunizmus eszméje, és megszűnt brutális hatalomszervezési gyakorlata is. Ryszard Legutko arra figyelmeztetett: a kommunizmus ideológiája eredetileg nem barbár, keleti képződmény, hanem a művelt Európa szívében született. A bolsevizmus, vagyis az eszme „szovjet kiadása” csak annak végletekig kiélezett változata volt.
A nyugati közvélemény nem fél a kommunizmustól. Itt nemcsak arról van szó, hogy a nyugati társadalmak nem ismerték meg történelmük során a kommunizmus terrorisztikus hatalmát – mint ahogy megismerték a kelet-európai népek –, de arról is, hogy a baloldali diktatúrák emberei sikeresen épültek be 1990-től fogva Európa politikai főáramába. Nem csupán az elszámoltatásuk maradt el, de szobrot is avattak Marxnak, jelképesen felmentve ezzel a kommunizmus bűneit – a németországi Gelsenkirchenben pedig már áll a Lenin-szobor. A professzor kiemelte, hogy az egykori, diktatúrákat kiszolgáló pártkatonák ma a legemelkedettebb és legnemesebb eszmék elszánt híveinek mutatják magukat.
Napjaink „újbeszélje”
Akár történelmi mérföldkőnek is nevezhetjük azt a pillanatot, amikor a klasszikus értelemben vett baloldal házasságra lépett a modern liberalizmussal. Ebből lett az új politikai gondolkodás főárama, amelynek filozófiai hátterét a kulturális marxizmus adja. Lényege a hagyományellenes erők szabadságának növelése mindenben és mindenütt. E különös házasságban hamar megindult a kommunizmus és a liberalizmus céljainak, hatalomgyakorlási eszközeinek szintetizálódása.
Legutko professzor emlékeztetett rá, hogy a kommunista rendszerek lételeme az állandó ellenségkeresés volt. Vagyis a külső és a belső ellenségek folyamatos felkutatása, üldözése. Egy rossz szó egy különben ártatlan ember életébe is kerülhetett. Minden szokatlan gesztus vagy gondolat az ideológia elárulásának számított, a hivatalosan működő cenzúra szinte már feleslegessé vált, az igazi az emberek önnön elméjében működött. Orwell is utalt erre, amikor a „gondolatbűn” fogalmát használta, mondta Legutko professzor. És kialakult a rendszer sajátos, harcias kifejezésekkel tarkított szótára is, amelyet ugyancsak Orwell után „újbeszélnek” nevezünk.
Mindez átöröklődött a mai főáramba. Zajlik a nacionalisták elleni harc, kirajzolódott a fő ellenség képe a keresztény, heteroszexuális fehér férfi alakjában, és itt a sajátos mai újbeszél is, a politikailag korrekt kommunikáció. Ami ma a rasszok egyenlőségéről, a multikulturalizmusról, a genderelméletről és a klímavédelemről szól. A cél maradt a régi: le kell rombolni a hagyományokat, a kereszténységet és a nemzettudatot, másfelől lebegtetni kell – akár egykoron – a tökéletes világ eljövetelének ígéretét. Mintha csak Francis Fukuyamának lenne igaza, vagyis ezzel az eljövetellel véget ér a történelem, mert a globális világuralomnak nincs alternatívája.
A paradicsomra persze még várni kell, ez így volt régen is, a kommunizmus álomszerű falansztere mindig a jövőbe kitolt illúzió maradt, mint ahogy illúzió most is a tökéletessé csiszolt civilizáció képe.
Ryszard Legutko a fősodor kíméletlen dogmatikusságára is felhívta a figyelmet. A kommunizmus semmit sem engedett téziseinek és elméleteinek érvényességéből, mint ahogy a liberalizmus sem. Legutko professzor szerint ez a fajta dogmatizmus vezet oda ma is, hogy a főáram csak ellenséget ismer, ellenfelet nem, és az általa értelmezett és alakított világot tekinti realitásnak, az objektíve létező valóságot nem. Ezért nem hajlandó semmiféle polémiára sem, ahogy nem vitatkozott más szellemi és ideológiai áramlatokkal a kommunizmus, de a szabadkőművesség sem.
A felsőbbrendűség tudata
A professzor úgy érzékeli, hogy az európai társadalmak tagjainak lelkében ma félelem fészkel. Valós félelem a megvetéstől, a kiközösítéstől, sőt az egzisztenciális ellehetetlenítéstől. A többség ma még nemcsak eltűri, de maga is használja a „politikailag korrekt” nyelvet és fogalmi, gondolati struktúrákat. Ez az elme védekező üzemmódja, mondta Ryszard Legutko. Ismerős a kommunista diktatúrákból.
A professzor arra figyelmeztetett, hogy a fősodorban már eltűnnek a pártok és az ideológiák. És hogyan is folyhatnának ott viták, ahol a hatalmon lévő elit lezártnak tekinti a valóság nagy kérdéseit? Például a melegházasság ügyét, amit Ryszard Legutko szavai szerint Franciaországban a szocialisták, Németországban a kereszténydemokraták, Nagy-Britanniában pedig a konzervatívok tettek sínre. Vagyis úgy tűnik, az elnevezésbeli különbségek ellenére valójában létrejött az EU egypártrendszere. Aminek az unió a bölcsője és a kísérleti terepe, de hamarosan világjelenséggé válhat.
A professzor érzékeltette, hogy egyre szűkíti a politizálás tereit a fősodrú erő. Elsorvasztaná a demokratikus formákat és fórumokat, valamint nemcsak csorbítaná, de el is tüntetné az egyes nemzetek jogrendszerét. Ami a központosítást, jelen esetben az európai föderáció ötletét illeti, a főáram gyakran hivatkozik az Egyesült Államokra. Ám Legutko professzor szerint az USA államainak szövetsége az alkotmányosság és az alkotmányban rögzített szabályok alapjain működik. Az EU-s fősodor viszont fordítva ül a lovon, hiszen épp a közösen elfogadott szabályok meghaladásában látja a hatékony politika eszközét. Azaz magát az integrációt és annak kész tényként való elfogadását tekintené szabálynak. A fősodor politikusainak felsőbbrendűségi tudatából következik, hogy a népek megkérdezése nélkül akarja levezényelni a civilizáció konstruktivista átalakítását. Ez a felsőbbrendűségi tudat, a modernség, a progresszivitás tudata jellemezte a kommunistákat, de a liberális elit is magától értetődőnek tartotta szellemi fölényét.
A polxit ügynökei
Legutko professzor beszélt a lengyelekről és a magyarokról is. Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter bevezetőjében úgy ábrázolta a két nép kapcsolatát, hogy a szabadságért vívott küzdelmeik gyakran egy pontban találkoztak a történelem során. Ryszard Legutko ugyanakkor arra is utalt, hogy az EU két fekete bárányáról van szó. Nagy a nyomás a lengyeleken, tette hozzá, az országon belüli balliberális csoportok például nem engedik, hogy bárki is vitát nyisson az Európai Unióról. Aki mégis megteszi, azt a polxit (a brexit lengyel megfelelője) álruhás ügynökének mondják. Miért az idegesség? Mert a fősodrú politika hatalma valójában a despotizmus modern megjelenési formája, ami mindenben a hagyományellenes erők szabadságát igyekszik növelni. És amit az emberek egy idő után nem tudnak majd elfogadni.