A magyar bútor Széchenyije
Száznyolcvan éve, 1842. november 3-án született a magyar üzemszerű bútorgyártás atyja, Thék Endre. Neki köszönhetjük a fővárosi arculatot meghatározó épületek berendezéseit, amely stílusa még Ferenc József Habsburg-császár tetszését is elnyerte. De miért merült feledésbe a neve a közvéleményben?
Országház, Budavári Palota, Tőzsde, Kúria, Magyar Állami Operaház – csak néhány olyan ikonikus fővárosi épület, amelynek berendezései az 1842-ben Orosházán született Thék Endréhez köthetők.
A historizmus asztalosa
A korában igen elismert bútorkészítő már tízévesen asztalosinasként dolgozott szülőfalujában, később Hódmezővásárhelyen és Békéscsabán tanulta a szakmát. Habár katolikus elemi iskolában tanult, apja révén rendszeresen látogatta az evangélikus legényegyletet Pesten, ahol megismerkedett a Párizsból hazatért Serli Sándor asztalossal. Serli élményei annyira hatottak Thékre, hogy megtanult franciául, csak hogy egyszer eljuthasson a bútorművészet fővárosába. A tapasztalt asztalos el is vitte Bécsbe, majd a hőn áhított Párizsba a tanoncot, ahol Thék megszerezte az első magas szintű műbútorasztalosi (ébeniste) ismereteit. Ekkor döntötte el, hogy a francia nagyipari bútorgyártást és stílust Magyarországra hozza. „Az 1867-iki világkiállítás Párisban lekötötte egész lényemet és a tárgy, amely kezem munkája volt a kiállításon, nem az utolsók közt foglalt helyet. Ezen kiállítás alkalmával ismerkedtem meg mélyrehatólag hazánk elmaradottságával, éreztem annak a nagy feladatnak a fontosságát, hogy nem Amerikába kellene mennem, hanem haza és ott azon kellene munkálkodnom, hogy a világ nemzetei között mi is számottevők legyünk” – írta önéletrajzában.
Ennek megfelelően Thék visszatért Magyarországra, és 1872-ben megalapította első bútorműhelyét a józsefvárosi Szűz utcában, amelyet később gőzgéppel szerelt fel. Mindezt abban az évben, amikor megszűnt a magyarországi fejlődést erősen korlátozó céhrendszer, és ezzel megnyílt a lehetőség a közigazgatás, az állami hivatalok, illetve a főváros és a megyei városok nagy volumenű építkezései előtt.
Pest, Buda és Óbuda egyesítésével ugyanis megjelent az igény arra, hogy a főváros Bécs és Párizs mintájára korszerű arculatot teremtsen magának. Már az első középületek tervezésénél megbízták Thék Endrét, hogy saját stílusában, a történelmi értékeket felvállaló és azokat barokk, reneszánsz vagy gótikus jegyekben megalkotó historizmusban készítsen bútorokat. Megbízhatósága és professzionalizmusa révén egyre több állami épület belső berendezéseiben működött közre, ilyen volt az Operaház (1884), a Wenckheim-palota (1887–89) a Törvényszéki Palota (1890–91), az Országház (1894–1902), a Tőzsdepalota (1905).
A Budavári Palota mestere
Legnagyobb munkája a budai királyi palota berendezéseinek, a Szent István-terem lakó-, háló-, ebédlő- és fogadószobáinak elkészítése volt, amelyre a neves építész, Hauszmann Alajos kérte fel 1897-ben. Budavár hauszmanni koncepciója tökéletesen illett a historikus stílushoz: a román jegyeket felvonultató Szent István-terem az Árpád-kort, a reneszánsz Hunyadi Mátyás királyi terem a Hunyadiak történetét, a barokk Mária Terézia királynő terem pedig a Habsburgokat szimbolizálja. Mindezek egyszerre jelképezték a magyar történelem iránti tiszteletet, a hazai népművészetet, ugyanakkor a nyugati minták átvételét is.
Thék Endre először az 1885-ben megvásárolt, több száz embert foglalkoztató Üllői úti gyárában állította fel a palota belső berendezését, hogy Ferenc József osztrák császár és magyar királynak is megmutathassa (lásd keretesünket). Az uralkodónak nagyon megtetszettek a belső berendezések, így Thék ezzel a remekművével képviselte Magyarországot az 1900-i párizsi világkiállításon, ahol el is nyerte az egyik nagydíjat.
Hauszmann Alajos mellett több építésszel, például Tatai Ferenccel és Horti Pállal is dolgozott együtt, ám nem mindenkivel jött ki jól. Andrássy Tivadar budai villája ebédlőjének belsőépítészetére Rippl-Rónai József festőt kérték fel, aki a kivitelezést Thékre bízta. A szecessziós stílusú mahagóni ebédlőberendezés a megrendelésnek megfelelően készült el, kivéve a tizenkét személyes ovális asztalt. Rippl-Rónai vázlatos rajzát ugyanis Thék Endre „asztalosnyelvre” ültette át, azaz plusz alátámasztást készített hozzá. Ám a híres festőnek nem tetszett a neves bútorgyáros önfejűsége. Kettejük ellentéte fokozódott, amikor az Iparművészeti Társulat karácsonyi kiállításán Thék Endrének ítélték oda az iparosoknak járó legnagyobb elismerést, az aranyérmet. Rippl-Rónai hosszú levelezéseket folytatott a társulattal, a korabeli sajtó pedig cikkek sorával tartotta napirenden az ügyet. Az aranyérmet végül Róth Miksa mozaikművész kapta meg, Thék csak 1905-ben juthatott hozzá az elismeréshez.
A nagyszabású állami és magánrendelések anyagi biztonságot teremtettek a neves bútorgyárosnak, így fejlesztette üzemét, zongoragyártásba fogott, kastélyt vett a felvidéki Lontón és a közügyekben, főleg az iparügyek szervezésében is részt vett; így lett alelnöke az Országos Ipartestületnek és a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamarának. Az inasoktatás megreformálása érdekében felkarolta az inasotthonok ügyét, először a budapesti József fiúárvaház gondnokaként, amelynek támogatásáról végrendeletében is gondoskodott félmillió korona tőkéjű alapítvány létrehozásával. 1902-ben Orosházán megalapította a Ferenc József Tanoncotthont, amelyben hatvan tanuló képzését, teljes ellátását és ruházatát finanszírozta. Szülővárosát kézművesipari mintaműhelyek berendezésével és állami támogatás kijárásával igyekezett segíteni. Orosháza mindezt díszpolgári címmel jutalmazta.
Théket Da Vinci helyére!
Thék Endre fénykora a Tanácsköztársaság időszakával véget ért. Gyárát államosították, tulajdonosát utcára tették, aminek következtében megbetegedett és hamarosan elhunyt, 1919. június 8-án Balatonfüreden. A bútorgyárost a vörös forradalom leverése után október 19-én temették el az Új köztemető 30. parcellájában lévő családi kriptában, államfőkhöz méltó külsőségekkel.
Már 1913-ban Orosházán és 1928-ban Budapesten is elneveztek róla egy-egy utcát, 1930-ban pedig emléktáblát állítottak fel tiszteletére az Üllői úti lakóházára. Azonban a kommunista hatalom 1952-ben kitöröltette az emlékét, leszedette az emléktáblát, és a budapesti Thék Endre utcát Leonardo da Vinciről nevezte el, amin a mai napig nem változtatott. Jelenleg a IX. kerületben, a Művészetek Palotája melletti sétány őrzi Thék nevét, Orosházán pedig létrehozták a Thék Endre-díjat az iparművészet jeles alkotásainak elismerésére.
Budapesti Napló, 1900. február 23.
„A gyár bejáratánál Thék Endre fogadta a királyt és egyenesen felvezette a Szent-István szobába, ahova több, igazán pazar berendezésű bútortermen át lehet bejutni. Már ezek az előtermek is nagyon meglepték őfelségét. Az egyik szalonban állott egy alumíniumzongora, gyönyörű munka, igazi remekmű. Amint a király ezt meglátta, szinte meglepetve kérdezte:
– Zongorákat is gyárt?
– Igen, felséges uram, három specialitásom van; a saját szerkezetű szabadalmazott alumíniumzongorám, az építészeti munka és a bútorasztalosság.
A király nagy érdeklődéssel nézte az igazán remek zongorát, amely valósággal büszkesége a magyar zongoraiparnak. Ott állott a közelben Szendy Árpád, a kiváló zongoraművész, hogy ha a felség a zongora hangját óhajtaná meghallani, mindjárt kéznél legyen, de sajnos sietős volt az útja a királynak s így látogatásának tulajdonképpeni célja, a Szent István-terem felé haladt. Amint belépett a terembe, amely valóságos remeke a magyar iparművészeinek, s amelyet Thék Endre Hauszmann tanár tervei alapján készített, meglepetve állott meg.
– Igazán remek! – mondta Lukács Bélának, aki magyarázatokkal szolgált neki a termet illetőleg. De nem is csoda, hogy a felséget meglepte a Szent István-terem, amely az új királyi palota számára készült. Fa, majolika meg ékköves drága szőnyegekből áll ez a terem s az egész úgy van megkomponálva és kidolgozva, hogy bámulatba ejti a szemlélőt. A felséges úr először általános képet óhajtott nyerni a teremről, s ezért pár pillanatig körüljártatta tekintetét a gyönyörű alkotáson. Azután Lukács Béla és Hegedűs Sándor kereskedelmi miniszter meg Thék Endre kalauzolása nyomán részleteiben is megnézte a termet. A gyönyörű famunka rendkívül tetszett a felséges úrnak. A négy fal és a mennyezet minden ízéből csöndes pompa, magyar művészi komolyság sugárzott rá.”
A cikk Lovay Zsuzsanna, az Iparművészeti Múzeum Bútorgyűjtemény Főosztályának vezetője közreműködésével készült.