A magyar kulturális világnemzet

– Az elmúlt harminckét év alatt ön az első, aki második ciklusát is elkezdhette kultúráért felelős államtitkárként. Hogyan fogadta a fölkérést?

– Boldoggá tett, amikor Csák János, akkor még miniszterjelölt az elsöprő választási győzelem után meginvitált egy hosszú beszélgetésre, és megosztotta velem annak a beszélgetéssornak a tartalmát, amit előtte a miniszterelnök úrral folytatott. Ebben jelezte, hogy új korszak kezdődik a kulturális államigazgatásban. Olyan tendenciák látszanak a nemzetközi színtéren, amelyekre a magyar kormányzati struktúrának reagálnia kell. Mindannyian látjuk, hogy Európa milyen civilizációs válsághelyzetbe került, ennek milyen komoly kulturális hatásai vannak, és ezek hogyan gyűrűznek be hozzánk. Déli határzárunk Európában elsőként nemcsak az embertömegek beáramlását állította meg, hanem az azzal együtt járó visszafordíthatatlan civilizációs hatást is. Miközben a nyugati határunk nyitott, és az ott uralkodó eszmék áradata akadálytalanul ér el bennünket. Erre a helyzetre Magyarországnak választ kell adnia. Az egyik ilyen válasz az, hogy 2022-ben, az ötödik Orbán-kormányon belül nevében deklarált kulturális minisztérium létesült.

– E minisztériumban ön kapta a fel­ada­tot, hogy konkrétan a kultúra ügyeit, a kultúrpolitikát irányítsa és szervezze. A megbízatásban bizonyára szerepet játszott, hogy Pécsett – mely város köztudottan nehéz terep a jobboldal számára – 2006 óta ahány választáson egyéni önkormányzati, majd országgyűlési jelöltként elindult, mindig nyerni tudott. Mi ennek a tartós sikernek a titka?

– Az egyik tényező talán az, hogy ízig-vérig pécsi vagyok. Bár Budapesten születtem, a családom, felmenőim ide kötődnek, 18 éves koromtól én is itt élek, itt alapítottam családot, itt születtek a gyermekeim, itt szereztem három diplomát, itt alakult ki a baráti és ismerősi köröm. Pécsett lettem tanár, iskolaigazgató, intézményi főigazgató. Azóta is úgy ismernek az emberek, mint aki valóban közöttük él. Lehet velem találkozni, beszélni a hivatalon kívül az utcán, a templomban, a boltban. Ez a magatartás egyébként Toller László polgármester idejében lett népszerű a városban.

– Toller László közkedvelt szocialista párti polgármester volt, akit a jobboldal is sokra tartott.

– Így van, és soha nem tudtuk legyőzni. Ahány választáson elindult, mindegyiken nyert.

– Ez azóta önnek is sikerül.

– Azt hiszem, a pécsiek bizalma alapvetően nem ideológiai alapon áll, inkább az ember iránt nyilvánul meg, így értem a tolleri örökséget is. Mindig szolgáló attitűddel álltam a pécsiek kérdéseihez, akár baloldali kormány volt, akár jobboldali. Egyformán harcoltam Pécs megérdemelt kormányzati figyelméért.

– Államtitkárként mit vinne tovább hivatali elődje munkájából, és mit elevenítene föl a saját korábbi ciklusából?

– Az előző négy évben a pandémia nehézségei miatt a kultúra területén elsősorban a támogatásokon volt a hangsúly. Impozáns támogatói korszak volt ez a négy esztendő. A jelenlegi helyzet viszont azt követeli meg tőlünk, hogy ne támogatás-, hanem kultúrpolitikát folytassunk. A mostani elhúzódó háborúban és a migráció okozta civilizációs válságban az emberek békére, biztonságra vágynak, a kormány ezt nemcsak az ország fizikai védelmével, az energiaellátás és szociális biztonság megőrzésével szeretné biztosítani, hanem a magyar kultúra védelmével is, amely erőt adhat mindannyiunknak ebben a nehéz időszakban. Európaibb civilizáció, magyarabb kultúra, szerintem ez a mi küldetésünk erre a négy évre. A huszonhét EU-tagállam egyike vagyunk, olyan ország, amelyik kezdeményez, tematizálja a folyamatokat, őszintén reagál és kritikával illet negatív tendenciákat.

– Mi ad alapot erre a kritikus hozzáállásra?

– A nyugati világnak közel nyolcvan éve nincs tapasztalata a diktatórikus törekvésekről. Politikai és civilizációs immunrendszerük legyengült, ezért olyan civilizációs betegségek érik őket, amik ellen védtelenek. Mi itt, Közép-Európában érzékeljük a veszélyt, és fel tudjuk hívni rá a figyelmet, hogy rossz irányba halad Európa. Mi, magyarok a kulturális identitásunk további megerősítésével tudjuk az európai civilizációs értéktartásunkat szolgálni. Ha mélyebb kulturális gyökereket eresztünk, ha a hajszálgyökereket kiterjesztjük az eddig kultúrával kevésbé elért állampolgárainkig, még inkább a vidék és a fiatalabb generációk felé fordulunk, ha még jobban odafigyelünk a határon túli magyarsággal való együttműködésre, akkor stabilabbak leszünk az identitásunkban, és ez a gazdasági teljesítményünkre továbbra is pozitív hatással lesz.

– Milyen eszközei lesznek minderre?

– Csák János miniszter elmúlt hetekben elmondott szavaiból merítek. Úgy fogalmazott, hogy most a minőség korszaka érkezik el. Nem a támogatási igények fogják meghatározni, hogy milyen programok legyenek, és milyen kultúrpolitika folyjék Magyarországon, hanem magunk döntünk a minőség alapján a támogatási irányokról. Meg kell vizsgálnunk, hogy programjaink és a nagy intézményrendszereink milyen mértékben érik el az elitet, a felső és az alsó középosztályt, valamint a legszegényebbeket. Derüljön ki, hogy hova „lövünk”, hol csapódik le a több száz milliárdos kulturális kormányzati költések eredménye. A cél természetesen a széles elérés. Az eredmények birtokában újra kell hangolnunk a kultúrpolitikánkat úgy, hogy a lehető legtöbb emberhez jussunk el. Ennek érdekében a korábban kezdeményezett kulturális alapellátási programunkat most szeretnénk megerősíteni, egyúttal erre ráépítve elindítani a kulturális akadálymentesítés korszakát.

– Egyfajta közösségi kultúráról van szó?

– Igen, ez fontos jelző. Múlhatatlan szükségletté vált, hogy az előttünk álló években az egyén mindenek feletti hangsúlyozása ellenében vagy azzal párhuzamosan a kulturális közösségeket támogassuk. A nemzet csak közösségben tudja megélni a létezését. Mindnyájan érzékeljük, hogy a nyugati liberális mainstream ideológia minden eszközön keresztül a „te vagy a fontos, csak te számítasz” kultúráját közvetíti, ami borzasztó károkat okoz a társadalom szövetében. Az izolált, csak önmagára számító és a másikat inkább vetélytársként szemlélő individuum nem lesz képes az együttműködésre sem a családjában, sem a munkahelyén, sem a tágabb közösségével akkor, amikor eljön az összekapaszkodás ideje. Pedig most éppen ilyen időszakot élünk, háború van, Európa lejtmenetben. Ha nem kapaszkodunk össze, kulturális önazonosságunkat nem erősítjük meg, és ezt nem közösségben éljük meg, akkor lehetséges, hogy a nemzethalál nem a történelmi vesztes csaták után, hanem egy civilizációs klímaváltozás következtében ér utol bennünket. Minden eszközzel ez ellen dolgozunk.

– Ez a gondolat fölveti a sokszor emlegetett kultúrharc témakörét. Valóban van kultúrharc Magyarországon? Mit tud a kulturális kormányzat ezzel kezdeni?

– A népi-urbánus vita generációkon keresztül zajlott, Németh Lászlóék, Illyésék megvívták a maguk ütközeteit, és még Csoóri Sándor idején is folytatódott, de ez a korszak vele talán le is zárult. 2022 Magyarországán a fő kérdés nem az országon belüli, hanem a nemzetközi, a világban dúló kultúrharc. A „cancel culture” és a „woke” rémisztő tendenciáira gondoljunk, amit normaként fogad el az angolszász világ, a nyugat-európai országok nagy része. Ebben nekünk stabil, szuverén, konzervatív álláspontunk van: nem akarjuk, hogy ránk is kiterjesszék.

– Találunk-e ehhez nemzetközi szövetségeseket?

– A nemzetközi politikában visszatérő jelenség, hogy amikor a magyar külügyminiszter vagy a miniszterelnök megfogalmazza a magyar álláspontot, akkor a tárgyalóasztalnál sokan nem mernek reagálni, de amikor jön a kávészünet, odamennek a magyar kormány képviselőihez, és megerősítik őket abban, hogy egyetértenek, habár nem merik nyilvánosan felvállalni mindezt. A normalitás a felszín alatt még nem szűnt meg társadalmi szervező erőnek lenni Európában.

– Négy év múlva, ennek a ciklusnak a végén milyen eredményekkel lenne elégedett?

– Például azzal, ha a magyarság megbecsültsége a nemzetközi színtéren jelentősen javulna. Nyolcévi államigazgatási széttagoltság után visszakerültek a kulturális tárcához a külföldi Liszt-intézetek. Huszonnégy országban összesen huszonhat intézettel vagyunk jelen, és a feladatunk az, hogy mi mutassuk be az ottani népeknek, mi a magyar. Ebben kézzelfogható eredményre számítok. A magyar kulturális világnemzet, és csak rajtunk múlik, hogy kulturális kiválóságunkat megmutassuk. A másik a belföldi megerősödés. Az elmúlt években a millennium óta nem látott kulturális intézményfejlesztés ment végbe nemcsak Budapesten, hanem szerte az országban, egészen a kis falvakig. Kulturális közösségi terek jöttek létre, könyvtárak, múzeumok és levéltárak létesültek és újultak meg. A következő négy évben az a cél, hogy a társadalom ezeket birtokba is vegye. Kulturális akadálymentesítést szeretnénk megvalósítani. Akkor volnék elégedett a munkánkkal, ha ezáltal minden magyar büszkébb és kulturális önazonosságában erősebb lenne. Az eszközeink megvannak, és használjuk is majd őket.