A szuperkórház önkéntesei

Bár az általunk megismert önkéntesek mindegyike befejezte szolgálatát a Kiskunhalasi Semmelweis Kórház Mobil Járványkórházában, jelenleg is a lelki feldolgozás fázisában vannak. Többen mondják, hogy az átélt tapasztalatok hatással lesznek majd későbbi életükre is.

Valamennyien úgy érzékelték, hogy a kórházban mindenki egyfajta különleges, átszellemült állapotban végzi a munkáját, figyelve a protokoll maximális betartására a mások és saját védelmében. A 12 órás műszakok után pedig nagyon nehéz átváltani a civil élet hétköznapi történéseire.

Laikusként Angliából

– Először a telefonközpontba akartak beosztani, de én ragaszkodtam hozzá, hogy a frontvonalba menjek – idézi fel emlékeit Buczó Csanád, aki a járvány második, felfutó hullámának idején egy hónapig dolgozott önkéntesként a kiskunhalasi járványkórházában. – Bevallom, hogy az első „becsekkolás” vagy bezsilipelés procedúrája drámai élményként hatott rám. Emlékszem, hogy a védőruha felvétele után leendő kollégáim folyamatosan fürkészték a reakcióimat, hogy vajon biztosan akarom-e még a betegágy melletti szolgálatot, de én elszánt maradtam. A részlegen, ahol megkezdtem a munkát, a betegek 80-85 százaléka magatehetetlen volt. Beszélgettem velük, megetettem és pelenkáztam őket, nagyon odafigyelve, hogy meg ne sértsem emberi méltóságukat, miközben igyekeztem egy kis kedvességet csempészni az életükbe. A legdrámaibb pillanatokban is tartottam magam, de az utolsó műszakom végeztével az autóban, ahol senki sem láthatott, kitört belőlem a sírás. Leginkább azokra gondoltam, akik bár nagyon szerettek volna, többé soha nem térhettek haza…

Buczó Csanád hangsúlyozza, hogy a tragikus események mellett akadtak felemelő pillanatok is. A legboldogabb pedig akkor volt, amikor 70 éves édesanyja gyógyult barátnőjét kísérte ki a kórházból, jó egészséget kívánva neki.

Bár laikusként csöppent az önkéntesek világába, ahogy mondja, elköteleződésének voltak előzményei. Több mint 15 éve vezet egy angliai székhelyű kertészeti vállalkozást, és a szigetországban élve rácsodálkozott, milyen mélyen be van ágyazódva a britek tudatába az önként vállalt társadalmi segítségnyújtás szándéka. Ezt látva határozta el, hogy ha egyszer szükség lesz rá, szülőföldjén ő is csatasorba áll.

– Az angliai élmények mellett az is erősítette a hivatástudatomat, hogy hazaköltözve az Országos Roma Önkormányzat képviselőjeként cigány származású barátaimmal együtt missziós munkát szerveztünk, hogy segítséget nyújtsunk a roma telepeken élő hátrányos helyzetű családoknak. A pandémia tavaszi kitörése után azt tapasztaltuk, hogy támogató jelenlétünkre még inkább szükség van. Üknagyanyám után bennem is csörgedezik némi cigány vér, talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy érzékenyen reagálok a krízishelyzetekre. Láttam olyan zsúfolt, fürdőszoba és villany nélküli házakban élő családokat, ahol mindenkit megfertőzött a vírus. Segítség nélkül nem tudták volna beszerezni az alapvető élelmiszereket sem, de nem is nagyon volt miből. Ilyen esetekben igyekeztünk adományokkal segíteni a bajba jutottaknak.

Buczó Csanád hangsúlyozza, hogy ma már nem önkormányzati képviselőként, hanem a Cselekvő Romák Egyesületének alapítójaként folytatja fő küldetését, a cigányok iránti társadalmi felelősségvállalás ösztönzését. A civil szervezet legfontosabb feladatának jelenleg azt tartja, hogy segítse a romákat az oltáshoz szükséges regisztrációban.

Tizenkét órás műszakok

Dr. Szepesvári Szabolcs főigazgató főorvos arról tájékoztat, hogy a mobil járványkórházban jellemzően a felsőoktatásban egészségügyi szakokon tanuló hallgatók dolgoznak önkéntesként. Beosztásuk képzettségüktől függ. Az orvostanhallgatók például már egyszerűbb orvosi feladatok kontrollálására is bevethetők, a többiek főként ápolási feladatokat látnak el.

– A precíz betegészlelés, vagyis az állapotváltozás folyamatos figyelése nagyon fontos az estleges szövődmények, illetve a későbbi gyógyulás szempontjából. Minél több a beteg, nyilván annál nagyobb számú személyzet kell a magas színvonalú ellátáshoz, amit véleményem szerint sikerült hatékonyan megszervezni a kollégák segítségével. A vezető főnővér mindennap jelen van és irányít. Az önkéntesek 5-6-8 nővérrel együtt, csapatokban dolgoznak, és a szolgálati idejük alatt végig közös beosztást visznek, így mindenki ismeri a másik képességeit, illetve feladatait. Mivel mindenki „szkafanderben” végzi a munkáját, tépőzáras karszalaggal különböztetjük meg egymástól a dolgozókat. Ez nemcsak a kollégáknak, hanem a betegeknek is nagy segítség.

A főigazgató hangsúlyozza, hogy az önkéntesek számára lelkileg és szakmailag is komoly kihívás a vörös zónában való jelenlét, de kedvező visszajelzések érkeznek tőlük és a kollégáktól is. Mint mondja, a speciális körülmények között fizikailag és szellemileg is erősnek kell lenni, de legalább ennyire fontos az is, hogy képesek legyenek az aspiránsok a csapatmunkára.

– A márciusi önkéntes munka megkezdése előtt az ápolási igazgató és jómagam egy teljes napon át egyenként hívtuk fel a jelentkezőket, hogy informálódjunk az alkalmasságukról. A reakciókból nagyon gyorsan lemérhető, hogy mennyire lelkesek, örülnek-e a feladatnak, és hajlandók-e elfogadni a szigorú feltételeket, illetve az extrém terhelést. A 12 órás műszakok alatt ugyanis a dolgozók legkevesebb három órán át viselik a védőruhát a kórtermekben, és ez idő alatt enni, inni és mosdóba menni is tilos. A következő három órában leveszik a szkafandert, és egyéb, például dokumentációs munkát látnak el, majd újra következik a beöltözés, vagyis a munkafázisok háromóránként váltakoznak. A mentális egészség védelmét az önkéntes, a más intézményekből átvezényelt és az állandó dolgozók esetében is klinikai szakpszichológusok, pszichiáterek segítik a járvány hazai megjelenése óta.

Versenyeznek a helyekért

Szerények, őszinték, mély érzésűek és azonos értékrendet képviselnek a Debreceni Egyetem Egészségügyi Karának harmadéves hallgatói, Dóra és Bence, akik márciusban együtt érkeztek egyhetes kötelező gyakorlatra. Mivel hasznosnak találták az itt gyűjtött tapasztalatokat, önként kérték szolgálati idejük meghosszabbítását. Dóra mentőtisztnek készül, Bence diplomás ápoló lesz. A fiatalokat nemcsak a közös hivatás köti össze, de a magánéletben is egy párt alkotnak.

Bence szerint nem volt bennük félelem, mert egyrészt tudták, hogy a kiskunhalasi intézményben nagyon szigorúak a biztonsági szabályok, másrészt pedig korábban már szereztek gyakorlati tapasztalatokat Covid-betegek körében, amikor az Országos Mentőszolgálatnál szűrték a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei lakosságot, illetve hasonló szlovákiai önkéntes munkán is részt vettek már. Előző gyakorlataik során megrázó volt szembesülniük vele, hogyan próbálnak az egészségügyi dolgozók nap mint nap megfelelni a fertőzés támasztotta kihívásoknak.

– Az egyetemistákat egyáltalán nem kellett győzködni, hogy vállaljanak önkéntes munkát, a mi kollégiumunkban például jóformán minden második hallgató jelentkezett, szinte versenyeztünk a helyekért – teszi hozzá Dóra. – Hajtott minket a kíváncsiság, hogy a járványhelyzet alatt még inkább belelássunk az egészségügyi ellátórendszer működésébe, és szerettünk volna aktívabb résztvevői lenni a történéseknek.

Elmesélik, hogy bár Kiskunhalason nem az intenzív osztály volt a kijelölt szolgálati helyük, így is kapcsolatba kerültek súlyos állapotú fekvőbetegekkel ápolói, segédápolói feladataik közben a hosszú műszakok alatt.

– A védőruha gyakorlatilag egy instant szauna, nem lehet megszokni. Volt olyan kolléganőm, akinek egy idő után az arcán kezdett el lefolyni a vörös hajfestéke. A legijesztőbbek azonban mégis azok a pillanatok voltak, amikor élet és halál között lebegő betegen próbáltunk segíteni.

Dóra arról is beszél, hogy mivel a környékről származik, a kórházban fekvők közül többeket is ismer a civil életből. A traumák feldolgozásánál sokat segít a magánéleti kötődés, vagyis hogy meg tudják beszélni egymás között a napi történéseket. De rengeteg erőt merítenek az orvosok és ápolók példamutatásából is, látva, milyen emberségesen bánnak a betegekkel gyakori kimerültségük ellenére is.

Mindketten kiemelik: egyáltalán nem érzik, hogy hősök lennének, szívesebben gondolnak magukra olyan segítőként, akik elkötelezetten támogatják a Covid-ellátásban dolgozók munkáját. Ezzel együtt maguk is hálásak kollégáiknak, akiknek iránymutatásával számos szakmai fogást sikerült megtanulniuk a mostani, nehezített körülmények között is. Nagyon büszkék például arra, hogy ma már bármikor képesek védőruhában, párás szemüvegben és három kesztyűben is branült szúrni, ami szerintük nem kis teljesítmény.

De felhívják a figyelmet arra is, hogy a vírus – minden álhírrel szemben – nagyon is létezik, és a veszély nem múlt el. A civilek pedig akkor járnak el helyesen, ha a szabályok betartásával védik maguk és társaik egészségét, és megbecsülik az egészségügyi dolgozók áldozatos munkáját.