A tisztaszobától a Budimúzeumig
A somogyszobi Vilma-ház nyerte idén az Év Tájháza 2022 elismerést. Az élő múzeumként is működő Vilma-ház folyamatosan gyarapodó gyűjteményével az elmúlt két évtized során a falu lelkévé vált.
A műemléki védettség alatt álló tájház 2003-as megnyitója jeles esemény volt a településen. Akadt olyan helyi asszony, aki fél évszázad után akkor vette fel először szobi viseletét.
A birtokot gondozó Vilma Háza Alapítvány tagjai olyan lokálpatrióták, akik a falu történetének kutatása mellett a tárgyi emlékek gyűjtését és hiteles bemutatását is fontos missziójuknak tartják. Ahogyan a faluban emlegetik őket, a „vilmások”, büszkék arra, hogy helyi adományok és pályázati támogatás segítségével őrzik az utókornak nagyanyáik, dédapáik örökségét.
Közös küldetés
Spanics Katalin keramikus, amatőr helytörténésznek oroszlánrésze van abban, hogy több mint húsz évvel ezelőtt a falu közössége úgy döntött, megmenti az utókornak Somogyszob első téglaépítésű, kétszáz éves házát, amelynek utolsó lakója és névadója a jómódú paraszti családból származó Puskás Vilma volt az 1980-as években. Halála után a romos ingatlan a falu tulajdonába került. Ezután több mint húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megkezdődjék az önkéntesek toborzása és a régi ház múzeummá alakítása.
Spanics Katalin először nővérét, a pedagógus végzettségű Ágnest nyerte meg az ügynek.
– A magyar parasztot rengeteg megpróbáltatás érte ezeréves történelme során, ezért a tárgyi emlékek gyűjtését eleinte fenntartásokkal fogadták. A népdalgyűjtőkhöz hasonlóan házról házra jártunk, hogy meggyőzzük a szobiakat, és bár eleinte furcsán néztek ránk, lassan mindenki a magáénak érezte a Vilma-ház megmentésének misszióját. Így indult el közös erővel a múzeum anyagának gyűjtése. Kezdetben az idősebb generáció tagjai voltak a fogékonyabbak, akik egy idő után bevonzották a vilmások körébe lányaikat és fiaikat is – idézi fel a kezdeteket Spanics Katalin.
– Az egyik első adomány egy viharlámpa és néhány rézkilincs volt, de fényképeket, bútorokat, szőtteseket, konyhai és mezőgazdasági eszközöket, szerszámokat, viseleteket azóta is folyamatosan kapunk – veszi át a szót Spanics Ágnes. – A szobi házak padlásain, kamráiban ma is fellelhetők a régmúlt kincsei. Büszkék vagyunk arra, hogy az alapítvány munkájának köszönhetően ma már sokkal nagyobb becsülete van ezeknek a régi eszközöknek, mint évtizedekkel korábban, amikor sokan elégették vagy a kútba dobták a hagyatékban maradt emlékeket.
A vilmások hangsúlyozzák, hogy a gyűjtések során nemcsak használati és személyes tárgyak, hanem szellemi értékek is napvilágra kerülnek. Így a faluban egyre többet tudnak például a világháborúk koráról, Somogyszob ünnepi szokásairól, a tavaszi csordakihajtásról, az ünnepi asztal megterítéséről, illetve a korabeli lakóházak elrendezéséről.
Gyarapodó porta
A fehérre meszelt, öreg ház, amelyet 1839-ben a jómódú református Puskás család építtetett, a gyönyörűen ápolt, hatalmas porta utcafrontján helyezkedik el. A pitvarból nyíló tisztaszobát és lakószobát egykor a szabad kéményes, kétkemencés füstös konyhából fűtötték. A tájház helyiségeit az alapítvány tagjai autentikusan rendezték be.
A vilmások hatalmas, folyamatosan gyarapodó gyűjteményt őriznek. Igyekeznek nyitott szemmel járni a településen, hogy egyetlen jobb sorsra érdemes régi emléket se veszítsenek szem elől. Éppen ezért a tájház megnyitása óta szinte gombamód szaporodnak az udvaron az újabbnál újabb szerzemények.
Felsorolni is nehéz, hogy az elmúlt két évtized során mi mindennel gazdagodtak. A Hosszú-portáról idetelepítették a kinti kemencét, a parókiáról áthozott, régi zsalus technikával készült „Fekete házban” berendezték az ország első Budimúzeumát, a közeli Háromfáról szállították ide a kukoricatárolásra használt fonott górét, a posta udvaráról meg egy régi kutat. A mezőgazdasági eszközöknek kocsiszínt, az asztalos-kádár szerszámoknak pedig nyitott fészert építettek. A segesdi hegyről még egy XIX. századi eredeti présházat is idetelepítettek.
Élő múzeum
Az Év Tájháza napközben nyitva áll a vendégek előtt, előzetes bejelentkezés alapján rendszeresen fogadnak kézműveskedés iránt érdeklődő gyermekcsoportokat, és immár hagyományosan minden évben itt rendezik meg az augusztus 20-i kenyéráldást is államalapításunk ünnepén.
A csoportos foglalkozásoknak – ahol helyi asszonyok segítségével csipkét verni, szőni, fonni, nemezelni, korongozni, körmöcskézni vagy más néven vitézkötést készíteni, illetve gyöngyöt fűzni is lehet – egy külön erre a célra épített foglalkoztató ad otthont. Az épület földszintjén kovácsműhely, tetőterében pedig állandó helytörténeti kiállítás mesél a falu múltjának az 1850-es évektől a XX. század közepéig terjedő időszakáról.
A férfiak életét bemutató vitrinben egy régi pénztárcából tízezer pengő kerül elő. A bankjegynek a háború utáni hiperinfláció időszakában hamar csupán muzeális értéke maradt. A fal mellett gondosan ápolt hosszú szárú parasztcsizmák sorakoznak. Ahogy Krúdy Gyula mondaná olyan, „…amelyben még manapság is be lehetne utazni egész Magyarországot”.
A tematikusan elhelyezett fényképek, dokumentumok, könyvek, viseletek és a polcokra halmozott edények, szőttesek, személyes tárgyak segítségével a szemünk előtt elevenednek meg a somogyszobi emberek mindennapjai. Szinte látjuk, ahogyan egy menyasszony éppen a fátylát igazítja, a doberdói fennsíkon harcoló katona a vállához emeli puskáját, egy kisfiú a palatábláján írni tanul, egy másik lúdtollat hegyez, a fiatal lány szövőszéken dolgozik, a gazdasszony meg a karácsonyi asztalt teríti, hagyományosan három abrosszal. Alulra a vetőabrosz kerül a jó termés jegyében, utána az étkezőabrosz következik, legfelülre a hímes szőttes, amit csak ünnepekkor használtak.
A könyvelő, pénztáros, pályázatíró, kertápoló, kézműves, sütő-főző vilmások szerint nem könnyű választ adni arra a kérdésre, hogy mi lehet az 1400 lelkes falu különleges atmoszférájának a titka, de egy biztos: a tősgyökeresek és az innen elszármazottak is gyakran emlegetik, hogy ha egyszer majd eljön az ideje, somogyszobi földben szeretnének végső megnyugvásra lelni…