Afrikai vihar Majdányon
A migrációs krízis nem szűnt meg. A déli határon még mindig ezrek várnak a megfelelő pillanatra, hogy valahogy átjussanak a kerítésen, és Magyarországon keresztül Ausztriába, Németországba vagy Hollandiába szökjenek. A hármas határ túloldalán, Magyarmajdány településén lerombolt házakat, emberi drámát, magukra hagyott magyarokat találtunk.
– A kerítés működik. Nekünk, a városnak is sokat segített. Ez a gyakorlatban azonban azt jelenti, hogy Kanizsa környékéről elvonult az embertömeg, egy ideje új útvonalakat kerestek, megpróbálják megkerülni a kerítést – magyarázza a kialakult helyzetet Kávai Szabolcs. Magyarkanizsa magyar nemzetiségi önkormányzati képviselője még jól emlékszik 2015-re, amikor migránsok tömegei érkeztek városába. A műszaki határzár megépítése után viszont új gócpont alakult ki, a magyar–szerb–román hármas határnál.
Utunk a Tisza szerbiai partján fekvő Magyarmajdányra vezet. Az Árpád-kori, egykor színtiszta magyar település népessége hanyatlik, az emberek többsége már jó ideje átköltözött Magyarországra vagy Nyugatra. Rengeteg házat tönkretett a vihar, mindenfelé megrongálódott tetőszerkezeteket látunk. A helyi idősek barátsággal fogadnak, megszokták a sajtó érdeklődését, nemrég egy olasz tévéstáb járt náluk migránsnézőben.
A település kisboltja mellett helybéli férfiak sörözgetnek, mellettük groteszk díszletként afrikai migránsok lézengenek. Egy hatvanas éveiben járó úr sós rágcsálnivalót szór egy nála legalább négy évtizeddel fiatalabb fekete férfi kezébe.
Magyarul köszönünk, magyarul érkezik a fogadjisten. Az egyik magyar férfi barátságosan mutat be minket az érdeklődve figyelő idegeneknek, kezével mutogatva, a nemzetközi szavakat jól kihangsúlyozva magyarázza, hogy „Merkel küldött minket, és nyugodtan beszéljenek”. Ez persze nehezen jön össze, hiszen a migránsok többsége semmilyen nyugati nyelvet nem beszél.
A magyaroktól viszont megtudjuk, hogy a bolt a centrum a migránsok számára. Mindig sokan álldogálnak a környékén, közvetlenül zárás előtt tömegek jelennek meg az utcában.
– Az esti bevásárláskor nézzetek körül! Akkor sorokban állnak majd itt. Ebben a boltban naponta legalább 600 ezer forintot elköltenek, ők itt a fő vásárlók – mondja az előbb rágcsálnivalót osztogató férfi. A szám nem eltúlzott. Majdányon és a szomszédos Rábén nagyjából 130-an élnek, a migránsok száma viszont minimális becslések szerint is meghaladja az 1500 főt, gond nélkül összejön hát a 600 ezres forgalom. Vásárolni pedig szeretnek a migránsok, van pénzük. Mellettünk épp üzletkötés zajlik: egy helyi férfi birkát ad el három arabnak.
A bolt előtt taxi várakozik. A sofőr középkorú szerb férfi, aki törve ugyan, de beszéli a magyart. Elmondja, hogy ő törvényesen dolgozik, a migránsokat csak a települések között szállítja. Időnként Magyarkanizsára viszi őket, hogy telefonkártyát, élelmet, ruhát vegyenek maguknak. Ezzel is nagyon jól keres, nincs rá szüksége, hogy a határral kockáztasson.
Az idegenek mind a húszas éveikben járnak, állításuk szerint szomáliaiak és szírek, vagyis olyan országok fiai, amelyek az EU szerint nem számítanak biztonságosnak. Ránézésre azonban nem úgy néznek ki, ahogy az ember a menekülteket elképzeli. Nem látszik rajtuk semmilyen meggyötörtség, nem különösebben idegesek, nem aggódnak és nem is sietnek. Inkább tűnnek olyan fiataloknak, akik elindultak szerencsét próbálni. Persze jó ruhákban és drága telefonokkal. Gyakorlatilag az egész napot az utcán töltik. Cigarettáznak, energiaitalt és édességet vásárolnak, sokan söröznek is. Úgy tűnik, Allah nem lát el Majdányig.
Egy ötvenes éveiben járó helybéli szerint férfi némelyek valamilyen por állagú kábítószert is használnak, de a különböző nyugtatók is népszerűek a körükben, amelyek alkohollal vagy energiaitallal fogyasztva fejtik ki hatásukat. A szokások azonban változnak, hiszen folyamatosan cserélődik a tömeg a faluban.
– Vannak, akik hosszabb ideig maradnak, vannak, akik néhány nap után továbbállnak. Néhányukat arcról ismerjük, de van, akit már névről – meséli az egyik helybéli hölgy a bolt utcájában.
Míg februárban még az arab kinézetűek voltak többségben, szeptember elejére már a migránsok 70 százaléka fekete-afrikai volt. Ilyen a délvidéki sokszínűség napjainkban. Az elmúlt évszázadokban németek, rácok és magyarok éltek együtt errefelé, ma már afrikaiak, arabok és kisebbségben még persze magyarok.
– Afrikai vihar tombol. Az teszi tönkre a házakat – mondja keserű iróniával az egyik helybéli.
Az idős férfi elmeséli, hogy a migránsok feltörik az üresen álló házakat, beköltöznek, eltüzelik az ablak- és ajtókereteket, majd a tetőszerkezetre is sor kerül. A megbontott tetőn keresztül persze beesik az eső, az időjárás szépen lassan elemészti a házat. Néhány hónap múlva már csak életveszélyes romok maradnak a helyükön. Akkorra a migránsoknak már nyomuk sincs, továbbállnak vagy elfoglalnak egy újabb házat.
Szép, módos paraszti, időnként polgári jellegű porták pusztulnak el, az eredeti tulajdonosokat jó eséllyel senki nem fogja kárpótolni. Belépünk az egyik elhagyatott épületbe. Látszik még a gondos gazda keze nyoma a kemencén, verandán, a szobákban viszont ürülékszag terjeng, a föld pedig tele van szeméttel. Az egyik szoba közepén tábortűz nyomai. Egy másik elfoglalt házat a tűzoltók bontották le, hogy ne tudjanak oda a migránsok visszaköltözni. Nem gonoszságból, a megrongálódott tető miatt életveszélyessé vált a benn tartózkodás.
A bolttal szembeni ház megúszta ugyan a pusztítást, de valóságos tömegszállásként működik, óvatos becslés szerint legalább ötvenen lakják. Egy magát szomálinak mondó, de külseje alapján inkább szudáni férfitól engedélyt kapunk a belépésre. Kis csoportok ülnek mindenhol, beszélgetnek, a telefonjukat nyomogatják, műanyag edényekben mosnak, esznek, fekszenek. A napi rutin. Az áramot egyenesen az utcai villanyvezetékről kötötték be, ahogy a víz is csak a falból csordogál. A ház udvarra néző része már teljesen el is van ázva. A szobákat és a különböző helyiségeket felosztották egymás között, az arabok és a feketék külön alszanak. Az afrikaiak között vannak nők is, az arabok jellemzően egyedülálló fiatal férfiak. Mindenki kedvesen mosolyog felénk.
A helyiek – a boltost leszámítva talán – természetesen nem örülnek a migránsok jelenlétének. Ennek ellenére nem keresztezik egymás útját, mindenki elfogadta a kényszer szülte körülményt, belenyugodott a tehetetlenségbe. Időnként előfordulnak ugyan kisebb csetepaték, de mindig a migránsok között. A helyi idősek nem verekedősek. A szerb rendőrök ilyenkor kiszállnak a faluba, de mire megérkeznek, általában már mindent elrendeztek egymással a vitás felek.
A rendőrök azt sem tudják megakadályozni, hogy a migránsok kárt tegyenek a kertekben. Tesznek is bőven: letörik az ágakat, leszedik a gyümölcsöt. Rengeteg szemetet, energiaitalos- és konzervdobozt hagynak maguk után. Kisebb-nagyobb csoportokba verődve járják a környéket, néha elgyalogolnak egyik falutól a másikig. Várják az alkalmat, hogy átjuthassanak az Európai Unió területére.
Átjutni. De merre? A szerbek nem foglalkoznak a migránsokkal, a probléma taglalása tiltólistára került. Brüsszel vigyázó szeme mindent lát, ha Szerbia továbbra is igényt tart a tagjelölti státusra, esetleg egy nap szeretne a klub tagjává válni, akkor bizony nem rendelkezhet úgy, ahogy szeretne. Szóba sem jöhet a migránsok kitoloncolása.
A magyar hatóságok a határt védik, akik megpróbálnak áthatolni, azokat jellemzően elkapják, és egyszerűen visszakísérik őket a szerbiai oldalra. Persze előfordul, hogy a csempészeknek sikerül átjuttatniuk embereket a határon, azok aztán vagy elvergődnek Ausztriáig és onnan ahova szeretnének, vagy még az osztrák határ előtt lebuknak. Egy fekete férfitól megtudjuk, hogy a magyar határon való átjutás költségesebb, mint a teljes Balkánon való átutazás. Az ellenőrzés szigorú, ezért a csempészek akár kétezer eurót is elkérnek azért, hogy egy zsúfolt teherautóba rejtve átcsempésszék az embereket. Ezért ők inkább magánúton próbálkoznak: alagutakat ásnak, vagy megpróbálnak valahogy átmászni a kerítésen.
Beszélgetőpartnerünk tört angolsággal elmondja, hogy a románokkal jobb vigyázni. Azok ugyan nem védik az országukat kerítéssel, ám az elfogott migránsokat összeverik, kirabolják, majd visszazavarják őket Szerbiába. Az Európai Unió nem nagyon foglalkozik a humanitárius szempontból problémás eljárással.
– A magyaroknál nincs kockázat. Sokkal jobb, ha visszatoloncolnak, mint ha összevernek és elveszik a pénzed – összegzi.
A határokkal azonban nem csak a migránsoknak van gondjuk.
– Mindenképp mondják meg Orbán Viktornak, hogy csatolják vissza Magyarmajdányt Magyarországhoz – köti a lelkünkre búcsúzásunkkor egy idős férfi. Elkeseredése érthető. A falu történetének a végjátéka zajlik.