– A nemzetközi Sportdöntőbíróság úgy határozott, hogy Annus Adrián és Fazekas Róbert ne kapja vissza Athénban szerzett olimpiai aranyérmét. Mit szól a döntéshez?

– Magát a határozatot nem szeretném kommentálni, az viszont tény, hogy ezzel lezárult egy hosszú és az egész ország számára kellemetlen ügy, így most már nem a múlttal, hanem a jövővel kell foglalkozni. Az általam vezetett Magyar Olimpiai Bizottság már többször deklarálta, hogy kész együttműködni mindenkivel a doppingellenes küzdelemben, hogy ehhez hasonló ügyek még egyszer ne történhessenek meg a későbbiekben. Az Athénban történtek tanulsága, hogy az eddigieknél nagyobb hangsúlyt kell helyezni a megelőzésre, felvilágosításra, ki kell dolgozni egy, a mostaninál szigorúbb ellenőrzési rendszert, valamint komoly, visszatartó erejű szankciókat kell alkalmazni azokkal szemben, akik vétenek a szabályok ellen.

– Amióta a Szövetség egyik alelnöke, azóta a politikai ellenfelek a MOB-elnöki munkáját is igyekeznek rossz fényben feltüntetni, az olimpiai doppingügyek kapcsán is szóba került a részükről az ön felelőssége…

– Mielőtt folytatná, hadd vessem közbe, hogy bár a sportolók természetesen a MOB égisze alatt vettek részt az olimpiai játékokon, de a doppingellenes küzdelem nem az olimpiai bizottság feladata és felelőssége, hanem az ebben a ciklusban született új sporttörvény alapján az államé. Ám most már nem felelősöket kell keresnünk, hanem, ahogy az előbb említettem, végre össze kell fogni, és közösen harcolni a teljesítményfokozó szerek használata ellen. Ami pedig a MOB-elnökként ért támadásokat illeti, úgy döntöttem, hogy mindezek ellenére megméretem magam a május elején sorra kerülő elnökválasztáson. Azt hiszem, most nem tehetem meg, hogy elhagyom az olimpiai bizottságot, hiszen az athéni doppingesetek miatt a nemzetközi megítélésünk is mélyponton van, és a hazai sport helyzete sem könnyű. Innen kell "nyernünk", helyreállítanunk az idén 110 éves MOB tekintélyét a 2008-as pekingi olimpiáig. Nem pozícióért, hatalomért jelentkezem, hanem feladatért állok sorba, mert azt gondolom, az elmúlt évtizedekben felhalmozott hazai és nemzetközi tapasztalataim és kapcsolataim segítségével kivezethetem a gödörből a Magyar Olimpiai Bizottságot.

– Az MSZP-s Baráth Etele, a kajak-kenu szövetség elnöke kilépett a MOB-ból az ön március 15-ei beszéde miatt, ugyanakkor az olimpiai bizottság több vezetője, illetve a sportági szakszövetségek vezetői kiálltak ön mellett. Korábban előfordult-e valamilyen politikai jellegű vita a bizottságban?

– Nem. Tizenhat esztendeje állok a MOB élén, de azóta egyáltalán nem politizáltunk – ez egyébként a NOB chartája, illetve a saját alapszabályunk szerint is tilos. Az persze más kérdés, hogy valaki magánemberként hogyan gondolkodik, éppen ezért az "olimpiai bizottságon kívüli életében" bárki lehet politikus, azonban a MOB működését ez nem befolyásolhatja. Egy demokratikus ország demokratikus szervezetében nem lehet az alapján különbséget tenni az emberek között, hogy milyen vallásúak, milyen a bőrszínük, a világnézetük, vagy adott esetben melyik pártnak a tagjai – ez ellentétes lenne az alkotmánnyal és a demokrácia alapelveivel szemben is.

– Az előbb említette, hogy mindenképpen újraindul az elnöki posztért. Mire számít, lesz ellenjelölt?

– Elképzelhetőnek tartom, hogy lesz, ez viszont nem befolyásolhatja az én indulásomat. Úgy hiszem, a tagság is arra számít, hogy ismét kandidálok a posztra, mert a hozzám eljutott levelek, üzenetek alapján sokan gondolják úgy, hogy ebben a nehéz helyzetben szükség van a tapasztalatomra, amelyre három évtized alatt tettem szert a hazai és a nemzetközi olimpiai mozgalomban. A biztatásokat annak elismeréseként is értelmezem, hogy amit ígértem, megtartottam: sem az általam vezetett MOB, sem magam nem politizálunk olyankor, amikor sportszakmai kérdésekkel kell foglalkoznunk.

– Az imént már érintettük a március 15-ei beszédét, amiért – pontosabban az abban elhangzott "nemzetáruló" kifejezésért meglehetősen sok bírálatot, támadást kapott. Azt még a jobboldalon is megjegyezték, szokatlanul keményen fogalmazott.

– Amikor a beszédemet írtam, nem éreztem, hogy ez a szó túlságosan kemény lenne. Március tizenötödike forradalomról, nemzetről, szólásszabadságról szólt, én pedig az ünnephez méltó beszéddel akartam kiállni a hallgatóság elé. A december ötödikei népszavazás óta ez volt az első alkalom, amikor egy nagyobb tömeg előtt lehetett és kellett is beszélni a nemzeti összetartozásról, a külhoni magyarokról. A szabadságharc során a mai határokon kívül élő magyarok felmenői is ugyanolyan véráldozatokat hoztak Magyarországért, mint azok, akik a jelenlegi országhatárokon belül éltek, ezért úgy gondolom, március tizenötödike megünnepléséből nem szabad kifelejteni a külhoni magyarokat sem. Ezt az összetartozást akartam kihangsúlyozni azzal is, hogy erre az alkalomra díszmagyart öltöttem, ily módon is szerettem volna fejet hajtani az aradi vértanúk, 1848 hősei előtt. Ami pedig a sokat emlegetett szót illeti, talán valóban erősebb volt, mint az tőlem megszokott, ám mélységesen elkeseredtem, amiért az anyaország – legalábbis az ország egyik fele – december ötödikén nem viselkedett jó édesanyához méltóan, és ez a keserűség volt benne ebben a sokat bírált kifejezésben is. De azt hiszem, hogy a történelem kegyes lesz hozzánk és megoldja a nemzet országhatárokon átívelő újraegyesítésének problémáját, mert előbb-utóbb valamennyi magyarlakta, környező ország az Európai Unió tagja lesz, így ismét egy családhoz fogunk tartozni, ilyen éles országhatárok nélkül.

– A magyar belpolitikában lát-e arra esélyt, hogy a külhoni magyarok ügyében kialakulhat konszenzus, vagy legalább egészséges párbeszéd?

– Ez egyelőre elég távolinak tűnik. Mindenesetre mi, európai parlamenti képviselők megpróbálunk jó példát mutatni, mert az elmúlt hónapok tapasztalatai azt mutatták, hogy a 24 EP-képviselő nem a különbségeket, hanem a közös pontokat igyekszik megtalálni szinte minden ügyben. Így kellene lennie a magyar belpolitikában is – az Országgyűlésbe sem azért választják be a képviselőket, hogy pártérdekeket képviseljenek, hanem azért, hogy a nemzet ügyeiben hozzanak döntéseket.

– Kicsit előre tekintve, néhány hónap múlva a gyakorlatban is elindul a választási kampány. Ebben mennyire aktívan vesz majd részt?

– Azért léptem be a Fidesz-Magyar Polgári Szövetségbe, hogy a magam szerény eszközeivel hozzájáruljak a 2006-os választások sikeréhez. Ha tehát a kampánystratégia úgy kívánja, hogy rám lesz szükség, akkor itt leszek, és amennyi tőlem telik, mindent megteszek a győzelemért, így vállalom azt is, hogy az eddiginél aktívabb részese legyek a magyar belpolitikai életnek.

– Önnek, aki diplomata volt hosszú évekig, és akiről az ellenfelei is elismerik, hogy konszenzuskereső ember, nem idegen ez a terep?

– 2002-ben végigcsináltam egy kampányt a főpolgármesteri posztért, és lassan két esztendeje a Fidesz alelnökének mondatom magam. Ennyi idő alatt hozzászoktam a megmérettetésekhez és az ezzel járó bírálatokhoz. Eleinte nagyon furcsa volt általam igazságtalannak, nemtelennek gondolt támadásokat olvasni vagy hallani magamról, viszont azt gondolom, hogy én magam nyugodtan nézhetek tükörbe. Akármilyen feszült is volt a helyzet, tőlem nem indult nemtelen támadás a politikai ellenfelek irányába, és ezt megígérhetem a jövőre nézve is. Azt vallom, hogy amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten.

– Úgy látja, hogy ez igaz a magyar belpolitikában is? Önt egyetlen szó és a díszmagyar miatt támadták, Orbán Viktor ellen egy kétes hitelességű, soha nem látott jegyzőkönyv alapján folyik sajtókampány…

– Igaza van, inkább úgy fogalmazok, hogy jó lenne, ha így működne ez a közéletben is. Már csak azért is, mert a folytonos harc nem annak árt leginkább, akit éppen támadnak, hanem a magyar választóknak, akiknek elegük van az állandó sárdobálásból. Rengetegen érzik úgy, hogy ők már nem is fontosak a politikusoknak, hiszen azok csak egymással foglalkoznak. Ez nagyon sajnálatos helyzet, és azt hiszem, sokan gondoljuk úgy, hogy ezen változtatni kell.

– A jobboldal helyzetét milyennek látja?

– Nagyon lényeges, hogy 2002 után nem a sebeinket nyalogattuk, hanem építkezni kezdtünk. Több mint tízezer polgári kör alakult, a Fideszből Szövetség lett, tagozatokat hoztunk létre, amelyek már országos hálózatok mentén működnek, megsokszorozódott a Szövetség tagjainak száma. Most pedig elindultak a faluparlamentek és megkezdte működését a Nemzeti Konzultációs Testület is. Ezek nagyon fontos lépések nemcsak a Fidesz vagy a jobboldal, hanem az egész magyar közélet szempontjából. Hiszen még inkább nyitottunk az emberek felé, és arra törekszünk, hogy az eddiginél közvetlenebb legyen a kapcsolatunk a választókkal, meghallgassuk a problémáikat. Nem titkoltan kormányzati szerepre készülünk, és a most szerzett tapasztalataink alapján készítjük majd el a választási programunkat, illetve reményeim szerint a majdani kormányprogramunkat is. Ehhez nélkülözhetetlen a folyamatos párbeszéd az emberekkel. Addig pedig ellenzéki szerepből teszünk meg mindent azért, hogy az emberek jobban éljenek, hiszen nekünk sem mindegy, hogy milyen állapotban vesszük át az ország irányítását. A következő választást az a párt nyeri, amelyikről az emberek elhiszik, hogy az országért, a választókért politizál. Mi jó példát mutattunk vetélytársainknak azzal, hogy közvetlenül azokhoz fordulunk, akiknek a bizalmát szeretnénk elnyerni.