„Ateistáknak is javaslom az imát”

– Jól látom, hogy levelekből van az angyal szárnya?

– Igen! Csakhogy ez nem akármilyen angyal, hanem szeráf. Ők állnak a legközelebb Istenhez, neki énekelnek. Hatszárnyúak, ágakat, leveleket rajzoltam nekik szárnyként, hogy közelebb hozzam őket a földhöz, hozzánk. De láthatja: ez festmény, kerámialapon. Eddig árammal égettem ki a domborműveimet, de nemrég olyan áramszámlám érkezett, hogy inkább nekiláttam festeni. Maradok a szakrális témáimnál, csak most látomásokat szeretnék képpé írni. És higgye el, sokkal nehezebb áttérni a háromdimenziós alkotásból a síkba, mint hittem. Ez „friss” angyal, most szedtem ki a kemencéből.

– Háborús időkben jó ómen angyalt látni?

– Angyalt még nem láttam, de háborúba már keveredtem véletlenül.

– Háborúba?! Hogyan?

– Kilencvenben Budapesten jártunk és Benda Kálmántól megtudtuk, hogy talált egy dokumentumot, amely egy magyar nyelvű Dnyeszter-melléki faluról szól, mégpedig Csöbörcsökről. A XVIII. században azt írták, hogy van benne „kétezer kereszteletlen magyar lélek”. Annyira fellelkesedtünk, hogy nemsokára kocsiba ültünk és elutaztunk Moldovába, faluról falura haladtunk egy magyar rendszámú Daciával. Igen ám, de mi azt gondoltuk, hogy már vége van a háborúnak! Számtalanszor megállítottak moldovai, majd szovjet katonák, láttunk tankokat, harcjárműveket…

– Nem fordultak vissza?

– Mivel nem fordítottak, nem fordultunk, és végül eljutottunk Csöbörcsökbe, csakhogy ott senki nem akart szóba állni velünk, mert mindenki félt. Semmit sem tudtak a régi magyarokról, így hát lógó orral visszafordultunk. A falu határában láttam egy Dnyeszter partján játszó kisfiút. Meg akartam ajándékozni, mire rögtön odafutott az apja, és kérdőre vont. Mondtam, hogy csak egy kis magyar cukorkát szeretnénk adni neki. Ekkor elmosolyodott, és kiderült, hogy Székesfehérváron katonáskodott, ráadásul elárulta, hogy gyermekkorában a helyi történelemtanáruk nem hivatalosan azt tanította nekik, hogy őseik magyarok voltak. Viszont visszafelé feltartóztattak, egy éjszakát a határon vesztegeltünk, fegyveres katonák vigyázó szeme előtt.

– Akkor csak résen vannak az angyalok! Mostanában, adventi időben koszorút veszünk, és minden vasárnap meggyújtunk egy-egy gyertyát, karácsonyi bevásárlásokat intézünk, rohanunk. Hogyan emlékszik vissza a régi csángó adventekre?

– Csudálatosak voltak! Gyermekkoromban nálunk nem volt áram, a hajnali miséken telis-tele volt a templom, és egy Petromax gázlámpa fényénél mise után körbejártuk a keresztutat, és rózsafüzért mondtunk. Minden keresztútért a kicsi jászolba tehettünk egy-egy szalmaszálat, a rózsafüzérért pedig egy-egy száraz akácfalevelet, nálunk ugyanis akácfalevél-kévéket szárítottak télire a juhoknak. Az utolsó héten disznót vágtunk, csináltunk többek között kásás hurkát, fokhagymás hurkát. Ráadásul a disznó egy egész évre kitartott! Még nem volt hűtőszekrény, ezért a kolbászt zsírba sütötték bele, nyáron pedig elővették. Elképesztően finom volt, húsvétra is maradott kocsonyának való. Ki volt találva az élet, szüleink így kapták az idősektől, elődeiktől. Mindig betartották, amit rájuk hagytak, és biztonságban éltek az emberek.

– Sokszor elmondta, hogy a csángó világ zárt világ volt, ki is akart törni belőle. De vajon ez a zártság nem nyújtott olyasfajta biztonságot, amelyet a modern világ sosem nyújthat?

– Összetartó világ volt, és az emberek odafigyeltek egymásra. Egy festő ismerősöm hajléktalanokkal is foglalkozik, és ünnepekkor néha meg szokott hívni, hogy énekeljek nekik, beszélgessek velük. Meg szokták kérdezni tőlem, hogy abban a régi világban hogyan bántak a hajléktalanokkal. Megdöbbennek, amikor azt felelem, sehogy, hisz nem léteztek hajléktalanok! Hitetlenkedve néznek rám és kérdezik, hogy „de hát részegesek sem voltak?”. Dehogynem!, mondom, ám, iszákosok mindenhol vannak. Akkoriban a családok úgy intézték, hogy senki ne jusson az utcára, mert mégis milyen család vagy falu az, ahol utcára kerülnek az emberek? Nem engedték, hogy valakit ennyire megalázzon a sors. Éppen ezért azt hiszem, hogy sohasem volt annyira rabszolga az ember, mint a modern, technika uralta világunkban. Egyre inkább azt hiszem, hogy korlátai ellenére az a régi világ szabadabb volt, mint a mostani. Elgondolkodik bárki azon, hogy a „sötét” középkorban évente hány munkanap volt? Nagyjából kétszáz. Ráadásul manapság az emberek maradék szabadságát akarják felszámolni, a lelkünket, kultúránkat pedig felfeszíteni a keresztre.

– Egyébként mit gondol, hogyan tudnánk megtartani a szabadságunkat, az önállóságunkat, mit tanulhatunk a régiektől túlélésügyben?

– A szemléletüket. Ha ugyanis egy nagyobb rossz történt, nem keseregtek, hanem örvendtek a kis jónak. Minden rossz helyzetet igyekeztek jóra fordítani, és bizony sikerült is nekik. Elmondok egy hétköznapi esetet. A múlt héten a műhelyben dolgoztam a lányommal, amikor felhívták, hogy azonnal menjen a kislányáért az iskolába, mert reggel óta hideg van és nincs áram. Elhozta a másik unokámat is az iskolából, megérkeztek, teát, levestésztát főztem nekik, leültek rajzolni a jó meleg szobába, és elkezdték lelkesen mesélni, hogyan telt a napjuk, egyre jobb kedvre derültek, a végén pedig már nevettek. Mondtam nekik: na, látjátok, hogy minden jóra fordult? A régiek is megkapaszkodtak minden kicsi jóban, és hagyták, hogy menjen a pusztába a nagy rossz.

1 2 3 / 3

– Ha már unokák: az ajándék ugyanolyan fontos volt, mint manapság?

– Hiába volt szegénység, az ünnepekre mindig készültek és „kipompázták” magukat. No, és mindenki kapott ajándékba egy-egy ruhadarabot, vagy varrt magának. Húsvétra, karácsonyra illett kapnunk egy új ruhadarabot, mert így is megújulhattunk, az ajándék is a rítushoz kötődött. Akkoriban mindennap jártunk templomba, volt, hogy kétszer is elmentünk misére. De szerintem csak az járjon templomba, aki ezt az utat választja. Nekem szükségem van arra, hogy egy kicsit elszakadjak ettől a világtól.

– Manapság aki heti egyszer templomba megy, mélyen vallásosnak számít.

– Ó, a régi csángó világban egyes öregasszonyok néha naponta háromszor is jártak! Mégis mi mást tehettek volna, ha egyszer meghalt az „emberük”, azaz a férjük? Kinek volt ideje vigyázni vagy foglalkozni az idős asszonnyal, amikor fiának vagy lányának annyi gyereke volt, hogy alig bírta szusszal? Templomba jártak és imádkoztak a családjukért, a falujukért, mindenért, mert mindig Istenhez fordultak a bajban. Amikor szóba került, hogy az egyik ismerősöm idős édesanyja mennyire magányos, azt javasoltam, hogy tanítsa meg imádkozni, vegyen neki egy rózsafüzért, és higgye el, hogy boldog lesz, ha majd megtanulja és elkezdi mondani hosszabb ideig az imát. Olyan arccal nézett rám az ismerősöm, mintha valami rosszra bujtottam volna! Mégis mit képzelek? Világéletében nem imádkozott, és pont most fog nekilátni? Pedig az ima sok mindent megold, ha hívő valaki, ha nem. Még azoknak is javaslom, hogy néha mondjanak el egy imát, akik ateisták és nem hisznek Istenben. Ha nem Istenért, akkor legalább magukért imádkozzanak. Elvégre a mantrázás nem ugyanilyen elven működik?

– Tehát ugyanolyan pozitív lelki hatása lehet, mint a vízvetés elvégzésének a hagyományos világban?

– Úgy hiszem, hogy igen. Egyszer annyira rosszul lett a kisunokám, hogy az édesanyja nem tudta, mitévő legyen, ezért megkért, hogy vessek vizet neki. Rögtön jobban lett utána! Nem tudjuk pontosan, hogy miért, nem is akarok ebben kutakodni, hisz amikor kicsi voltam, édesanyám mindig azt mondta, hogy „nem kell annyit kérdezősködni, ha így kaptuk, így vigyük tovább”. Nagyanyám pedig úgy tartotta, hogy nem kell mindent elmondani, mert ha valamit agyonmagyarázunk, akkor az elveszíti az erejét. Ez még a régi világ tapasztalati bölcsessége, és eszerint próbálok élni, mert ha egy szőrszálat százezerfelé hasogatunk, akkor a semmivel maradunk a végén.

– Háborús időket élünk, infláció van, a járvány sem tűnt el, zord napokat élünk. Bizakodva tekint a jövő évre?

– Én mindig bizakodom! Úgy érzem, annyira félresiklott a világ, hogy ezeknek az időknek be kellett következniük. Talán így tudja a Jóisten megállítani az embert, elgondolkodtatni azon, hogy miért is van a világon. Mert mégsem azért van itt, hogy vagyont gyűjtsön és ha meghal, akkor mindent itt hagyjon! Gyermekkoromban bűnnek tartották az emberi mértéktelenséget. Ezek íratlan törvények voltak, nem volt szabad telhetetlennek lenni. Elképesztő, hogy ma olyan mértékű gazdagság koncentrálódik egyes emberek kezében, hogy országokat tudnak megdönteni. Egy furcsa játékot űznek az emberekkel: először felbiztatják őket, hogy mértéktelenül fogyasszanak, „mert te megérdemled”, most meg a fordítottjára próbálják rávenni őket. Tragikomikus az egész. Gyermekkoromban legalább egy évre berendezkedtünk. Mindenkinek volt akkora kukoricaföldje, hogy megéljen. Kapáltuk a kukoricát, bemértük a termést, hogy egy évre elegendő legyen. Ma nem tudják ennyivel beérni. Nem kell mindent pont ugyanúgy csinálnunk, de hiszem, hogy a nagyobb dolgokban vissza kell nyúlnunk őseinkhez, s a kisebbekben, a mindennapok apró, de fontos dolgaiban nagyanyánkhoz, dédanyánkhoz. Ha gondokkal szembesülök, sokszor eszembe jut, hogy ők hogyan oldották volna meg azt a bizonyos helyzetet, s aszerint cselekszem.

– Mi pedig kiben bízzunk? Az angyalokban?

– Az anyagi világ annyira beszippantja az embert, hogy elfelejti, milyen erős kapaszkodói vannak, elszegényedik a nagy gazdagságában, nem látja, milyen csudálatos körülötte a láthatatlan világ. A szegény csángó ember felkelt a Mária-harangszóra, keresztet vetett, megmosta az arcát, és annak is örvendett, hogy felsütött a nap, hogy élt. Isten óriási belső erőkkel teremtett meg minket, ha ezt nem felejtenénk el, nem félnénk attól, hogy mit hoz a jövő. Hittel és imával tudjuk ezeket az erőket megmozgatni. Merjük Istenre és angyalainkra bízni magunkat, sorsunkat!