Attila király emlékezete

Attila hun – nyugati szóhasználattal szkíta – király és I. Leó pápa 452-ben lezajló találkozása valahol Ravenna és Róma között a legújabb kutatások fényében valóban megtörtént. E sorsdöntő találkozásról kevesen tudnak, pedig az ekkor született döntés alapozta meg a kezdetben még több eltérő áramlatot követő keresztény Európa egységét. E hatalmas jelentőségű döntést Attila király hozta meg Leó pápával történő beszélgetése eredményeként. Ideje emlékeznünk e pillanatra.

I. Leó római pápa két idős társával, Gennadius Avienus volt konzullal és Memmius Aemilius Trygetius volt prefektussal a Róma ellen vonuló hun (szkíta) sereg elé ment, hogy kegyelmet kérjen a városnak. Katonák nem kísérték őket. Nagyon kevés adat maradt fenn a találkozásról, ami minden szempontból szokatlanul zajlott le. Nehéz elfogadni ugyanis, hogy az a még mindig hatalmas hun sereg, amelyik egy évvel korábban Mauriacum (és nem Catalaunum) mezején, nem messze a mai franciaországi Troyes városától, hatalmas csatában végül is legyőzte a Római Birodalom hadseregét, hiszen egy évvel később ellenállás nélkül vonult be Itáliába, most váratlanul megáll, hogy vezére meghallgassa egy idős főpap esdeklő kérését, majd feladva eredeti szándékát, hogy ugyanis elfoglalja Rómát, szépen visszafordul és hazatér.

Márpedig ez történt. Ezt egy Európa-szerte elterjedt legenda azzal magyarázza, hogy Attila király amikor a pápával találkozott, megrémült egy látomástól, amelyben egy idős szakállas férfiút látott felhőkben közeledni, kardját fenyegetően rázva feléje. Eszerint Attila magát Szent Pétert látta. Ezzel a felfogással, ami még Raffaellót is megihlette, aki közel ezer évvel később, 1514-ben meg is festette Attila Róma előtt című képét, a nyugati közvélemény egyetért. Attilát barbár hódítónak látja, és nemigen zavarja e vélekedésében az a tény, hogy egy véreskezű barbár, aminek Attilát írták le, ugyan miért ijedt volna meg egy általa talán nem is ismert keresztény szent látomásától, továbbá ugyan mennyire valószínű, hogy a kor leghatalmasabb uralkodója, aki véres ütközetek százait vívta meg, egyik pillanatról a másikra olyan ijedőssé váljon, mint egy tizenéves szűzlány. Szerencsénkre egy XVIII. századi irat, az Acta Sanctorum felidézi I. Leó pápa könyörgő szavait:

„Felség! A szenátus és a római nép, egykor a földkerekség győztese, most pedig legyőzöttje, alázatosan kér tőled kegyelmet és menekvést, Attila, királyok királya. Amikor a tetteid hatalmas dicsőségéről van szó, nem érhet téged méltóbb megtiszteltetés, a jelenkorban dicsőbb, a jövőben pedig emlékezetesebb, mint hogy az a nép borul le könyörögve a lábaidhoz, amelyik előtt egykor királyok és nemzetek fetrengtek szintúgy könyörögve. Leigáztad, Attila, az egész földkerekséget, és íme, neked jutott osztályrészedül, hogy a minden nép fölött győztes rómaiakat is végül alávesd, ezért most arra kérünk, hogy saját magad győzd le, aki már mindenki mást legyőztél. Érezték ostorod a gonoszok, érezzék most a könyörgők a kíméletedet! Ezt kéri tőled a szenátus és a római nép.”

Az igazság tehát az, hogy természetesen továbbra is Attila volt a helyzet ura, akihez a pápa kegyelemért esedezett. Helyesebb arra következtetnünk, hogy a döntés, ami megváltoztatta a hun király addigi gyilkos szándékát, és visszafordulásra késztette, sokkal mélyebb okokra vezethető vissza.

Kézai Simon XIII. századi Magyar krónikája is részletesen leírja, hogyan találkozott Attila király Ravenna közelében egy mezőn Leó pápával. Ebből kiderül, hogy a találkozás valóban sorsfordító lett a keresztény világ számára, mivel Attila kezében volt a döntés joga, hogy az európai kereszténység az ariánusok avagy a katolikusok hitvallása szerint éljen-e a továbbiakban. Ravenna ekkor az ariánus kereszténység bástyája volt, ahol a ravennai érsek kérésére a hunok korábban részben megölték, részben elűzték a katolikusokat. A ravennai Sant’Apollinare Nuovo katedrális mozaikjai eredetileg az ariánus felekezet hitelveit tükrözték. Attila tehát a katolikus egyház római központjának elpusztításával az ariánus felekezet javára készült eldönteni a hitbéli vitát, és ha így tesz, akkor mára nagy valószínűséggel a keresztény világ vagy káoszba fullad, vagy ezt a hitelvet követi. Ebben a kiélezett és kétségbeejtő történelmi pillanatban Leó pápa és két magas rangú római kísérője elindultak a hun nagykirály elé, hogy jobb belátásra bírván, megpróbálják megmenteni Róma városát és a katolikus hitet.

Kézai Simon így rögzíti az eseményt.

„Miután pedig Ethele király Aquileját megvívta, onnan Friaulba mene, hol Concordia városát elfoglalván a longobárdiai őrgrófságba vonúla, hol Trevisót, Bresciát, Cremonát, Veronát, Mantuát, Bergamót, Milanót, Alexandriát, Ferrerát és Italia több más városát uralma alá hódítá. Azután a mint Ravenna felé közeledett, az arianusok érseke, ki az említett városban, bő kincse lévén, az apostoli szék ellenére hitfelekezetéből tizenkét bibornokot emeltetett volt, a húnokat a polgárok tudta nélkül a városba titkon bebocsátá, a catholicusokat, kik abban tehetősebbek valának, általok leöleté, igérvén Ethelének, hogy ha hitfelekezetét követendi s a keresztyéneket üldözendi, Róma városát s egész Itáliát és Afrikát népe fáradsága nélkül ingyen urasága alá veti. S miután erre Ethele inkább az uralkodás mint az említett hitfelekezet kedvéért rá állott, a rómaiak átlátván a veszedelmet, melly ebből a keresztyénekre támadhatott, Leó római pápát Etheléhez küldék, kérvén hogy vonúljon ki a lombárdok határából, miért neki adót fizetnének és, mikor kivánja, sereget adnának. A pápa tehát az országnagyokkal és a római papsággal Etheléhez sietvén, összejövének értekezni a mezőn Ravenna előtt. S a mint mind ketten lóháton beszélgettek s a királynak úgy tetszett nehéz arra állnia, mit a rómaiak kivánnak vala, beszélgetés közben Ethele történetből föl felé tekinte, s feje fölött a levegőben egy férfiút láta lebegni, kezében kardot villogtatva, ki fenyegetőzik vala, hogy fejét lecsapja. Min osztán szivében megrettenvén a rómaiak minden kérelmébe bele egyezék, s így a pápa örömmel megtére Rómába, Ethele pedig Ravennába vonúla. Holott is az arianus érseket valamennyi követőjével és czimborájával együtt elfogatván, tőle hatvanezer márka aranyat csikara s azután mindnyájokat legyilkoltatá.”

Bár Kézai is követi az ő idejében már közkeletű legendát a fenyegető látomásról és az ijedős, de véreskezű barbár hódítóról, az ő szavaiból is kitűnik, hogy a pálfordulásnak nyomós oka kellett legyen, és aligha az, hogy a hunok hatalmas uralkodója, aki egy évvel korábban egy öldöklő ütközetben gyakorlatilag megsemmisítette a római birodalom seregét, ezért egy évvel később háborítatlanul térhetett vissza, megijedt volna egy látomástól. Attila király egy a kereszténységen belüli hitvitát döntött el a katolikusok javára, méghozzá rendkívüli katonai erejével.

Mintha ezt akarná alátámasztani a krónika következő fejezete, amely Attila király egyik vezérének tetteiről számol be.

„Ugyanezen napokban, míg Ethele Ravennában múlatott, Szoárd, a király katonaságának főkapitánya, a hún sereggel bémegy Apuliába és Calabriába, hol Reggio városát és Catonát, mellyben Cato született és lakott, lerombolja, azután a Terra di Lavorót földúlván seregével a Cassino hegyéig dúl s onnan osztán diadallal tér meg Ravennába. Miután hát mind ezt igy véghez vitte Ethele király, megtére Pannoniába. És midőn e szerént hatalmát nyugoton és keleten, éjszakon és délen, széltében és hosszában uralkodva kiterjesztette, elméjében azt forgatja vala, hogy a tengeren átkelve Égyiptomot, Assziriát és Áfrikát hódítsa meg.”

A pontosság kedvéért jegyezzük meg, hogy Apulia a mai Pugliának felel meg, és ez a terület úgymond az olasz csizma sarkát képezi, míg Calabria a csizma orrát, amelynek nyugati csúcsán, a Szicíliával szemközti tengerparton található Reggio városa. Vagyis amíg Attila király Róma és Ravenna között időzött és Leó pápával tárgyalt, Szoárd a hun sereg egy részével eddig nem ismert okból gyakorlatilag egész Dél-Itáliát bejárta, majd akadálytalanul visszatérve csatlakozott az uralkodóhoz, hogy végül hazatérjenek Pannóniába.

A legenda, amely szerint a hunok nagy királya találkozván Leó pápával megváltoztatta szándékát, és megkímélte Rómát (valamint megsemmisítő csapást mért az ariánus felekezetre, bár ez utóbbi eseményt a későbbiekben Bizánc javára írják), számos változatban maradt fenn szerte az egész keresztény Európában. Fodor Krisztina Dóra történész írja I. Leo pápa és Attila hun király találkozása – eredet és legenda című tanulmányában, hogy bizonyos Prosper Tiro, Leo pápa titkára volt a legelső és legfontosabb tanú, aki 455 körül, azaz három évvel később írta le Összefoglaló Krónikájában (Epitoma Chronicon) a találkozást:

„A római császár, szenátus és nép összes terve közt egy sem látszott használhatóbbnak, mint hogy a vérszomjas király megbékélését követek útján eszközöljék ki. Ezt a feladatot Avienus volt consullal és Trigetius volt praefectusszal együtt a boldog Leó pápa vállalta el, Isten segedelmében bizakodva, mert tudta, hogy ő soha nem hagyja cserben a kegyes emberek fáradozását. Nem is más következett be, mint amit hite előre feltételezett. Ugyanis a király, mikor az egész követséget méltó módon fogadta, annyira megörült a főpap jelenlétének, hogy elhatározta, eláll a háborútól és békét ígérve önként visszatér a Dunán túlra.”

Attila király, vagy ahogy a kortárs szemtanú, a görög Priszkosz rétor nevezi őt feljegyzésében, a szkíták nagykirálya a Leó pápával történő találkozás idején, 452-ben negyven körüli lehetett. Egy forrás szerint Engadiban nevelkedett, amit En-gedi néven a katolikus lexikon a Holt-tenger nyugati partjára tesz, a híres Masszada erődtől 17 kilométerre. Ez a Föld egyik legszárazabb pontja. Az Isten háta mögötti vidék aligha lehetett a szkíta nagykirály szülőhelye, ráadásul sokan vitatják az elnevezést is. De nem is az a fontos, hol született és hol nőtt fel a világtörténelem leghatalmasabb uralkodója, hanem az, hogy itt és most nem véreskezű barbárként, hanem bölcs és előrelátó államférfiként a keresztény Európa javára cselekedett. Amit Európa mindmáig elmulasztott megköszönni.

Priszkosz rétor Attilát erőteljes testalkatú, sötét bőrű, barna szemű, határozott fellépésű, büszke férfinak írja le, és tisztelettel rögzíti, hogy a lakomán, amire társaival együtt ő is meghívást kapott, „a többi barbárnak és nekünk ezüsttálcákra raktak finom ételeket, Attilának azonban csak húst hoztak fatálon, semmi egyebet. Mértékletes volt minden egyéb tekintetben is, a vendégeknek ugyanis arany- meg ezüstserlegeket adtak, míg ő fakupát használt. Egyszerű volt a ruhája is, csupán tisztaságban volt különb a többiekénél, sem az oldalán levő kard, sem barbár csizmájának szíjcsatjai, sem lovának zablája nem volt olyan, mint a többi szkítáé, azaz nem volt rajta sem arany, drágakő vagy bármi más drágaság.”

És bár a legtöbb krónika véreskezű, könyörtelen és barbár hódítónak írja le, az éles szemű Priszkosz megfigyelése – a mulatozás közben – érzékeny emberi vonásokról árulkodik: „Ő rezzenéstelen arccal tekintett előre, s nem láttuk, hogy nevetve mondott vagy tett volna valamit, mindössze legifjabb fiának, Ernáknak simogatta meg az arcát. Amint ez bejött és mellé állt, megenyhültek a vonásai. Midőn csodálkoztam, hogy a többi fiával nem törődik, hanem csak ehhez vonzódik, a mellettem ülő, ausóniaiul tudó barbár figyelmeztetett, hogy semmit se áruljak el abból, amit mond, majd megmagyarázta, hogy a jövendőmondók azt jósolták Attilának, nemzetsége elpusztul, de ebben a fiúban tovább él majd.” Akit itt Priszkosz rétor Ernáknak nevez, az valójában Csaba királyfi volt. A legendák Csaba királyfija.

A nagy találkozás másik hőse, a Toscanában született I. Leó pápa, azaz Nagy Szent Leó húsz évvel volt idősebb Attilánál. Tizenkét éve ült már Szent Péter trónján, amikor Attilával találkozott. Azt tartják róla, hogy több mint két évtizedes uralkodása alatt megerősítette a keresztény világot, és alapjaiban szilárdította meg Róma hatalmát. Ne sajnáljuk kihangsúlyozni, Attila király döntésének köszönhetően. Találkozásuk idején tehát hatvanéves múlhatott, ami mai szemmel nem sok, abban az időben azonban már magas életkornak számított.

A hihetetlen jelentőségű eseményt követően Attila király a germán mítoszból, a Nibelung-énekből ismert burgund Kriemhilde hercegnőt vette feleségül, akit mi Ildikónak nevezünk. Ki tudja, mi származhatott volna e dinasztikus házasságból a szkíta és a frank–germán népek javára, ha az esküvőt követő éjszakán máig rejtélyes körülmények között nem hal meg a szkíták nagy királya, akit Árpád vezér az ősének tekintett, és Anonymus tudósítása szerint büszke volt rá. Mi szintúgy büszkén mondhatjuk, hogy Attila és Árpád népe vagyunk.

Isten kardja a mi kezünkben! című összeállításunk további cikkei ide kattintva olvashatók. Alább belelapozhatnak a mellékletbe.