Fotó: MTI/E. Várkonyi Péter
Vikidál Gyula Koppány szerepében Szörényi Levente és Bródy János: István a király című rockoperájának ősbemutatóján a városligeti Király-dombon
Hirdetés

Négy középkori forrás tudósít arról a 997-ben lezajlott eseménysorról, amelyet Koppány lázadásaként ismerünk. A legkorábbi, a pannonhalmi apátság alapító oklevele 1001-ben vagy 1002-ben íródott, tehát aki megfogalmazta, az események kortársa volt, első kézből értesült róla. A szöveg minket érdeklő része István király nevében így szól:

„Mikor kitört a háborúk vihara, amelyben a németek és a magyarok között igen nagy zendülés támadt, főként amidőn belháború romlása szorongatott, minthogy egy bizonyos, Somogy nevű ispánság atyai székemből el akart engem űzni, […] fogadalmat tettem Szent Mártonnak. […] Mivel pedig szándékomnak megfelelően győzelmet arattam, hathatós cselekedettel teljesíteni igyekeztem azt, amit lelkemben megfontoltam.”

Itt Koppány neve nem szerepel, csupán Somogy ispánságát említik. Ehhez tudnunk kell, hogy ekkor Somogy sokkal nagyobb területet foglalt magában, mélyen délre nyúlt, egészen a magyar felségterület déli határáig. A ma is ismert „Somogyország” kifejezésben is ekkori állapotok emléke őrződött meg, hiszen Somogy jelentős önállósággal kormányozott vezéri területnek, szakszóval dukátusnak számított.

Fontos utalás, hogy a „németek és a magyarok között” támadt zendülés. Más forrásokat elemezve itt azokra a németekre kell gondolnunk, akik részben a bajor Gizella kísérőiként, de főleg István katonai segítőiként töltöttek be fontos pozíciókat, bizonyára valamilyen mértékig háttérbe szorítva az uralkodó nemzetség többi tagját.

A következő forrásunk Szent István úgynevezett nagyobbik legendája, amely 1083 előtt, a szentté avatási folyamat támogatására keletkezett, részletesen szól a felkelésről. Ekképpen:

„De minden jónak ellensége, az irigységgel és gonoszsággal teljes ördög, hogy Krisztus apródjának szent szándékát szétzilálja, belháborút támasztott ellene; az ő sugallatára vonakodott a pogány nép nyakát a keresztény hit igájába hajtani, s azon mesterkedett, hogy főembereivel együtt kivonja magát uralma alól. Mindezeket a dicsőséges kereszt jelének pártfogásával […], vezéreik megölése után csakhamar szolgálatába hajtotta, a keresztség vizében megfürösztötte, a hűséges papok által osztván az üdvösség intelmeit, az egy Istent imádni kényszerítette.”

A lázadó neve nem szerepel a szövegben, a lázadás okaként azonban egyértelműen a vallás van megjelölve. A leírás nélkülöz minden konkrétumot, ha csak ez a forrásunk volna, aligha tudnánk a valóban lezajlott lázadással összefüggésbe hozni. A legendaírónak nem is ez volt a célja, hanem hogy a főszereplő szent voltát alátámassza, a hit védelmezőjeként (defensor fidei) bemutassa. Éppen ez a tény akár kétségeket is támaszthat a tekintetben, hogy valóban a keresztény térítés ellen robbant ki a felkelés.

Koppány neve nem szerepel az idő­rend­ben következőben, Szent István 1096 körül, Kálmán király uralkodása idején keletkezett úgynevezett kisebbik legendájában sem, viszont új konkrétumra derül fény: a lázadók Veszprémet ostromolták.

„Bizonyos nemesek pedig, kiknek szívében féktelenség s restség fészkelt, látván hogy kényszerből el kell hagyniuk a megszokottat […], a korábbi élvezetekre adva ismét lelküket, fegyvert ragadtak ellene. […] Mikor pedig nem akartak letérni eltévelyedett útjukról, s dühöngésük nem csillapult, a király […] seregének sokaságával elindult, hogy úrrá legyen az ellenség veszett dühén. Ezek e napokban éppen a köznyelven Veszprémnek mondott várost ostromolták, hogy ezt az ő gyalázatára fordítsák […]. Az isteni kegyelemtől vezérelt király rajtuk ütött […], az ellenséget legyőzték, s részint leölték, részint foglyul ejtették és megkötözték, a győztes király híveivel hazavitte a győzelmi jeleket.”

Az első forrásban a vallás dolga egyáltalán nem vetődött föl, a másodikban hangsúlyos, itt utalás van rá. Egy korai forrás információtartalmának megítélésénél mindig szem előtt kell tartanunk, hogy milyen célból íródott. A kisebbik legenda már a szentté avatás után készült, nem volt szükséges erős vallási érveket fölsorakoztatni, ezért a hangsúlyeltolódás. Természetesen nem zárhatjuk ki, hogy Koppány köreiben „a korábbi élvezetek”-nek hódoltak, de ezt a híradást önmagában nem tekinthetjük érdeminek abban a tekintetben, hogy a megütközésben a kereszténységnek és a pogányságnak az ellentéte feszült volna.

Arra a rockopera helyesen érez rá, hogy ha voltak is ilyen elletétek, azok mögött sokkal inkább a hatalmi viszonyok változásai, mint teológiai megfontolások rejtőztek. Fél évszázaddal későbbről van is rá példánk. Az 1040-es évek elején a hatalmi pozíciójában meggyengült Aba Sámuel király kísérletet tett arra, hogy a centralizált állami struktúrát támogató főurakkal és főpapsággal szemben a szabad parasztságra, mai értelmezésben a köznemességre támaszkodva szerezze vissza a kezdeményezést, de a próbálkozás teljes kudarcot vallott, a korához képest modern állam kiépítése befejeződött.

A harmadik forrás az 1360 körül keletkezett Képes Krónika, amely egész fejezetet szentel a lázadás leírásának, Koppányt is megnevezve. A forrás értékeléséhez, noha tudjuk, hogy korábbi krónikákra megy vissza, számításba kell vennünk, hogy a megfogalmazója időben távolabb volt Koppány korától, mint mi Buda töröktől való visszahódításától, és akkor persze a mai értelemben vett történettudomány sem létezett. Lássuk tehát a szöveget:

„Szent István király még előbb, ifjú korában dicső háborút vívott a vitéz és nagy hatalmú Koppány vezér ellen. Koppány pedig Tar Szerénd fia volt, aki Szent István király apjának, Géza fejedelemnek az életében a hercegi méltóságot viselte. Géza fejedelem halála után Koppány vérfertőző házassággal magához akarta kapcsolni Szent István király anyját, meg akarta gyilkolni Szent Istvánt, és fejedelemsége területét a saját hatalma alá akarta vetni. Ez somogyi vezér volt. Szent István […] ellensége ellen indult. […] Ebben az ütközetben pedig Vecellin gróf megölte Koppány vezért, és Boldog István, aki akkor még fejedelem volt, igen bőséges adományokkal jutalmazta meg. Magát Koppányt pedig Boldog István négy részre vágatta; első részét az esztergomi kapuhoz küldte, a másodikat a veszprémihez, a harmadikat a győrihez, a negyediket Erdélybe.”

A vallás itt nem jön szóba (ekkor már végképp nem volt cél a hitvédő szerep kidomborítása), annál hangsúlyosabb a vád, hogy „Koppány vérfertőző házassággal magához akarta kapcsolni Szent István király anyját”. A helyzet az, hogy a vád föltehetően igaz, bár vérfertőzésről szó sem volt. Hanem valami egészen másról. Ahhoz azonban, hogy ezt megértsük, először arra a kérdésre kell válaszolnunk: ki volt Koppány?

Árpád főfejedelem egyenes ági leszármazottja volt ő, az uralkodó család tagja, ma úgy mondanánk, trónképes királyi herceg. A ma legvalószínűbbnek tartott leszármazás szerint Árpád legidősebb fia volt Tarhos, az ő fia Tar Zerind, az ő fia Koppány. Társadalmi állását az utókor által adott kifejezéssel vezérnek mondhatjuk, ami azt jelentette, hogy a maga szállásterületét igen nagy fokú önállósággal, a többi vezérrel egyenrangúan, a fejedelemnek csak csekély mértékben alárendelve kormányozta.

A lázadásra mégsem az adott okot, hogy esetleg vezéri jogaiban csorbítva érezte magát. Sokkal inkább Koppánynak az a meggyőződése, amelyet a rock­opera ezekkel a szavakkal mondat ki vele: „Ősi joggal engem illet Géza trónja.”

Ha így gondolta, okkal tette. A kor magyar társadalmában a főhatalom öröklésének (mai kifejezéssel a trónöröklésnek) a rendje az úgynevezett szeniorátuson alapult, ami azt jelentette, hogy a főhatalom birtokosának halála után őt a nemzetség legidősebb olyan tagja követte, aki maga is fejedelmi leszármazott volt. Megvolt ennek a logikája, hiszen így kizárható volt az öröklés fölötti vita, a nemzetség tagjai pontosan tudták, ki következik a sorban, ráadásul biztos volt, hogy döntésképes, érett ember kezébe kerül a hatalom.

Nagyon valószínű, hogy az „ősi jog” szerint Géza mellett először az öccse, Mihály, majd annak korai halála után Mihály fia, Koppány következett volna. Géza azonban másképp döntött, és a fiát tette meg örökösévé, összeházasítva őt Gizellával. A trónörököst megillető nyitrai dukátust is elvette Koppánytól, és a fiának adta, hozzá a tolnai ispánságot. Ezzel szimbolikusan és ténylegesen is erős hatalmi pozícióba juttatta. Koppány ekkor kapta Somogyot, ami feltétlenül visszalépésnek számított.

Géza 997-ben meghalt. A szokásjog szerint (ne feledjük, az első írott magyar törvényt István hat évvel később, 1003-ban bocsátja ki) a főhatalom az új fejedelem beiktatásáig formálisan az özvegy kezébe került. És itt még egy „ősi jog” kapott szerepet, az úgynevezett levirátus, amely szerint az özvegyet a család legidősebb, szenior tagja, többnyire az elhunyt fivére feleségül veszi, hogy a család számára megőrizze a vagyont és a hatalmat.

Géza halála után Koppány a szeniorátus alapján jogot formált a főhatalomra, a levirátus joga alapján pedig Sarolt kezére, ami még inkább megerősítette volna a pozícióját. Így értjük meg, miért látott a királynő vára, Veszprém ostromához, és hogyan kell azt értenünk, hogy vérfertőző házasságra akart lépni Sarolttal.

Koppány lázadásának tehát csupán annyi köze lehetett az új és a régi hit konfliktusához, hogy ő inkább a régi struktúra, az „ősi jog” haszonélvezői és hívei között kereshetett támogatókat, István viszont inkább a keresztény egyházra és az apja által helyzetbe hozott, részben német eredetű katonai-politikai elitre támaszkodott. A lényeg azonban a hatalmi harc volt, amely rövid úton István javára dőlt el.

Korábban írtuk

Amit ma Koppányról tudni vélünk, az István, a királyból ered

A mítosz

Négy évtizede, mikor a városligeti Királydombon bemutatták az István, a királyt, mítosz született. A színpadra vitt történet mára a magyarság kollektív emlékezetének és történelmi tudatának részévé vált. A rockoperának köszönhetően az elfeledett Koppány alakja bekerült a köztudatba, és szimbolikus hőssé vált.

Hogy egy mítosznak van-e valóságalapja, vagy hogy egy hős valóban ki volt, valójában lényegtelen. Nem számít, hogy Arthur király élt-e és ha igen, kirántotta-e a sziklából az Excaliburt. Ami fontos, hogy személye olyan hivatkozási pont, amely megteremti a közösségérzetet az angolok és bizonyos mértékben a britek lelkében. A történetírás, a népi emlékezet vagy épp az irodalom folyamatosan alakítják a régmúlt vélt vagy valós eseményeit, alakjait: a hősök születnek, formálódnak vagy épp a feledés homályába merülnek, attól függően hogy épp milyen ideálképekre van szükségük a társadalmaknak. Élt-e Dugovics Titusz és ha igen, valóban leugrott-e a várból? Ha el is fogadjuk, hogy élt és leugrott, azt mindenképp be kell látnunk, hogy mivel a török hódoltság idején a nemzettudat nem azt jelentette, mint a felvilágosodást követően, és a trikolór sem létezett a mai formájában, a Wagner Sándor 1853-as festményeiről ismert, eredetileg szerb férfi feltehetően nem magyarságtudatból, hanem a csata hevében rántotta magával a törököt a várfokról. A nacionalizmusok korában azonban Dugovics Tituszból magyar hazafi lett, aki élete árán akadályozta meg, hogy a török kitűzze a maga „nemzeti” lobogóját a várfokra.

Hasonló a helyzet Koppánnyal is. 998-tól 1983-ig Géza fivére nem volt szervesen jelen a magyar emlékezetben, dalok, versek, mesék, mondák sem szóltak róla, leszámítva persze Ady Endre A civódó magyar című költeményét. Emlékét sem település, sem utcanevek nem viselték, és az Istvánnal ellentétben a Koppány soha nem volt népszerű keresztnév. Hogy ennek okai a „pogány hitet tűzzel-vassal irtó papok” vagy az érdektelenség volt-e, a lényegen nem sokat változtat: Koppány szinte teljes feledésbe merült. A vezér emlékének halovány lángját egyedül egykori fellegvára, Somogy, azon belül a Koppányvölgye kistérség és annak egyik települése, Törökkoppány őrizték.

1983 augusztusában aztán újra megszületett Koppány. A Boldizsár Miklós Ezredforduló című drámája alapján készült István, a király történelmileg nem is érkezhetett volna alkalmasabb időben: a nemzet ugyanis éhezett a mítoszra. Brezsnyev halála után alig egy évvel a rockopera ősbemutatója évtizedes energiákat szabadított fel, az 1956 óta erővel elnyomott nemzeti érzelmek katartikusan törtek felszínre, a városligeti Királydombon a Kádár-korszak legnagyobb kulturális tömegdemonstrációja zajlott le. A darabot tehát a történelmi környezet és az időzítés is segítette a mítoszteremtésben, és aligha véletlen, hogy Szörényi Levente 1993-as, Attiláról szóló rockoperájának hatásfoka már meg sem közelíthette a nagy elődét.

Koppány és István színre vitt harca tág teret hagyott az értelmezéseknek. Abba kényelmesen belefért a Kádár János–Nagy Imre, a pogány–keresztény, a hős–áldozat, a modern–maradi vagy a függetlenség–hódoltság ellentéte. Noha a rockopera végén István győzedelmeskedik, zeneileg és esztétikailag Koppány arat diadalt. Az ősrocker Vikidál Gyula valósággal földbe döngölte a Varga Miklós hangján megszólaló, fehér inges, kissé lagymatag Pelsőczy Lászlót. A mítosz megszületett. Amit ma a vezérről tudni vélünk, annak jelentős része nem hiteles történelmi forrásokból, hanem az István, a király által elmesélt, de legalábbis közvetett módon a rockopera által ihletett Koppány-képből ered. Tudni véljük, hogy testét felnégyelték, pedig az efféle rítusok csak a XIV. századtól váltak ismertté Európában, és tényként kezeljük, hogy nem volt pogány, hiszen „Bizánc jelét magára vette”. Kérdés persze, hogy ha a Bródy–Szörényi-szerzőpáros nem Tar Zerind fiát, hanem mondjuk Vazult emeli pajzsra, ma nem ő lenne-e a minden lázadók ősatyja a magyar történelmi emlékezetben.

Sayfo Omar