A bőrfejűek az 1968-69-es nyugat-európai újbaloldali, maoista lázadások idején tűntek fel Európában, a közhiedelemmel ellentétben nem Angliában, hanem Franciaországban. A baloldali felforgatók és az afrikai francia gyarmatokat feladni akaró politika ellen léptek fel, jobboldali, szélsőjobboldali értékek mentén.

Felelevenítették az Action Francaise és a Croix de Feux, vagyis az első világháborús frontharcos szervezet hagyományait, és bár erőteljes intellektuális, értelmiségi háttér állt mögöttük, nem riadtak vissza a baloldaliakkal vívott utcai csatározásoktól sem. Ugyanakkor távol állt tőlük az a fajta vulgárnacionalista, sokszor soviniszta, emellett osztályharcos szemlélet, ami később Angliában eluralkodott az ott rendkívül erőssé váló skinheadmozgalomban.

A bőrfejű szubkultúra a szigetországban vált igazán ismertté és népszerűvé, ám eleinte nem volt rasszista alapja, sőt a skinheadek zenei szimpátiája elsősorban a ska műfaj felé irányult, amely jamaicai néger eredetű muzsika. A külvárosi munkásfiatalok tömegesen lettek skinheadek, és a hasonló sorsban lévő jamaicai fiatalokkal együtt gyakran támadtak a jómódú ázsiai bevándorlókra, ekkor még kizárólag szociális alapon. A nacionalista, sőt kifejezetten náci vonal akkor jelent meg ezeknél a fiataloknál, amikor a Nemzeti Front nevű radikális angol szervezet elkezdte megszervezni őket. Ekkortól indult el az ifjúsági szubkultúra világhódító útjára.

A szociális frusztráltságból eredő komplexusokat az iskolázatlan külvárosi fiatalok előszeretettel ellensúlyozták az ököljog érvényesítésével, s ez az attitűd találkozott az erő kultuszával, amely a Nemzeti Frontnak is ideológiai alapja. Nem volt ez másként Magyarországon sem, ahol az 1980-as években a nemzetietlen kommunista rendszer ellen lázadó nemzeti érzelmű fiatalok szinte törvényszerűen lettek bőrfejűvé, a kommunista ideológián kívül a cigányokban, valamint az arab drog- és valutanepperekben találva meg az ellenséget. Az akkori hatalom egyszerű bűnügyi kérdésként kezelte a problémát, s néhány nagyobb utcai verekedést követően több fiatalt börtönbe zártak. Ami persze csak növelte az elszántságot, a szembenállást, mert meggyőződésüket erősítette a mártíromság tudata. A helyzet nem javult az 1990-es rendszerváltozást követően sem.

A skinheadmozgalom ekkor élte fénykorát Magyarországon, mind a „kemény mag” és a szimpatizánsok létszámát, mind a szubkultúrához kötődő rendezvények számát tekintve. A mozgalom fellegvára hazánkban Eger volt, de Budapesten és több más vidéki városban is erőteljesen érezhető volt a bőrfejűek jelenléte. Ez többek között a cigány lakossággal való gyakori összetűzésekben nyilvánult meg, de mint szubkultúra, sokszor más ifjúsági rétegekkel is összeütközésbe került.

A punkok és a skinheadek például máig gyűlölik egymást, miután a punkok a szélsőbaloldali, kommunista, anarchista ideológiákhoz vonzódnak, s agresszív magatartásuk legalább annyira probléma, mint a bőrfejűeké. Az egyirányú média azonban a baloldali szélsőségeket eltakarja, s a törvény sem mér egyenlő mércével. Míg ugyanis több skinhead-együttesben játszó zenész kapott felfüggesztett vagy letöltendő börtönbüntetést közösség elleni izgatás miatt, addig a Hétköznapi Csalódások nevű szélsőséges punkegyüttes gyilkosságra uszító szövegének ügyében ejtették a vádat.

Az 1990-es években több radikális jobboldali szervezet (Nemzeti Társaság, Magyar Igazság és Élet Pártja, Magyar Érdek Pártja stb.) megpróbálta ifjúsági szervezetként integrálni a skinheadeket, de ezek a próbálkozások sorra kudarcba fulladtak, mivel a fiatalok generációs öntudata túl erős volt ahhoz, hogy hagyják magukat megvezetni. Az 1990-es évek elején önálló szervezetet is létrehoztak Független Magyar Ifjúsági Front néven, ám ez a formáció nem volt túl hosszú életű, nyilvánvalóan a Nemzetbiztonsági Hivatal tevékenységének is köszönhetően.

A kilencvenes évek második felében aztán csökkent a skinheadek létszáma, s tevékenységük is erőteljesen föld alá szorult. Ennek egyik oka az volt, hogy addigra kialakult egy markáns választóvonal a nacionalisták és a nemzetiszocialisták között. A probléma azonban nem tűnt el, s időnként kínos, kompromittáló jelenetek formájában jelzi, hogy létezik. A bőrfejű szubkultúra ugyanis, mint említettük, alapvetően a kevéssé iskolázott, szociálisan nehéz helyzetben lévő fiatalok között hódít. Sokan azért lesznek skinheadek, mert világosan érzékelnek bizonyos problémákat, ám úgy tapasztalják, hogy a hivatalos politika nem ismeri fel, vagy nem akarja kezelni ezeket. És a sokszor leegyszerűsítő diagnózis nyomán még egyszerűbb, ezért sokszor tévútra vezető terápiában kezdenek hinni.

Roppant kínos és kompromittáló dolog, amikor egyébként nagyszerű rendezvényeken megjelennek olyan bőrfejűek, akik nem tudnak viselkedni, és részegen ordítozva éltetik Hitlert, Sieg heiloznak. Sokan közülük a testükön hordják meggyőződésük szimbólumait, a horogkeresztet és egyéb félreérthetetlen jelképeket. A baloldali média legnagyobb gyönyörűségére. Mindezt el lehet ítélni, hiszen valóban nem vállalható ez a fajta sörszagú hőbörgés. De ettől még a probléma létezik. És fel kell tenni a kérdést, hogy mi az oka annak, hogy a radikális jobboldali szervezetek nem tudták intellektuális vonalra vezetve integrálni ezeket a fiatalokat. Mint ahogy az is felmerül, hogy hazafiságukat mindig fennen hangoztatva miért épp a horogkeresztben hisznek ezek az ifjak.

Úgy tűnik, a hiba forrása alapvetően az oktatásban található. Miért csodálkozunk, hogy egy agresszív ifjúsági szubkultúra hiányos történelmi ismeretekkel rendelkezik, és ezért szalonképtelen idegen eszmékben véli megtalálni önmagát, amikor ugyanez jellemző a mai politikai elitre is? A szélsőségek feltételezik, erősítik egymást. Minél szélsőségesebben életellenes a tomboló liberalizmus, az értéknélküliség, annál szélsőségesebb a reakció. Minél agresszívebben erőltetnek rá egy társadalomra bizonyos dogmákat, annál agresszívebben válaszol a mindig lázadó ifjúság, amelynek legkeményebb része az arra adható legkeményebb választ igyekszik megfogalmazni. Minél elvakultabban ordítoznak egyesek a legtisztább hazafias megnyilatkozások esetén is nácizmusról, annál vonzóbbá teszik azt sokak előtt, anélkül, hogy az oda taszítottak tudnák egyáltalában, mit tartalmaz a hitleri nemzetiszocializmus.

Ha egy önmagát és saját közössége történelmét kereső magyar fiatalt naponta nácinak neveznek csak azért, mert büszke akar lenni magyarságára, akkor elérkezik az a pillanat, amikor azt mondja: „hát jó, ha ez nácizmus, akkor mától náci vagyok”. És az is lesz, anélkül hogy tudná, pontosan mi az. Amikor tehát a hírhedt szélsőbaloldali politikai tiszt, Tamás Gáspár Miklós „szegény náci gyermekeinkről” ír, akkor nem jár messze az igazságtól, még akkor sem, ha egyébként jellemzően nácizmusnak minősít olyan jelenségeket, amelyeknek az égvilágon semmi közük a hitleri ideológiához. TGM esetében, végső soron kiművelt főről lévén szó, nem vélelmezhető a jóhiszeműség, így kénytelenek vagyunk felhorgadásait tudatos provokációnak minősíteni.

Az alapprobléma ugyanis az, hogy a magyar történelmet nem tanítják úgy, hogy az szilárd nemzettudatot adjon és árnyalt világlátást tegyen lehetővé. A bőrfejű jelenséget a szellemi, morális és társadalmi hiány kényszerpályája tartja életben. Melyért a felelősök nem azok, akik rátévednek erre a kényszerpályára, hanem azok, akik azt létrehozták és dacolva minden józan megfontolással, működtetik. Így érthető, hogy a rendőrhatósági intézkedések sem szüntetik meg a jelenséget, sőt így születnek a mítoszok, így keletkezik a mártíromság éthosza is.

Az üldöztetés sok fiatal szemében igazolja a hitlerista hősi életszemléletet. Ám miközben időt, energiát, pénzt áldoz a bősz államapparátus a horogkeresztet tisztelő ifjak megzabolázására, azok csak egyre többen lesznek, s épp üldöztetésük miatt egyre szervezettebbé válnak, egyre jobban konspirálnak. Az egész jelenséget kiváltó problémák pedig nemhogy nem szűnnek, de szaporodnak és egyre fenyegetőbbé válnak. Az úgynevezett hivatalos közélet pedig képtelen megoldani az ügyet. Nem sikerült ez a radikális jobboldali erőknek sem. Talán azért, mert a bőrfejűek, akik amellett, hogy szélsőséges megoldásokban gondolkodnak, azért mégiscsak lázadó fiatalok, sok esetben azt tapasztalták, hogy ezen erők vezetői mást mondanak és mást tesznek.

A hitelességet kereső és azt torzult formájú történelmi példákban megtalálni vélő ifjak így aztán gyorsan továbbálltak és a maguk útját járják. Féligazságokkal, hiányos ismeretekkel, alapvető viselkedési normák betartására való képtelenséggel. Így aztán sokszor lejáratnak nemes kezdeményezéseket is. Mert a balliberális médiának elég egy hibás gesztus, hogy aztán abból félelmetes vihart kavarjon. Az egyre erőtlenebb nemzeti radikális pártok és mozgalmak reménytelenül próbálkoznak a keményvonal kihasználásával, a konzervatív erőtér pedig elhatárolódik és magyarázkodik, mintha ettől kegyelmet remélhetne a hideg tervszerűséggel dolgozó baloldaltól.

* * *

Híresek lettünk

A katari székhelyű al-Dzsazíra hírtelevízió egyórás riportfilmet közölt a magyar neonácikról. Egymásnak ellentmondó hírek láttak napvilágot az arab adó által közölt anyagról. Egyesek gyűlöletbeszédről, mások lejáratókampányról szóltak. E sorok írója abban a kiváltságos helyzetben volt, hogy egy damaszkuszi szállodában nézhette végig az adást, arab férfiak társaságában. Így bízvást állíthatja, az ügyről beszámoló magyar sajtó torzított.

A műsor címe nem a magyar sajtóban megjelent „Új pártok Magyarországon”, hanem ”Neonácik a Magyar Köztársaságban” volt. Ezen belül a készítők a magyar szélsőjobboldalt mutatták be. Korabeli híradórészletekkel illusztrálva körbejárták a trianoni tragédiát, Szálasi pályafutását, a kommunista diktatúrát, annak bukását, illetve a szélsőjobb rendszerváltás utáni újjáéledését, a kilencvenes évek elején virágzó skinheadmozgalomtól napjainkig. A műsorban a magyar neonáci és nemzeti radikális csoportok minden prominens képviselője megszólalt. A stáb egy „neonáci boltba” is ellátogatott, amely egy ismeretlen fegyverüzlet volt.

A riport készítőinek szándéka az elfogulatlan tájékoztatás volt. Számos kérdés azonban mégis megválaszolatlan maradt: vajon mivel érdemelte ki hazánk a katari televízió figyelmét? Miért érdekli őket, hogy mit csinálnak a neonácik egy olyan országban, amelynek nevét idáig kizárólag Puskás Öcsi és Gyurcsány balszerencsés nyilatkozata kapcsán hallották? Ha ez a kérdés izgatja őket, miért nem Oroszországban forgattak, ahol egyedül Moszkvában tizenkétezer neonáci bőrfejű van, akik ha olykor felöntenek a garatra, előszeretettel gyújtanak fel keleti éttermeket vagy löknek metró alá színes bőrűeket.

A válasz egyértelmű. Míg az orosz sajtó elrejti saját piszkát, addig a magyar hivatásos rettegők a bolhából elefántot csinálva világgá kürtölik tévképzeteiket. Kiáltásuk még a messzi Katarig is elhallatszott. Pontosabban szólva, hogy a kiáltás meddig hallatszott el, nem tudható. Lapunk megkereste a műsorban a Jobbik Magyarországért mozgalmat képviselő Szávay Istvánt, illetve Domonkos Endrét, a Vér és Becsület szóvivőjét. Előbbi nem az al-Dzsazírának, hanem egy úgymond nemzetközi forgatócsoportnak, utóbbi pedig egy svéd tévéstábnak nyilatkozott. Ráadásul abban mindketten egyetértettek, hogy egy szóval sem említették nekik, hogy Bácsfi Dianával egy műsorban szerepelnek majd.

Hasonlóan nyilatkozott a műsorban szintén megszólaló Toroczkai László, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom elnöke is. Mint később kiderült, a műsort Alaa Maghab független rendező készítette. A rendező a Népszabadságnak nyilatkozva elmondta: célja nem ítélethozatal, hanem egyszerű tájékoztatás volt. Szavaival nehéz vitatkozni, hiszen a műsor címe, amelynek keretében a riportfilm megjelent: „Wudzshat Nazar”, ami magyarul annyit tesz: „Nézőpont”. Korábban beszámoltak már a tálibok és az orosz újkommunisták világáról is. Híresek lettünk.

Sayfo Omar