Európa mozgásban

A migrációs krízis eszkalálódása óta kevés szó esik az uniós tagországok közötti vándorlásról, noha továbbra is folyamatosan erősödik az elöregedő, ám gazdag nyugati országok munkaerő-elszívó hatása. Az uniós magországokban egyaránt nagy keletjük van a szakmunkásoknak és a diplomásoknak, de idénymunkára is szívesen toboroznak fizikai dolgozókat. Igaz, az utóbbiak nem jelennek meg a statisztikákban, részint mert például a turista- vagy gyümölcsszedési szezon után hazamennek, részint azért, mert többségüket feketén foglalkoztatják.

Az Eurostat adatai szerint évente nagyjából 2,5-3 millióan kerekednek fel az egyes uniós tagállamokból, hogy másik tagországban keressék a boldogulást. A vándorlók számára a legvonzóbb célpont továbbra is Németország, amelynek elsősorban jól képzett szakemberekre van szüksége. A diplomások közül a legkeresettebbek a mérnökök, az informatikusok, a középfokú szakképzettséggel rendelkező betegápolók, fizioterápiás nővérek, akik készek rá, hogy idős embereket gondozzanak. A német gyárak ezen kívül felszívják mindazokat a szakmunkásokat, akik az otthoninál ugyan lényegesen magasabb, de az ott megszokott jövedelmeknél alacsonyabb összeggel is megelégednek, és persze vállalják a feszített munkatempót. Összességében a német gazdaság évente nagyjából 900 ezer szakembert csábít el többségében az Európai Unió keleti tagországaiból.

A célországok között a Brexit előtt a második helyen az Egyesült Királyság állt, ahol a legnagyobb hiány szakmunkásokból, vendéglátósokból és orvosokból mutatkozik évtizedek óta. Franciaországnak szintén dobogós hely jutott, évente több százezer európai munkavállalót alkalmaznak a munkaadók. Különös módon Spanyolország és Olaszország is a célországok között van, noha ezekben az államokban uniós mércével mérve nagyarányú – különösen az ifjúsági – munkanélküliség.

E befogadó országok nemcsak a kínzó munkaerőhiány miatt fogadják tárt karokkal az európai munkavállalókat. Azt is várják tőlük, hogy megfiatalítsák társadalmukat. Számításuk beválni látszik: a bevándorlók átlagéletkora 28 év, 53 százalékuk férfi, 47 százalékuk fiatal nő.

A számottevő gazdasággal nem rendelkező, parányi Luxemburg kapuján is sokan kopogtatnak az őshonos lakosság létszámához viszonyítva. A luxembur­giak ezer lakosra számítva évente 40 körüli új polgárt fogadnak be. Ennek azonban nem a munkaerőhiány az oka. A nagy érdeklődés vélhetően Jean-Claude Juncker­nek köszönhető, aki hosszú pénzügyminisztersége alatt adóparadicsomot faragott az országából.

A gazdag magországok mindazonáltal nemcsak a befogadásban jeleskednek, saját polgáraik közül is sokan fognak vándorbotot. Évente több mint 400 ezer spanyol vállal munkát külföldön, vélhetően éppen a nagy munkanélküliség miatt. Meglepő azonban, hogy Németország is kénytelen lemondani nagyjából évi 300 ezer munkavállalóról, és alig vannak kevesebben azok, akik az Egyesült Királyságból és Franciaországból távoznak. Igaz, ez utóbbi tagállamok esetében a bevándorlók általában többen vannak, mint akik a határokon túl keresnek új otthont maguknak.

Bulgária, Írország, Görögország, Spanyolország, Horvátország, Ciprus, Lengyelország, Portugália, Szlovénia és a három balti állam adatai azonban rendszerint azt mutatják, hogy a kivándorlóik száma meghaladja a bevándorlókét. E körben figyelemre méltóak a román statisztikák: mára bekövetkezett az a különös helyzet, hogy bár általános az alacsony születésszám, egyes régiókban ismét többségbe kerültek a magyarok a román lakosság elvándorlása miatt.

A negatív migrációs mérleg természetesen nem jár egyforma következményekkel. A periférián lévő államoknak ma már komoly gondokat okoz egyes régióik elnéptelenedése. Például Portugália és a balti államok már válságstratégia kidolgozását fontolgatják a kiürült települések felélesztésére. E probléma részben Németországot is érinti: keleti tartományainak peremvidéke sodródott hasonló helyzetbe. Ezért merülhetett fel a migránskrízis tetőzésekor, hogy a beáradó muszlimokat telepítsék a végképp elöregedett vagy kiürült egykori NDK-s településekre. Az ötletet akkor csak azért vetették el, mert túlságosan sokba került volna az infrastruktúra kiépítése és a kellő számú munkahely megteremtése.

Németország összességében nyert a népvándorlással, közel tíz százalékkal gyarapodott a lakossága, ami elmarad a svédek 13, a norvégok 10,5, az osztrákok 10,7 és a spanyolok 10 százalékos népességnövekedésétől.

A határok megnyitásának vesztesei egyértelműen a volt szovjet blokk országai lettek. A hagyományosan népességkibocsátó Szerbia könyvelheti el a legnagyobb veszteséget, ahol 40 százalék körüli a kivándorlási ráta. A második helyen Románia áll, ahonnan külföldre távozott a lakosság 16 százaléka – bár Moldáviából viszonylag magas a betelepülő román ajkúak aránya. Hasonlóan sokan távoztak végleg vagy időlegesen Bulgáriából, bár ide érkeztek is Ukrajnából és Oroszországból, a migrációs veszteség így is eléri a 15 százalékot. Ennél alig kevesebb, 14,2 százalékos népességvesztéssel kell számolnia Portugáliának, amely perifériaországként szintén a vesztesek közé tartozik. Az erősen érintettek között találhatjuk még Lengyelországot, amely a lakosságszám 10 százalékos csökkenését könyvelhette el. A lengyelek ma már komoly erőfeszítéseket tesznek és óriási kampányokat folytatnak azért, hogy hazacsábítsák fiataljaikat.

A csehek a maguk 5 százalékos népességfogyásával már a kevésbé érintettek között vannak.

Magyarország pedig kirí a térség országai közül: 1,5 százalékos népességcsökkenés írható a migrációs veszteség számlájára. Ez akár megnyugtató is lehetne. Ám nem ringathatjuk magunkat illúziókba. A viszonylag kedvező szám annak köszönhető, hogy sok határon túli magyar költözött az anyaországba a határok megnyílása után. Erdély, Délvidék, Felvidék és Kárpátalja útnak induló fiataljai is hozzájárultak ahhoz, hogy kedvezően alakult a migrációs ráta. Mára azonban nyilvánvaló: demográfiai mutatóink javítása és az elvándorlást fékező stabil, kiegyensúlyozott gazdasági fejlődés lehet a feltétele annak, hogy itthon tartsuk fiataljainkat, és európai mércével mérve is kedvező maradjon a migrációs rátánk.

Nagy Ida