Nem kell nagyon éles eszűnek lenni ahhoz, hogy kiszámoljuk: a választási kampány kellős közepére lesz időzítve egy kalkulálhatóan acsarkodó, a magyarországi jogállam, szabadságjogok súlyos veszélyeztetettségét hangsúlyozó jelentés. Ami ugyanolyan politikai pamflet lesz, mint például a már említett Tavares-jelentés és a hasonló politikai határozatok voltak – mondta a Demokratának Deutsch Tamás európai parlamenti képviselő.

– A két, magyarországi helyzetről beterjesztett határozattervezet közül a szigorúbbat, a baloldali és liberális frakciók által összeállított változatot fogadta el múlt szerdán az Európai Parlament. Az állásfoglalás szerint „a magyar helyzet indokolttá teszi annak az eljárásnak az elindítását, amely Magyarország elleni szankciókat is eredményezhet”. Számítottak arra, hogy ez a tervezet kapja meg a többséget?

– Miközben a legnagyobb létszámú képviselőcsoport a Néppárté, a négy baloldali frakció – a kommunisták, a szocialisták, a zöldek és a liberálisok – gyakorlatilag többséget alkot az EP-ben. Így ha olyan politikai ügyről van szó, amelyben ez a négy képviselőcsoport egyetért, a parlament jobbközép, polgári része nem nagyon rúg labdába. Márpedig a Magyarországot elítélő határozat kapcsán erről volt szó: ezt a szigorúbb tervezetet a négy frakció közösen készítette elő, így tudható volt, hogy meg is kapja a többséget.


– A hazai ellenzéki sajtó viszont igyekszik kiemelni, hogy jó néhányan a Fidesz pártcsaládjából, a néppárti képviselők közül is igennel szavaztak a balliberális határozattervezetre.

– Minél inkább balliberális politikus vagy minél balliberálisabb újságíró valaki Magyarországon, annál nagyobb Néppárt-szakértővé vált az elmúlt hónapokban. Mostanában jóformán nem telt el nap rendkívül hozzáértőnek tetsző, de alapvetően a butuska vágyakat, reményeket megfogalmazó állítólagos elemzések nélkül, amelyek arról szóltak, hogyan szorul ki a Fidesz a néppárti pártcsaládból, hogyan merülhet fel adott esetben a kizárásunk is. Ehhez képest most azt láttuk, hogy hatvanhét néppárti képviselő szavazott igennel a hazánkról szóló határozattervezetre, százharmincöt képviselő pedig nem támogatta ezt. Ebből kilencvenöten nemmel szavaztak, negyvenen pedig tartózkodtak a néppártiak közül. Persze voltak, akik a Fidesz álláspontjával ellentétes magatartásnak állították be a tartózkodást is, miközben a kérdés egy indítvány kapcsán úgy szól: támogatom vagy nem támogatom? Ha igennel szavazok, akkor támogatom, amennyiben a nem gombot nyomom, vagy tartózkodom, akkor nem támogatom.


– A néppárti képviselők közel kétharmada tehát nem támogatta ezt az indítványt.

– Így van. Abban pedig, hogy a több mint kétszáztíz képviselőből hatvanheten igennel szavaztak, semmi különleges nincs. Tény, vannak kritikák a Fidesszel kapcsolatban, de ez abból is ered, ami egyébként a Néppárt legnagyobb erejét adja: sokféle párt része az EPP-nek, amelyek egymástól jelentősen különböznek. Több olyan tagpárt van, amelyik ha Magyarországon működne, s a magyar közélet fontos kérdéseiben azon logika, értékválasztás mentén alakítaná ki az álláspontját, ahogy mondjuk a belga, a holland, a luxemburgi vagy a svéd közéletben teszi, akkor nálunk mondjuk az Együtt–Párbeszéd–MSZP–DK-tengely jobboldali–liberális részén helyezkedne el. Innen nézve érthető, hogy nem mindennel értenek egyet a Fidesz politikáját illetően, ahogyan mi sem értünk egyet velük mindenben.


– A határozatban több érdekes elem is felfedezhető, például az, hogy kritizálják hazánkat az H. Ahmed elleni ítélet kapcsán is. Miközben azt szokták mondani, hogy nem szerencsés, ha a politika minősít egy köztörvényes bűnügyben hozott bírósági döntést, bírálja az igazságszolgáltatás munkáját.

– Nem osztom azokat a véleményeket, amelyek erős érzelmi reakció kiváltására alkalmas újdonságként írják le például azt az abszurditást, ami ebben a határozatban mondjuk H. Ahmed kapcsán megjelenik. Ez a bevett gyakorlat, ez az ő gondolkodásmódjuk. Számukra az emberi jogok, az alapvető szabadságjogok, a jogállamiság alapvető intézményeinek működése nem értékválasztást jelent, hanem egy politikai furkósbot. Ha egy bírósági döntés megegyezik az ő politikai véleményükkel, mások viszont kritikával illetik ezt a határozatot, akkor jön a műfelháborodás, a magas pulzusszám, annak az elvnek a süvöltése, hogy „egy bíróság eljárását nem véleményezheti egy politikus, mert ez szörnyű támadás a bírói függetlenség európai alapértéke ellen”. Amikor viszont az az ő politikai álláspontjuk, hogy az illegális bevándorlásnak gátat vető magyar lépéseket minden eszközzel ócsárolni kell, valamilyen módon bevándorláspárti fordulatot kell kikényszeríteni, akkor az előbb említett elv persze fel sem merül, s jön a valóság­gyártásnak, értsd a hazugságnak, a csúsztatásnak, a rágalmazásnak a jól ismert, magas szintre fejlesztett eszközrendszere. Jön az, igyekszem nagyon pontosan idézni, hogy „Magyarországon a jogállamiság nyilvánvaló sérelmét mutatja az, hogy H. Ahmed szíriai származású ciprusi menekült csak azért kapott tízéves börtönbüntetést, mert Röszkénél békítőleg beleszólt a megafonba, és három tárgyat a határőrök felé dobott”. Na most a H. Ahmed-ügy tárgyalásán ott volt szinte a teljes magyar sajtó is, többféle felvételt mutattak be, és világosan lehetett látni, hogy H. Ahmed nem nyugtatólag szólt a megafonba, hanem az egyébként is feltüzelt, agresszív, a magyar rendvédelmi szervek vonalát áttörni akaró tömeget még tovább hergelte, a magyar határ áttörésére biztatta az embereket, és a rend­őrökre dobott tárgyak között pedig a kőtől a vasdorongig mindent felfedezhettünk. Gyakorlatilag ütközet alakult ki a rendvédelmi szervek és az illegális migránsok között. Van az a vicc, amikor a férj hazatérve egy idegen férfival találja az ágyban a feleségét, felháborodva számonkéri az asszonyt, mire a nő azt mondja: „Drágám, te a saját szemednek hiszel ahelyett, hogy nekem hinnél?” Nos, mi, az európai baloldallal ellentétben, inkább a saját szemünknek hiszünk. Még a magyar sajtó H. Ahmed-párti része sem azt mondta, a férfi békíteni próbált, hanem azzal védték, hogy értsük meg, mennyire elcsüggedt, fáradt és reményvesztett volt.


– A ballib politikusokat azonban a jelek szerint a tények cseppet sem zavarják.

– Ezt már a Tavares-jelentés vagy az azt megelőző határozatok esetében is láthattuk. Nem vagyok pesszimista típus, de hogy tényekre alapozott, értelmes eszmecsere folytatható az ilyen típusú politikai vitákban, azzal kapcsolatban már az egyik, a magyar Alaptörvénnyel kapcsolatos európai parlamenti meghallgatáson kihunyt bennem a remény utolsó szikrája is. Azon a bizottsági ülésen a baloldali-liberális frakciók hetet-havat összehordtak az új alkotmányról, majd, mintegy a vádak csúcspontjaként, szót kért a hallgatóság soraiból az egyik dán kommunista képviselőnő, és azt mondta, hogy gyalázatos ez az alaptörvény, durva, brutális, példátlan támadást intéz a legalapvetőbb emberi jogok ellen, mert intézményesen tesz különbséget hívők és nem hívők között, a nem hívőket hátrányosan megkülönböztetve, hiszen az Alaptörvény első mondata így hangzik: „Isten, áldd meg a magyart!” Persze, mi is szót kértünk és elmondtuk, hogy az Alaptörvény bevezetésének ezen eleme a magyar Himnusz első sora. A dán képviselőnő minderre közölte: ezt nem tudta, de a véleménye ettől még nem változott. Bár az érvről gyorsan kiderült, hogy orbitális baromság, ettől még a vita folyt tovább ugyanabban a mederben. Hát, ilyenek ezek az állítólag tényekre alapozott politikai viták az EP-ben is…


– Visszatérve a múlt szerdai döntésre: most az EP Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottságának kell különjelentést készítenie Magyarországról. Mi lehet a további menetrend?

– Úgy gondolom, a közelgő nyári szünetet is figyelembe véve, hogy nagyjából fél év lesz, mire a LIBE-bizottság elkészül az első jelentéstervezettel. Nem kell nagyon éles eszűnek lenni ahhoz, hogy kiszámoljuk: a választási kampány kellős közepére lesz időzítve egy kalkulálhatóan acsarkodó, a magyarországi jogállam, szabadságjogok súlyos veszélyeztetettségét hangsúlyozó jelentés. Ami ugyan­olyan politikai pamflet lesz, mint például a már említett Tavares-jelentés és a hasonló politikai határozatok voltak. A 7. cikkely emlegetése jogi értelemben blöff, politikai értelemben az az eszköz, amivel most emelni tudtak a téten. A 7. cikkelyben szereplő folyamat elindítását sok szereplő kezdeményezheti, több szakaszból áll, de az egésznek az a lényege, hogy objektív kritériumok alapján kell megállapítani, valóban fennáll-e a jogállamiság súlyos sérelme. Nem politikai nyilatkozatok, nem az EP pamfletszerű határozatai, hanem hangsúlyozom, objektív mérce alapján. És amennyiben a jogállamiság sérelme egy ilyen eljárásban bármely tagállamot illetően megállapítást nyerne, még akkor is, az érintett tagországot nem számítva, egyhangúlag kell dönteni az Európai Tanácsban, az állam- és kormányfők testületében az esetleges szankciókról. Nos, egy ilyen döntést nem csupán például Lengyelország vagy a közép-európai térség más országai nem szavaznának meg, még jó néhány további kormány álláspontja is fényévnyi távolságra van egy ilyen határozat támogatásától. Nagyjából olyan esélye van ezeknek a szankcióknak, mint önnek vagy nekem arra, hogy Ferenc pápa utódjaként eséllyel induljunk a pápaválasztáson. De ez a hiszti tökéletesen megfelel muníciógyártásként annak a már megfogalmazott ellenzéki szlogennek az alátámasztásához, amely úgy szól: „Orbán vagy Európa!”

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata


– Kérdés, hogy mindez milyen hatással lesz a hazai balliberális pártok támogatottságára…

– Borzasztóan rossz állapotban van a magyarországi ellenzék. Erőtlen, nincs hiteles vezetője, a szükségesnél nagyságrendekkel kevesebb a szavazójuk. Ezzel ők is tisztában vannak, és mindez rettenetesen frusztrálttá teszi őket. Ezt én tökéletesen megértem. Ami számomra furcsa: nem azt a következtetést vonják le, hogy, sportos párhuzammal élve, ötször annyit kéne dolgozniuk, mint eddig, hátha lesz esélyük győzelemre. Hanem a meló elvégzése helyett az összes létező, meg nem engedett teljesítményfokozó szert bevetik. Az európai testvérpártjaikat, a hazai és külföldi sajtósegítséget és minden egyebet.


– A néhány héttel ezelőtti brüsszeli vitában, amelyen Orbán Viktor is részt vett, többször előkerült George Soros neve. Utóbb egy Timmermans bizottsági alelnökkel készült interjúban az hangzott el, hogy Soros emlegetése egyenlő az antiszemitizmussal. Mit gondol erről?

– Nekem nem írói, hanem twitteres munkásságom van, és a közösségi oldalon is utaltam rá: ne féljünk akár két­ezer-nyolcszázadszor is higgadtan, mosolygósan elmondani, hogy ez ismét a kettős mérce hiperszintre emelt alkalmazása. Soros György néven nevezése, az úgymond sorosozás antiszemita beszéd, de a „deutschozás”, hiszen közismerten magam is zsidó származású vagyok, nem az? Tényleg azt gondolom, hogy ez a fajta antiszemitázás olyan szellemi sivárság, olyan fantáziálatlanság, mint a rossz humoristák esetében a gatyaletolós viccek. Primitív, egyszerű, ciki, de a rossz humorista azért nem tud róla leszokni, mert nincs új ötlete, nincs új poénja, marad a faviccnél is szánalmasabb erőlködés. De ha már szóba került Soros neve: hadd jegyezzem meg, hogy a néppárti frakción belül értetlenséggel vegyes csodálkozást, sőt felháborodást váltott ki, miért fogadta Juncker államfői protokoll szerint Sorost. A világban azért vannak még ismert, nagy vagyonnal rendelkező üzletemberek, miért kellett az Európai Bizottság elnökének a közélet aktív részeseként viselkedő embert ilyen külsőségek között fogadnia?


– Hazai vizekre evezve: a rendszerváltozást megelőzően, amikor valóban diktatúra volt, ön sem ijedt meg a maga árnyékától. Egyesek úgy állítják be a Momentumot, mint a mai kor Fideszét, Fekete-Győr Andrást az új Orbán Viktornak mondják. Lát párhuzamot?

– A magyar politikai élet ma úgy néz ki, hogy van egy, a 2010-es és 2014-es parlamenti választáson egyaránt minden korábbinál jelentősebb választói támogatással győztes pártcsalád, a Fidesz–KDNP, amelyik egyébként 2006 óta folyamatosan vezeti a közvélemény-kutatásokat. Ez a pártcsalád az elmúlt hét évben, minden hibájával együtt, elérte, hogy nem csupán a gazdaságban, hanem a közös életünk számos más területén végre jó, évek, évtizedek óta meglévő problémák megoldásának az irányába mennek a dolgok. Ráadásul az emberek többsége is így gondolja. Mindez nem a kormány sikere, hanem egy széles körű társadalmi együttműködésé, a magyar emberek közös teljesítménye. Másrészt pedig itt van az egymással is vitatkozó, az összefogásról naponta többször sajtótájékoztatót tartó, de azt megteremteni képtelen, gyengus balliberális oldal, és az ebből következő rossz hangulatuk, frusztráltságuk, az önmagukkal való elégedetlenségük. Félreértés ne essék: természetesen szép számmal vannak olyan emberek, akik nem ránk szavaznak, más politikai erők támogatói, nem szeretik a Fideszt, nem tudnak érzelmileg azonosulni számos kormányzati lépéssel. De ezeknek az embereknek a döntő része nem abban az állapotban van, mint az ellenzéki politikusok. Ők ettől még a hazájukat, a városukat, a honfitársaikat, munkatársaikat, szomszédaikat szeretik, önmagukkal pedig békében élnek. Az ellenzéki politikusok nagy része viszont a saját kudarcaik miatt magát az országot, a magyar embereket nem szereti. A pszichológia leírja ezt az állapotot, amikor valaki kudarcos, ezért önmagát, és ezen keresztül az egész világot, utálja. Azt gondolja, mások okozzák a kudarcait. A magam részéről, finoman fogalmazva, nem szerettem a Gyurcsány-kormányt. De fel sem merült bennem, hogy azokat az ismerőseimet, akikről tudtam, hogy az MSZP-re szavaztak, ne szeressem emiatt. Ami a Momentumot illeti: szerintem az LMP kicsinálására hozták létre.


– Ilyen fontos lenne a Lehet Más a Politika bukása a balliberális oldalon?

– Van egy szereplő, az LMP, amelyik, ha csak paraszthajszállal is, de kétszer bejutott az Országgyűlésbe úgy, hogy elhitette magáról, ő nem a posztkomcsi, poszt-SZDSZ-es vircsaft része, hanem egy antiglobalista, ökopárti attitűddel rendelkező szervezet. Akárhogy próbálták, 2014-ben nem tudták bekényszeríteni a szoclib összefogásba. A Momentum az MSZP-s, SZDSZ-es politikai alomból való, alkalmas lehet az LMP kipöckölésére és arra, hogy amennyiben különböző üzleti, politikai, hatalmi kényszerek alapján megint létrejön az együttműködés, az LMP-vel ellentétben már ne lógjon ki a sorból.


– Hosszabb távon lehet esélyük az erősödésre?

– A Momentum jelenleg láthatóan a „ki a legjobb Orbán Viktor” vetélkedőn akar elindulni. Tisztelettel azt tudom mondani, hogy ezt a versenyt biztosan Orbán Viktor nyeri meg. Mondok egy másik példát is, hogy érthető legyen: amíg a főpolgármester-választás valójában arról szólt, hogy ki a legjobb Demszky Gábor, addig mindig Demszky nyert. Ez az ő vitathatatlan politika sikere volt, hogy a rendszerváltozástól 2010-ig mindig erről szólt a verseny.


– Olyat viszont Orbán Viktortól soha nem láttunk, hogy betört egy szerkesztőségbe, és számonkérte a pártjáról rosszat író újságírót, mint azt tették múlt héten a momentumosok az Origo kapcsán…

– Nyilvánvalóan lehetett a baloldali-liberális szavazók egy részében egyfajta politikai csodavárás, hogy ez a Momentum más lesz, talpraesettebb, hitelesebb, mint az eddigi pártok. Szerintem ez az érzés egyszer és mindenkorra megszűnt, amikor a hisztikommandó rárontott az Origóra. A Momentum egy hipertrendi, nagyon cool képet igyekszik kialakítani magáról, ám ami az Origo kapcsán történt, az a klasszikus, erőszakos, a totalitárius rendszerekre is jellemző, újbaloldali akcionizmus. A logika jól ismert: a kommunisták azt mondták a politikai riválisaikra, hogy a nép ellenségei, az újbaloldali akcionizmus jegyében a Momentumosok kijelentik, ennek vagy annak a szerkesztőségnek a munkatársai nem újságírók, hanem propagandisták. A nép ellenségével, esetünkben a propagandistákkal szemben pedig mindent meg lehet csinálni. Ripityára lehet verni a pofájukat, el lehet venni a vagyonukat, ki lehet telepíteni őket, törvényes eljárás nélkül be lehet őket börtönözni… Ugyanezt láthattuk most is: kitalálom a „nép ellensége” mai megfelelőjét, ez a „propagandista”, és innentől kezdve őket a jog már nem védi, velük szemben azt csinálok, amit jónak látok, azaz odamegyek, rájuk rontok, és verbális agresszió formájában felelősségre vonom őket. Ha ennek a tizedét megcsinálta volna egy fidelitasos vagy IKSZ-es, már olvashattunk volna hosszú TGM-pulicisztikát, négyszázötvenöt Soros és nem Soros által finanszírozott szervezet fogalmazott volna meg önálló és közös proklamációkat, megkeresték volna az uniós intézményeket, liberális és zöld EP-képviselők tartottak volna sajtótájékoztatókat, spontán tüntetések szerveződtek volna. Most meg néhány, kicsit kritikusabb véleménycikken kívül nem történt semmi a balliberális médiában… Nem azt mondom, hogy a Momentum bolsevik párt, de ez egy bolsevik gyökerű újbaloldali logika alapján megvalósított lépés volt.

Bándy Péter

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata