– Hogyan kötött ki a birkózóteremben?

– A Módos családban hagyománynak számít ez a sportág. Nagyapám válogatott birkózó volt, pályafutása során nyolc magyar bajnokságot nyert, és édesapám, valamint nagybátyám is ezt a sportot űzte. Hármójuk hatására kezdtem birkózni hároméves koromban, amit sokan korainak tartottak, pedig szerintem nem volt az: a többi gyerek a játszótéren hancúrozott, én pedig vagy a birkózóterem bordásfalán lógtam, vagy a szőnyegen bukfenceztem. Magával ragadott ez a sport, beleszerettem a birkózásba. Azóta az edzések és a versenyek töltik ki az életem legnagyobb részét, s ezt egyáltalán nem bánom, főleg a mostani olimpia után.

– Vagyis nem a szülők unszolására kezdett sportolni?

– Soha nem köteleztek rá, magamtól jártam edzésre. Senkinek nem kellett könyörögnie vagy ordítania emiatt, s tudom, hogy ha nem lettem volna ennyire lelkes, akkor sem erőltették volna. Persze mindenki mérhetetlenül örült, hogy ilyen elszánt vagyok, engem pedig nyugalommal töltött el, hogy a szabad akaratom szerint cselekedhetek.

– Van példaképe?

– Természetesen a nagypapám, mellette pedig Repka Attila és Farkas Péter, akik az 1992-es barcelonai olimpián nyertek aranyérmet birkózásban.

– Szigetváron született, a sportba is ott kóstolt bele. Mi az oka, hogy később Pestre költözött?

– Az ottani klubomban csupán háromszor tudtam tréningezni egy héten, s nem igazán voltak edzőpartnereim sem, így tizenhárom évesen többedmagammal fölkerültem Budapestre. Átigazolás nem történt, mindenki maradt a saját, vidéki szakosztályában, csak az edzések helyszíne változott. A költözés a tanulás szempontjából is jól jött, 2001-ben beiratkoztam a Csanádi Árpád Központi Sportiskolába, ahol aztán leérettségiztem.

– Otthon hogy viselték, hogy ilyen fiatalon kiröppent a család védőszárnyai alól?

– Maximálisan támogattak, s mindent megteremtettek nekem a sportkarrierem beindításához és a tanulmányaim elvégzéséhez. Az olimpiai bronzérmem részemről egyfajta hála is ezért a sok segítségért.

– Hogyan él egy élsportoló? Mivel telnek a hétköznapjai?

– Januártól szeptemberig válogatott edzések vannak, és edzőtáborozunk, aztán jön a világbajnokság, ami a záróverseny. Utána van két hónap pihenőnk, ami azt jelenti, hogy mindenki a saját klubjában edz. És aztán kezdődik minden elölről. A felkészülési időszakban hétfőtől szombat délelőttig napi három edzésünk van. Reggel fölkelünk hét óra körül, van egy negyvenperces edzésünk, aminek során futunk öt-hat kilométert, vagy úszunk és egy kicsit erősítünk. Aztán délelőtt tartunk egy két és fél órás edzést, ami általában birkózásból áll, délután pedig egy ugyanilyen hosszú tréningen veszünk részt. Szoktunk társas erősítést végezni, ilyenkor a 400 méteres futópályán cipeljük egymást, ami elég embert próbáló feladat, de előfordul olyan is, hogy 20 kilométert futunk. Az ilyen edzések nem azt a célt szolgálják, hogy erősebbek legyünk, hanem hogy legyen kitartásunk, megtanuljuk, hogy az utolsó pillanatban sem szabad feladni semmit. A birkózásban ugyanakkor az erő mellett szükség van észre is, a meccsen ugyanis századmásodpercek alatt kell döntést hozni, hogy miképpen támadunk vagy védekezünk. A gyakorlatokat csak edzésen lehet begyakorolni, s ha ez sikerül, a versenyeken már reflexszerűen működnek.

– Kemény tempó… Volt olyan pillanat pályája során, amikor feladta volna a sportolást?

– Ilyen nem volt soha, viszont voltak nagyon nehéz időszakaim. De ez a szakma ilyen, egyszer fent, egyszer lent. A pekingi olimpia előtt átestem egy bakteriális térdfertőzésen, nagyon lerobbantam, meg is kellett műteni, de akkor is úgy gondoltam, az az igazi sportoló, aki a padlóról is fel tud kelni, s meg tudja mutatni, hogy bárhonnan fel lehet jutni a csúcsra. Ebben persze sokat segített az edzőm, Sztruhács Gyuri bácsi, és a barátnőm, aki már három éve mellettem van, és támogat jóban, rosszban.

– Milyen reményekkel indult Londonba?

– Van egy naplóm, amibe hónapokon keresztül mindennap leírtam, hogy olimpiai bajnok vagyok. Gyerekkorom óta ez az álmom, s ma már elérhető célom is. Sajnos most még nem jött össze, de örülök a bronzéremnek is, hiszen első olimpiám volt a londoni, s úgy érzem, ez még csak egy állomás a végső cél felé. Úgy léptem a szőnyegre, hogy aranyérmet szerzek, de az iráni ellenfelem legyőzött. Sokan vigasztaltak, hogy egy ötszörös világbajnoktól ki lehet kapni, én viszont úgy gondolom, ki lehet, de nem nekem. Nem hagyom ezt annyiban, edzek tovább, s remélem, Rióban szépíteni tudok.

– Mire gondolt, amikor a dobogóra lépett?

– Olyankor az ember elfelejt minden szenvedést, ami az edzőteremben volt. Mérhetetlen boldogságot éreztem, mintha a felhők fölött jártam volna. A szurkolók biztatása és az azóta is felém áradó hatalmas szeretet olyan felemelő érzés, amit nem tudok egyszerűen leírni, elmondani. Remélem, hogy az olimpiai birkózósikerekkel népszerűsíteni tudjuk a birkózást, mert mint minden sportágban, sajnos ebben is nagyon kevés az utánpótlás. Szeretném, ha a gyerekek kedvet kapnának, és nem a számítógép előtt ülnének, hanem lejönnek az edzőterembe kicsit meggyűrni egymást.

– Mivel ösztönözné őket?

– Amikor a nagypapám iskolákban és óvodákban toborzást tart, mindig megkérdi a gyerekeket, ki tud focizni. Szinte az összes gyerek felteszi a kezét. Amikor azonban azt a kérdést teszi föl, ki tud birkózni, általában senki nem jelentkezik. Ezzel hívja fel a kicsik figyelmét arra, hogy egy különleges sportágról van szó. A birkózótársadalom nagyon jó közösség, ahol a sportolás és a szórakozás mellett az ember kitartást, tiszteletet, pontosságot és fegyelmet tanul. Mi is megjegyeztük, hogy a reggel nyolc óra, az nem nyolc óra egy perc, hanem hét ötven, s hogy az edzővel és a nagyobbakkal nem célszerű szemtelenkedni. Nyilván nem lesz mindenki világbajnok, de aki komolyan veszi a sportot, az a civil életben is megállja a helyét.

– Hogyan válik valakiből kötött- vagy szabadfogású birkózó?

– Ez általában testalkat kérdése. Én a súlycsoportomban, 55 kilogrammban elég magasnak számítok, nehezen tudnám védeni a lábaimat az alacsony, zömök birkózókkal szemben, egyébként mindenki maga érzi, hogy melyik megy neki jobban. Magyarországon valamivel eredményesebb a kötöttfogás, ám az utóbbi időben a másik kategóriában is kiváló helyezéseket értünk el.

– Az olimpia előtt másfél hét alatt kilenc kilót adott le, hogy tartsa a súlyát. Nem vesz el sok energiát ez a nagymértékű fogyasztás?

– Rengeteg szenvedéssel jár, s meg is viseli a szervezetet, de vitaminokkal azért pótoljuk valamennyire az elveszett energiát. Fogyasztás során nem eszünk, nem iszunk, és egy úgynevezett PVC ruhában edzünk, amivel a vizet préseljük ki magunkból. Ha a mérlegelésen túl vagyunk, meghatározott étrend szerint táplálkozunk. Sok szénhidrátot, kevés húst eszünk, s rengeteg folyadékot iszunk. Amikor vége a versenynek, akkor pedig bármit ehetünk, olyankor beindul a zabálás. Egy héten keresztül addig eszünk, ameddig bírunk. Ennek aztán az a következménye, hogy picit eltunyulunk, ezért jöttem vissza én is már most a terembe. Muszáj mozogni, egyszerűen kívánja a szervezetem.

– Pedig most igazán megérdemelne egy kis pihenést…

– Próbálok minél több időt a családommal, a barátnőmmel és a kutyámmal tölteni, de azért bejárogatok kondizni néha-néha. Az a fajta sportoló vagyok, aki szeret átesni a ló túloldalára, sokszor szó szerint ki kell kergetni az edzőteremből. Fanatikus vagyok: ha meglátok egy birkózószőnyeget, felmegy az adrenalinszintem. Szeretek bejárni a birkózóterembe, itt vannak a barátaim, tulajdonképpen ez a második otthonom.

– Az olimpiai bronzmérkőzésen fényes győzelmet aratott dán ellenfelével szemben. Tudta, milyen taktikát kell alkalmazni vele szemben?

– Régóta ismerjük egymást, ebben az évben is elég sokat edzettünk együtt Lengyelországban, ráadásul a térdműtétem utáni visszatéréskor, 2009-ben tőle kaptam ki a világbajnokságon, ahol ő bronzérmes lett. Így az olimpián gyakorlatilag revansot vettem. A győzelmem azonban nem volt előre kiszámítható, hiszen korábban is mindig ki-ki meccseket birkóztunk egymással. Az olimpián jól jött ki a lépés, mert az első menetben őt intették meg, a másodikban engem, így a harmadikat tiszta lappal kezdtük, ráadásul a szerencse nekem kedvezett, ugyanis én támadhattam, azt pedig sokkal jobban szeretek, mint védekezni.

– Ha már megemlítette a szerencsét, térjünk ki egy kicsit a birkózás szabályaira, ugyanis sokaknak nem tetszik ez a viszonylag új, golyóhúzásos rendszer. Milyen mértékben befolyásolja ez a módszer a mérkőzések végkimenetelét?

– Menetek alatt kizárólag a szabadfogású birkózók húznak golyót, nálunk csak a harmadiknál kell, ha a két versenyző döntetlen helyzetben van. Ilyenkor Fortuna kezébe kerül a meccs, ez nem túl jó dolog, de tulajdonképpen ezzel a módszerrel arra ösztönzik a birkózókat, hogy aktívabbak legyenek a meccs során. Nincs mese, már az első másodpertől kezdve a pontszerzésre kell törekedni, s ha az ember igazán küzd, akkor elkerülhető a golyóhúzás. A másik célja ennek a rendszernek, hogy látványosabb legyen ez a sport, hiszen a laikusok sokszor nem veszik észre azokat az apró mozdulatokat, amiket egy szakértő vagy mi, a szőnyegen igen.

– Arra jutott ideje, hogy megtekintse London nevezetességeit?

– Nem nagyon, mivel a mérkőzésem másnapján már segítettem Lőrincz Tamás barátomnak melegíteni, fogyasztani. De egyáltalán nem bánom, hogy nem tudtam bejárni az angol fővárost, hiszen Tomi ezüstérmet nyert. Ő a legjobb barátom, olyan, mintha a testvérem lenne, így aztán borzasztóan örültünk egymás sikerének.

– Hogyan tovább?

– Szeptembertől megyek ki Németországba bundesligázni, heti három-négy edzésem lesz, aztán november, december környékén elkezdem az edzőtáborozást.

– Addig pedig edzések és ünneplés?

– Valahogy úgy. Még készülök haza, Szigetvárra is, ahol az előzetes hírek szerint szét fogják szedni a várost az érkezésemkor.

– Hogyan kezeli a hirtelen jött népszerűséget?

– Nagyon élvezem, fürdök az emberek szeretetében s nem győzök hálálkodni érte.

– A riói olimpiával kapcsolatban vannak már tervei?

– A célom továbbra is az aranyérem, de addig azt kérem a Jóistentől, hogy ne legyen sérülésem, abból ugyanis bőven kijárt az elmúlt egy évben. Kétszer műtötték a vállam, egyszer a térdem, és a bordám is eltört, így csak a vb-n tudtam indulni, ahol szerencsére kvótát szereztem Londonba, így volt tíz nyugodt hónapom, hogy felkészüljek az olimpiára. Az indulási jog megszerzését legközelebb sem szeretném az utolsó pillanatra hagyni.

Szencz Dóra