Grosics Gyula Baróti Lajosról és napjaink magyar labdarúgásáról

Karácsony előtt hunyt el a magyar labdarúgó válogatott egykori szövetségi kapitánya, Baróti Lajos. A kiváló szakember négy világbajnokságra vezette ki nemzeti tizenegyünket. Róla, illetve napjaink hazai futballjáról beszélgettünk a nyolcvanadik születésnapját februárban ünneplő Grosics Gyulával. Az Aranycsapat Fekete Párducként emlegetett kapusa a nyilvánosság előtt eddig csak ritkán alkotott véleményt a magyar fociról, ezúttal azonban kivételt tett, s nyíltan elmondta, mit gondol labdarúgásunk jelenéről és jövőjéről. Véleménye mindenképpen megfontolandó…

– Bár Baróti Lajos szövetségi kapitánysága az Aranycsapat széthullása utánra esett, önnek mégis sok emléke lehet róla, hiszen 1962-ig játszott a nemzeti csapatban.

– Baróti Lajossal 1946-ban találkoztam először, amikor ő a Szeged játékosa volt, én pedig a Dorog kapuját védtem, aztán egy évvel később ismét ellenfelek voltunk a pályán, akkor ő már a Győrt erősítette. Azután ő visszavonult a játéktól, így nagyjából egy évtized múltán, már 1956-ot követően hozott össze minket újfent a sors, pontosabban 1957-ben, amikor első ízben lett szövetségi kapitány, s én ekkor még a nemzeti csapat kapusa voltam. Úgyhogy azt mondhatom, nagyjából fél évszázad kötött össze bennünket. Nagyon jó képességű szakember volt, aki tehetségét több klubcsapatban és a válogatott élén is bizonyította – ezt nem udvariasságból mondom, hiszen a saját bőrömön is tapasztaltam játékosként. Letette a névjegyét a magyar labdarúgásban.

– Milyen kapcsolat volt önök között, miután ön visszavonult a profi futballtól?

– Hosszú évekig csak ritkán találkoztunk. Aztán a sokat emlegetett 6:3 évfordulóján mi, az Aranycsapat tagjai elkezdtünk találkozókat szervezni, s ide természetesen őt is elhívtuk. Minden alkalommal ott volt velünk, így sokat beszélgettünk a labdarúgásról. A vérében volt a foci… Furcsa róla múlt időben beszélni. Ha valaki szembetalálkozik a halállal, az mindig megrendíti. Sajnos, társaim halála kapcsán nemegyszer át kellett élnem ezt az elmúlt években, évtizedekben, és ilyenkor bizony nagyon keserű szájízzel beszél az ember a múltról. Baróti Lajos halálával egy nagyszerű ember távozott közülünk, és biztos vagyok benne, hogy örökre beírta magát a magyar futball történetébe.

– Tudvalevő, hogy az akkori rendszernek szüksége volt az Aranycsapat sikereire. Az 1956 utáni csapat mennyire volt a hatalom kegyeltje?

– Az egészen bizonyos, hogy az Aranycsapatra szüksége volt a rendszernek, de szüksége volt a magyarságnak is. Arra a néhány kilencven percre megszűnt a diktatúra, nem voltak napi problémák – több mint tízmillió magyar ült képletesen szólva a lelátón. Nem véletlen, hogy a vereségünk az 1954-es a világbajnoki döntőn olyan elképesztő hullámokat vert. Több tízezer ember vonult az utcára, először csupán a labdarúgás ürügyén tüntettek, aztán már a rendszer ellen tiltakoztak. Talán nem nagyképűség, ha azt mondom: küldetést teljesített az a csapat. Összehozott minket, határon belül és határon túl élő magyarokat – a nemzeti színek, a közös sikerek egybekovácsoltak bennünket. Aki nem élte át azt az időszakot, nem érti meg, milyen hatást gyakoroltunk a nemzetre. Nem érti meg, milyen módon erősítette az a tizenegy futballista a nemzeti öntudatot. 1956 után talán némileg másként kezeltek bennünket, de én ugyanolyan büszkeséggel képviseltem a pályán a hazámat, mint annak előtte. Jó volna ma is egy aranycsapat, amelyik olyan hatást vált ki, mint annak idején mi. De sajnos nincs ilyen tizenegy, s a mai magyar labdarúgás helyzete bizony nagyon szomorú.

– Ez utóbbi mondata most, amikor botrány botrányt ér a Magyar Labdarúgó Szövetség háza táján, különösen aktuális.

– Botrány van a magyar labdarúgásban… Az a szomorú, hogy sohasem a lényegről beszélünk. Aki érdeklődik a magyar foci iránt, az azt taglalja, mit csinált rosszul az MLSZ, mit csinált rosszul Bozóky Imre elnök, vagy mit csinált rosszul Lothar Matthäus szövetségi kapitány. Jó volna, ha azzal foglalkoznának végre, ami igazán fontos, mert ha mindig a felszínes vitákkal törődünk, sohasem lesz újra jó a focink. Mert a labdarúgó-szövetség elnökétől függ, hogy milyen a futballunk? Nem. De még csak nem is elsősorban a szövetségi kapitánytól. A kapitány ugyanis csak azokkal dolgozhat, akiket az egyesületek a rendelkezésére bocsátanak. Nem fedezhet fel újabb és újabb tehetségeket, ha egyszer nincsenek, vagy alig-alig vannak. Hogy miről kéne beszélni? A klubokban folyó munkáról. Nemcsak a szakmai háttérről, hanem az évtizedek óta tapasztalható morális válságról is. Ezek a problémák együttesen okozzák, hogy ott tartunk, ahol.

– Kemény szavak…

– Nem szívesen beszélek erről, az elmúlt években igyekeztem udvariasan elhárítani a kérdést, ha valaki arról érdeklődött, mi a véleményem napjaink magyar labdarúgásáról. De… Végre ki kell mondani, hogy komoly gondok vannak, alapjaiban van szükség reformokra, mert ha ezen az úton megyünk tovább, akkor csak mélyebbre kerülhetünk. Hadd említsek egy jellemző példát. A különböző serdülő és ifjúsági tornákon rendre nagy tehetségek bukkannak fel, s a fiatal korosztályokban még mindig sikeresek vagyunk. Ám hová tűnnek ezek a tehetséges ifjak, mire 16-17 évesek lesznek? Mi történik velük a klubjukban? Miért nem tudnak még tovább fejlődni? Többek között ezek azok a fontos kérdések, amelyekre válaszolnunk kell. Ha ezt megtesszük, s lesz erőnk a változtatásra, akkor van remény arra, hogy tíz éven belül meginduljunk felfelé. De ehhez rengeteg munkára lesz szükség. Aki nem hajlandó arra, hogy önzetlenül segítsen, az álljon félre, s engedjen utat azoknak, akik tényleg tenni akarnak a focinkért.

– Morális válságról beszélt az imént. Mi a véleménye például arról, hogy a Debreceni VSC vezetői nem engedték el több játékosukat a válogatott amerikai túrájára, mondván, fáradtak?

– Számomra ez elfogadhatatlan, és bevallom, nagyon megdöbbentett, amikor meghallottam a hírt, hogy ilyen egyáltalán megtörténhet. Elképzelni nem tudtam volna, hogy fáradtságra való hivatkozással lemondjak a nemzeti színek képviseletéről. Nálam az a futballista, aki egészséges, de nem jön a válogatotthoz, többet nem húzhatná magára a címeres mezt. És azt sem tudom elfogadni, hogy egy klub nem engedi el a futballistáját. Mert egy egyesület számára is dicsőséget kellene jelentenie annak, ha az egyik futballistája meghívót kap a szövetségi kapitánytól. Ez ugyanis nem csak egy focicsapat. Ez a gárda Magyarországot képviseli, s mindenkinek, akinek egy kicsit is köze van ehhez a csapathoz, annak kötelessége mindent megtenni a sikerért. Igaza van, ez az egyik tipikus és szomorú példája a morális válságnak…

– Baróti Lajosról beszéltünk az interjú elején – kíváncsi lennék a véleményére egy másik volt szövetségi kapitányról, a nemzeti csapatot tavaly december végéig irányító Lothar Matthäusról.

– Azt gondolom, hogy pláne a mostani időszakban, amikor messze kerültünk a világ élvonalától, egyáltalán nem baj, ha egy külföldi ül a válogatott kispadján. Sőt, adott esetben olyan új impulzusokat adhat, ha átveszünk bizonyos dolgokat külföldről, amelyek révén hosszú távon előrébb léphetünk. Lothar Matthäus hozzáállása, futballhoz való viszonya igenis példaértékű lehet a mai magyar labdarúgásban. Az ő mentalitása Németországban természetes, Magyarországon sajnos nem. Ilyen szempontból tehát pozitív volt a szerepvállalása. Hogy milyen szakember, az két év alatt nem nagyon derülhetett ki. Az biztos, hogy csodát nem tett, de ez ennyi idő alatt nem is volt elvárható tőle. Ami azonban nagyon felháborított, az az, hogy egyesek – futballvezetők és edzők – mintha tudatosan törekedtek volna a megbuktatására. Ez megengedhetetlen. Egy szövetségi kapitány munkáját akkor is segíteni kell, ha éppen nem szimpatikus. Csak sajnos a magyar fociban manapság szinte mindenki a másikkal foglalkozik. Egyes klubedzők azzal, hogy milyen a szövetségi kapitány, a Magyar Labdarúgó Szövetség mellett felállított Labdarúgó Liga pedig azzal, hogy az MLSZ-re mutogasson. Jó volna, ha mindenki azzal törődne inkább, hogy a saját feladatát jól lássa el. Mert a szomszédot szidni könnyű, ezt bárki meg tudja tenni. Így azonban nem jutunk előre.

– Szomorú képet festett fel. Lát reményt arra, hogy rövid időn belül megtaláljuk a kiutat?

– Tudom, hogy nem leszek népszerű azzal, amit mondtam. De nyolcvanévesen, jó néhány mérkőzéssel és szerencsére sikerekkel a hátam mögött talán megengedhetem magamnak, hogy őszintén elmondjam a véleményem… Kiút? Ha végre meglesz az akarat arra, hogy valóban gyökeres változások történjenek a magyar futballban, akkor 8-10 éven belül közel kerülhetünk Európa legjobbjaihoz. Ezt én valószínűleg nem érem meg, de szívből kívánom, hogy a XXI. században is legyen Magyarországnak egy új labdarúgó aranycsapata.

Bándy Péter