Magyarok és tatárok harca a második tatárjárás során (Képes Krónika)
Hirdetés

Közhely, hogy a magyar lélek hajlamos az önsorsrontásra. Előszeretettel mardossuk magunkat kudarcainkon rágódva, elfeledkezve diadalainkról. Nagyjából ez jellemzi a fősodrú történetírást is, amelyben a borús látásmódhoz ráadásul idegen lelkületből fakadó, nyílt hamisság is társul.

Itt van például Augsburg. Eleink mintegy ötven, közkeletűen kalandozásoknak nevezett, valójában a szkíta eredetű sztyeppei kultúra által visszafoglalt Kárpát-medence politikai és katonai biztosítását célzó hadjáratot vezettek nyugat felé. A történelemkönyvek ezek közül csak ezt az egyetlen, kétségkívül súlyos vereséget emlegetik, mintha a többi meg sem történt volna. Pedig például a még mindig el-elhallgatott 907-es pozsonyi csatában dicső őseink megsemmisítették a korabeli Európai Unió hadait, amelyek nyíltan, hadparancsba írva a magyarok kiirtásának szándékával támadtak hazánkra.

A nyugati népek később is próbálkoztak, de rendre véres fejjel kellett visszavonulniuk. Ezt sem hangsúlyozzák kellő eréllyel a történelemkönyvek. Annál inkább tárgyalják a tatárjárás borzalmait, kiemelten a megrendítő muhi csatavesztést. Nem vitás, hogy az 1241–1242-es mongol invázió súlyos vérveszteséget okozott a magyarságnak, egész országrészek váltak lakatlanná. Azon el lehet gondolkodni, hogy a döntő csatában, a Sajó menti Mohi mellett 1241. április 11-én indokolt volt-e a magyar had védelembe rendezése, ami időt adott a szanaszét portyázó mongol seregek egybegyűjtésére, vagy helyesebb lett volna lendületből támadni. Akárhogy is, a Sajó túlpartjáról induló első tatár támadást még így is sikerült visszaverni Ugrin kalocsai érsek vezetésével. Ezért a hódítók kőhajító gépeket, sőt, több külföldi történész szerint kínai eredetű lőport is bevetettek, amivel rendkívüli pusztítást tudtak véghez vinni a magyarok soraiban. Ezzel együtt a mongolok is súlyos veszteségeket szenvedtek, de végül bekerítették és felgyújtották a magyar tábort. Elesett mások mellett Ugrin érsek, Mátyás esztergomi érsek, a győri, a nyitrai és az erdélyi püspök, valamint Tomaj Dénes nádor. IV. Béla öccse, Kálmán később halt bele sebesüléseibe. Maga a király a Bükk felé menekült, majd Dalmáciá­ban lelt menedékre.

Mindennek ellenére Magyarország megmaradt, a megszállók amilyen gyorsan zúdultak be az országba, olyan gyorsan ki is takarodtak 1242-ben. Ennek okát illetően számos feltevés kering, nekünk legyen elég most annyi, hogy megszabadult az ország.

Korábban írtuk

Az 1285-ös második tatárjárás helyszínei

És gyorsan újjászületett, köszönhetően IV. Bélának, akit második honalapítóként is szoktak emlegetni. Köztudomásúlag ekkor kezdődött meg a kővárak építése, emellett változtatott korábbi politikáján, az apja, II. András által a báróknak adományozott birtokok visszavételén. Inkább megerősítette a főnemeseket, birtokpolitikájával őket is magántulajdonú várak építésére ösztönözte. Ebben az időszakban épült meg Buda vára, Visegrád, számos település városi rangot kapott, azzal a kötelezettséggel, hogy nehézlovasságot kell kiállítaniuk. Eközben IV. Béla az 1260-as években több nyugati támadást sikerrel vert vissza annak ellenére, hogy fiával, a későbbi V. Istvánnal is állandó konfliktusban volt. Végeredményben Magyarország nagyjából húsz év alatt újjáépült a tatárdúlást követően, és erősebbé vált, így felkészülten várhatta az első tatárjárás visszavágóját. Merthogy második tatárjárás is volt 1285-ben. Akkor IV. (Kun) László, IV. Béla unokája uralkodott Magyarországon.

Ebben az időszakban a királyi hatalom meggyengült. Az egyre hatalmasabb magánbirtokokat felhalmozó bárók, például a Kőszegiek, a Csákok szövetségeseik segítségével igyekeztek teljes mértékben magukhoz ragadni a hatalmat a saját fennhatóságuk alá tartozó területeken. Gyakoriak voltak az erőszakos birtokelfoglalások, az egyházi területeken elkövetett rablások, vázolta a kor belpolitikai viszonyait érdeklődésünkre Sashalmi-Fekete Tamás, a Magyarságkutató Intézet vezető kutatója és dr. Teiszler Éva tudományos főmunkatárs. A történészek tájékoztatása szerint az 1272-ben hatalomra jutó tizenéves IV. László helyzetét nehezítette, hogy anyja révén rokonságban állt az országban élő kunokkal, akik akár hathatós katonai támaszai is lehettek volna, ám a bárók ügyes politikai manővereinek köszönhetően 1279-ben az országba érkezett Fülöp fermói püspök, aki igyekezett elérni a kunok keresztény hitre térítését és letelepítését. A kikényszerített kuntörvények olyan belső ellenségeskedésekhez, polgárháborús állapotokhoz vezettek, amelyek során Csák Máté vezetésével még a királyt is sikerült fogságba ejteni, a kunok pedig fellázadtak, és pusztították a Dél-Alföldet, ki akartak vonulni Magyarországról. A király csak fegyveres erővel tudta a Duna és a Tisza összefolyásánál található Zalánkeménnél (Szalánkemén) feltartóztatni, majd jobb belátásra bírni őket. 1282-ben újabb kun lázadás tört ki, ekkor az úgynevezett Hód-tavi csatában a kunok nagy vereséget szenvedtek a királyi seregtől, két nagyobb nemzetségük ki is költözött az országból. IV. László király 1286-ban mégis az országban maradt kunok közé költözött, kun módra élt, öltözött és viselkedett.

IV. (Kun) László kun öltözékben a Képes Krónika miniatúráján. A rejtőzködő király

A zűrzavart és a belpolitikai válságot kihasználva a mai Ukrajna, Délnyugat-Oroszország és Kazahsztán területén Arany Horda néven nagyjából 1400-ig létező mongol állam hadura, Nogaj és Batu kán unokája, Telebuga elérkezettnek látták az időt Magyarország újbóli megtámadására. A mongol sereg egyik része Erdély felől zúdult be, a másik a Keleti-Kárpátokon át támadott 1285 elején. A Magyarságkutató Intézet tudósai szerint a támadók pontos létszámáról nincsenek adatok, az viszont kijelenthető, hogy a magyar haderő sikeresen akadályozta meg a két mongol sereg egyesülését. A tatárok célja valószínűleg nem a behódoltatás, inkább a zsákmányszerzés volt, ezért sokan tatár betörésnek nevezik az eseménysort, és nem második tatárjárásnak. Ugyanakkor, hangsúlyozták a Magyarságkutató Intézet munkatársai, ez nem jelenti azt, hogy a fenyegetés csekély lett volna. Míg az 1261-es, majd az 1263–1264-es, Erdélyt érő támadásokat sikeresen megállította a keleti határvédelem, addig 1285-ben a mongol seregeknek ismét sikerült beljebb nyomulniuk az országba.

Csakhogy rendelkezésre állt a szükséges magyar haderő, emellett a korábbinál sokkal több kővár nyújtott hathatós védelmet a seregeknek és a környező falvakban élőknek. Északon Sáros, Abaúj, Borsod és Zemplén vármegyékben is fényes győzelmeket aratott a tatárok ellen felkelt nép, különösen Baksa Simonfia György és Aba Amadé országbíró tüntette ki magát hadvezéri erényeinek köszönhetően. Utóbbi egyes krónikák szerint tíz levágott tatár fejet vitt győzelme jeléül IV. László királynak.

Nogaj kán legyőzi riválisát, Hülehü ilhánt 1263-ban

Ezúttal, eltérően az első tatárjárástól, a szemben állók nem vívtak döntő ütközetet, helyette a támadók állandó rajtaütések közepette voltak kénytelenek kivonulni az országból. Ennek során az 1270 körül Aranyosszékre telepített székelyek Torockó vára mellett szétzúzták a kifelé vonuló tatár seregrészt, és közel ezer embert szabadítottak meg a rabságból.

A sikeres országvédelem, a támadók kiűzése Sashalmi-Fekete Tamás és dr. Teiszler Éva értékelése szerint azt eredményezte, hogy bár a keleti határokon túl a mongolok katonai jelenléte még egy ideig érzékelhető maradt, részben a sikertelen 1285-ös magyarországi hadjáratnak, részben a Nogaj és Telebuga közötti belső ellentéteknek köszönhetően egyre gyengült a fenyegetés, a Magyar Királyság pedig innentől expanzív külpolitikát folytatott kelet felé. A magyar hadak 1345-ben Lackfi András székely ispán vezetésével már támadó hadjáratban törték meg a tatár kánságot, amely aztán a XIV. század végére végleg elveszítette erejét.