– Volt már vidéki elnöke a Magyar Orvosi Kamarának?

– Ha az emlékezetem nem csal, én vagyok az első.

– Nem gondolja, hogy az egészségügyben uralkodó zavaros helyzetben a fővárostól távol élő ember nem tud érdemben beleszólni a hatalmon lévők és az úgynevezett professzorlobbi ténykedéseibe, csak tiszteletbeli elnökként dolgozhat a kamara élén?

– Távolról sem gondolom, hogy csupán tiszteletbeli elnök lehetek. Bár abban van igazság, hogy eddig a kamarai elnöki tisztség amolyan megtisztelő mellékmunka volt, melyet bárki betölthetett a főállása mellett. Ugyanakkor ez az állapot az utóbbi időben a tagság részéről mind komolyabb elégedetlenséget jelentett. Ennek is köszönhető, hogy a legutóbbi elnökválasztás kapcsán határozott igényként fogalmazódott meg, hogy az elnöki munka színvonalát magasabb, gyakorlatiasabb szintre kell emelni. Ez teljesebb embert, nagyobb odafigyelést igényel, így szeptember 1-jétől a MOK főmunkaidejű elnöke vagyok, az időm túlnyomó részét Budapesten fogom tölteni. Illetve úgy leszek a fővárosban, hogy közben bejárom az ország valamennyi régióját. Valóban arra szeretném felhasználni az elnöki funkciót, hogy helyreállítsam a Magyar Orvosi Kamara rangját, miközben szeretném meggyőzni a tagságot, hogy csak velük együtt, a közös munkával lehet eredményt elérni.

– Felhagy a vidéki praktizálással?

– Nyilván teljesen nem adom fel, nem is kell eladnom a praxisomat, mert a törvény lehetőséget biztosít arra, hogy a közfeladat ellátása mellett is megtarthassam azt. És tisztában kell lenni azzal is, hogy a MOK elnöki tisztsége választott funkció, amely bizonyos kockázattal jár, nem folytatható a végtelenségig. A kamara elnöke bármikor leváltható. Ebből következően előbb vagy utóbb vissza kell térnem a korábbi munkámhoz, ezért helyettesítőt kerestem, és természetesen tájékoztattam az érintetteket a változásról. Persze, ha nem is sűrűn, de azért tartok majd valamilyen kapcsolatot a betegeimmel. Szükségem van erre, mert úgy gondolom, hogy a MOK elnökeként végzett munkám csak akkor lesz igazán hiteles, ha nem szakadok el teljesen a gyógyítástól. Ellenkező esetben nagy a veszélye annak, hogy a most megadatott lehetőséggel esetleg túlzott hivatali szemléletű orvossá lennék, elfeledkezve a végeken folyó harcról.

– Tapasztalatai nyilván eddig is voltak a végeken, illetve a középpontban zajló eseményekről, az egészségügyben meglévő anomáliákról. Az eddig eltelt néhány hét nem rettentette meg, nem gondolja, hogy csak szélmalomharcot folytathat a MOK elnökeként?

– Úgy vélem, amikor az ember ilyen megtisztelő és felelősségteljes feladatot kap, ráadásul mások bizalmából, akkor azt nem azért fogadja el, hogy az első komolyabb megméretés után megfutamodjon. Ahhoz tudnám hasonlítani ezt, amikor egy testületben valamilyen komoly kérdésben igen vagy nem véleményt kell mondani, de biztos lesz olyan is, aki tartózkodik. Meggyőződésem, engem nem azért bíztak meg a MOK elnöki teendőinek ellátásával, hogy tartózkodjak, hanem hogy markánsan megfogalmazzam a véleményemet. Az pedig természetes számomra, hogy az elnök álláspontjának tükröznie kell mindazt, amit a tagság elvár tőle. Persze nincsenek illúzióim, hogy máról holnapra nagy változásokat érhetünk el a hazai egészségügyben, az orvosok helyzetében, és hogy minden kérésünk, követelésünk teljesülni fog. Éppen ezért kell folyamatosan küzdeni az érdekeink érvényesítéséért. Ez pedig annyi munkát ad, hogyha megtartanak e tisztségben, részben nem kell azon gondolkodnom reggelenként, mivel töltsem el a napot, másrészről biztos, hogy nem tiszteletbeli elnökként fogok dolgozni.

– Mennyire egységes, mennyire áll ön mögött a MOK?

– Jelen helyzetemben bátortalan lennék határozottan megítélni ezt a kérdést, mert nagyon különböző vélemények léteznek ennek a megítéléséről. A médiumokban, az internetes fórumokon, és ami talán a legfontosabb, a kollégák közül is sokan pozitívan értékelték az elnökké választásomat, elismerő visszajelzéseket kapok. Ez persze nem tölthet el elégedettséggel, és nem jelenti azt sem, hogy ne lennének olyan rétegek, orvosok a kamarában, akik vagy azért, mert nem értik a célkitűzéseimet, vagy mert nem igazán ismerik a változások lényegét, kevésbé szimpatizálnak a törekvéseimmel. Ez valóban fontos kérdés. Véleményem szerint ugyanis az az egyik legnagyobb probléma a kamarában, hogy mint hivatal, hadd ne mondjam, bizonyos értelemben hatóság, ügyviteli testület, bár végezte a dolgát, de valahogy nem működött az igazán. A doktorok körében a gyakorló orvosoktól kezdve a klinikusokon, a szakellátó intézményekben a dolgozókon át az a hangulat uralkodik, hogy egy törvény előírja a kötelező tagságot, be kell fizetni a tagdíjat, de a kamara, finoman szólva, semmit nem tesz az érdekükben, semmit nem ér.

– Az elnökváltás kapcsán egyesek már arról beszélnek, nincs is szükség kötelező tagságra. Mi lesz ebből?

– Hadd ne válaszoljak erre, hogy miért erősödött fel e kérdés mostanában. Az elnökké választásom előtt senkinek a fejében nem fordult meg, hogy szükséges-e a kötelező tagság vagy sem. Természetesen lehet ezt úgy is értékelni, Isten ne adja, hogy bizonyos körök azt gondolják, mostantól egy határozottabb érdekképviselet körvonalazódik a MOK-ban, és ezt nem fogadják kitörő örömmel.

– Annyira nem, hogy új kamara létrehozásán is fáradoznak. Tud erről?

– Nem hallottam erről, ez újdonság számomra. Mindenesetre elfogadom, sőt természetesnek tartom, hogy bárkinek szíve-joga bármilyen szervezet megalapítása. Azonban érdekelne, hogy milyen törvényi felhatalmazással tenné ezt, és minek nevezné az új szervezetet. De számomra most az a legfontosabb, hogy törvényes keretek között biztosítsam a MOK működését, előrehaladását, erősítsem érdekérvényesítő képességét. Ebben a munkában a tagok megszólításához hasonló jelentőségűnek tartom, hogy a kamarát önmagában meghatározva, végre valahára a saját lábára állítva, a hatékony működési formát megtalálva irányítsam, és ne az aktuális politika irányában lavírozva vezessem. Más a szakmapolitika egységes képviselete a mindenkori kormánnyal szemben, és megint más egy szakmai testületnek a folyamatos útkeresése a különböző politikai erőknél. Hogy a kamara elnökségében van egy-két aktív politikai múlttal rendelkező személy, ez a magánügyük. Nekem feltett szándékom, hogy a MOK-t a mindenkori politikától függetlenül, kellő távolságtartással próbáljam meg kormányozni. Úgy, hogy nem a kamara keresi a kapcsolatot az éppen hatalmon lévőkkel, hanem fordítva, az aktuális hatalom tekintse olyan súlyúnak az egészségügyet, hogy mindig legyen igénye bennünket meghallgatni, problémáinkat megoldani.

– Gondolja, hogy sikerülni fog ez?

– Ezen dolgozok.

– Olyan kapcsolatra törekszik a politikával, ami már a megválasztásakor megbicsaklott, hiszen sokak szerint éppen hogy önnel jött be a jobboldali politika az orvosi kamarába. Sőt, politikai indíttatásból lehetett elnök, mondják, és végzi a kamarai akciózást a kormányzat ellen. Mi a véleménye erről?

– Válasszuk ketté a kérdést. Az egyik része, hogy az augusztus 16-i elnökké választásomkor semmi más nem változott a kamarában, minthogy néhány ember előtérbe került. Ezt nagyon szeretném hangsúlyozni, tudniillik bizonyos fokú téves értelmezésre adhat okot egyesek részére ennek az ellenkezője. Például az orvosok jogállásáról szóló törvénnyel kapcsolatban. Az elnökségem semmi újdonságot nem hozott, mert a kamarának közel egy esztendeje létezik kialakított álláspontja az orvosok jogállásáról, a kórháztörvényről. Hozzátéve, még kora tavasszal felkérést kapott a MOK, hogy véleményezze a kormány által tervezett változtatásokat, amit meg is tettünk. Az más kérdés, hogy ezek az egyébként komoly vitában megszületett javaslataink az idők folyamán sorra kiestek a rostán, úgy is mondhatnám, vereséget szenvedtünk. Most ugyanazt a korábbi anyagot visszük tovább, ugyanazt a követelési rendszert fogalmaztuk meg, aminek nyomán még az elődöm, dr. Kupcsulik Péter augusztus 4-én megírta a levelét a kormányfőnek. Annyi történt, hogy ezt a dokumentumot, bizonyos pontjait megerősítve, a küldöttgyűlésünk felhatalmazásával, újra elküldtem Medgyessy Péternek. Vagyis egy folyamatról van szó, nem egyéni improvizálásról. A kérdés másik része, a MOK határozottabb, markánsabb érdekképviselete semmiképpen nem politikai eredetű. Ahogy mondtam, inkább nyitottabb kommunikációt tervezek, ami nem egyenlő azzal, hogy a megoldandó kérdéseket, problémákat bevinném a politika területére.

– Miképpen lehet meggyőzni a tagságot arról, hogy a kamara valóban politikamentes szervezet?

– Azt gondolom, hogy nagyon szűk látókörre vagy rövidlátásra vall, ha bárki egy adott törvényt aszerint minősít, értékel, örül neki vagy nem, hogy éppen a számára szimpatikus politikai irányzat van hatalmon, vitte sikerre annak elfogadását. Továbbá, végre el kellene érni Magyarországon azt, hogy a mindenkori politika globálisan belássa, miszerint az egészségügy a kormányokon átívelő problémahalmaz, amelyeknek a tisztességes megoldása minden kormánynak érdeke. Másrészről a jogalkotásban, de még az előkészítésben sem azt a logikát kellene követni, hogy ezen a területen is a politikai birkózó szőnyeg a domináns, hanem maga az egészségügy, a szakma. Az orvos-beteg kapcsolatba ne keverjük bele a politikát. Úgy vélem, ezzel minden jóérzésű orvos egyetért, legyen az baloldali vagy jobboldali beállítottságú. Nagyon sok kollégát ismerek az országban, eddig is érdekképviseleti vezető voltam egy ezerfős testületnél, ismerem a gondjaikat, politikai beállítottságukat. Meg kell hogy mondjam, egyikükkel sem volt eddig ellentétem abban, hogy ne tudtunk volna maximálisan együttműködni valamiben azért, mert esetleg eltérő nézeteket vallottunk. Nem volt nézetkülönbség közöttünk például abban, hogy az egészségügyet egységesen kell képviselnünk. Ez elsődleges érdeke a betegeknek és a társadalomnak is.

– Hogyan lehet közös nevezőre hozni a vidéki körorvos, a háziorvos, a klinikai professzor és az intézményi alkalmazott érdekeit?

– Pontosan erről szólna a jogállási törvény. Létezik egy közös nevező, egy olyan kiindulási pont az egészségügyi ellátórendszerben, amely nélkül az orvosok vakok, félkarúak, használhatatlanok lennének, ez pedig a közkatona, legyen az nővér vagy diplomás ápoló, egészen a mentőtisztig bezárólag. Ennek az egésznek kell hogy a mindenkori kormányok megteremtsék a jogilag és financiálisan is megbízhatóan működő, a nyugodt gyógyító munka alapját jelentő hátterét. Csak így lesz kiegyensúlyozott és nem állandóan másra fókuszáló az orvostársadalmunk. Ebben a folyamatban pedig tökéletesen mindegy, hogy valaki háziorvos vagy klinikus. A sebész ugyanúgy fáradt, amikor X órája operál, mint ahogy jómagam is fáradt vagyok a 92. éjszakai hívás után a körzetemben. Ha megvan a nyugodt háttér, akkor az orvos nem úgy dolgozik, ahogy az elterjedt a közvélekedésben, és nem egy esetben talán jogosan, hogy hányan vannak még az előszobában és így tovább… Az egy következő lépés lehet, ha bármelyik orvosrétegnek egyedi problémája támad, akkor azt is tisztességesen kell képviselni, és lehetőleg megoldást találni arra.

– Ez olyan szép, hogy nem is lehet igaz…

– Egyszer talán igaz lesz, még ha a kamara elnökének nem is az a feladata, hogy a saját bölcsességét ossza szét. Nyilván nincs nálam a bölcsek köve, és ez a tisztség is attól lesz igazán a gyakorlatban érvényesülő munka, ha jól megszervezett. A lényege pedig, nem győzöm hangsúlyozni, hogy hallgatni kell a tagság véleményére. Az így megfogalmazott, egyeztetett tagsági álláspontot kell kőkeményen képviselni.

– A kórháztörvény komoly változásokat hoz a magyar egészségügy rendszerében, mert ha magántulajdonos kerül az intézmény élére, akkor az orvosnak nagyon nem mindegy, hogy milyen jogállásban foglalkoztatják, alkalmazottként vagy valami más formában dolgozhat, és főleg mennyi pénzért. Mi várható ezen a területen?

– A kórháztörvény elfogadását követően ezért kardinális kérdés az orvosok jogállásáról szóló törvény milyensége, illetve a minél gyorsabb és számunkra megfelelő módon való elfogadása, mert a kettő csak együtt alkalmazható. Szeretném hangsúlyozni, hogy a kamarának három igen komoly, kielégíthetetlennek tűnő, megfellebbezhetetlen kifogása volt a kórháztörvény hatályba léptetésével kapcsolatban is. Kettő gazdasági jellegű, a harmadik pedig, hogy meg kell hogy szülessen az orvosok jogállásáról szóló törvény. Egyik sem teljesült, és még csak ígéretet se kapott a kamara ezeknek a kéréseknek a teljesítésére a miniszterelnöktől. Bizonyos értelemben ez okozta annak idején a kamarán belül történő változások kirobbanását. Ugyanis minél később fogadják el a jogállási törvényt, annál tovább dolgoznak függőben az egészségügyben lévő alkalmazottak, akár munkajogilag, akár financiálisan. Ez további feszültséget okozhat.

– A jogállásról szóló törvényt leválasztották a kórház-privatizációs törvényről. Nem azért, hogy még jobban megosszák az orvostársadalmat?

– Nem ebben látom az orvostársadalom megosztását. Inkább arról van szó, amint mondtam már, hogy a jogállásról szóló törvény késedelmes meghozatala nyugtalanságot kelt az orvosok körében. Viszont az kétségtelen, hogy a háziorvosi rendszerben dolgozók, ha úgy tetszik, a legkisebb vesztesei, ha barátságosabban akarok fogalmazni, akkor talán azt mondanám, bizonyos értelemben az egyetlen nyertesei lehetnek a törvénynek. Megjegyezve, hogy a különböző gazdasági manőverek kapcsán mérhetetlenül leromlottak a financiális feltételei a háziorvosi rendszernek is. Nem siránkozni akarok ezzel, csak azt akarom mondani, hogy a háziorvosok ugyanúgy az adott év költségvetési törvény számai szerinti keretek között dolgozhatnak, így a túlmunka, a kötelező továbbképzés, a munkaviszony megválasztásának szabad joga, sőt a gazdasági kényszertől mentes gyógyító tevékenység egyformán vonatkozik mindenkire. Ezek mellett nem lehet elmenni…

– Azt mondta, elnöksége alatt markánsabban képviseli az orvosok érdekeit. Milyen eszközei vannak a politikai hatalommal, a kormánnyal szemben?

– Sok eszközünk van, és nem elsősorban a sztrájk. Az lehet a legelső érdekérvényesítési lépés, hogy meg kell értetni a tagokkal, miről is fog szólni a kamarai tagság. Nagyon sokan, miközben a mindennapos gondjaikkal, megélhetési problémáikkal, a túlmunkájukkal, a frusztráltságukkal küzdenek, egyszerűen már nem képesek arra, hogy mindezek mellett mélységében átlássák, mi folyik körülöttük. Például a sorsukról döntő törvényhozásban, a törvénykezésben, hogy mit jelent számukra a kórháztörvény. Milyen üzenete van, és főleg, hogy mi a különbség a kormány és a kamara által favorizált jogállási törvénykoncepció között? Tehát a legelső feladat, ha tetszik, akár az érdekérvényesítésben, sürgősen el kell kezdeni megismertetni a tagsággal a MOK tevékenységét.

– És akkor mi történik?

– A legegyszerűbb megfogalmazásban az, amint az előbb mondtam, hogy barátom, te és te vagy a kamara, mondd el a véleményedet, szóljál hozzá a kérdésekhez, tárd elénk a problémádat, mondd el a kifogásaidat. Vagyis hogy a kamarai munka csapatjáték, nem lehet egyénieskedve megoldani. Nagyon sok mindent rám ragasztottak a médiumokban, de a kamarában is, hogy az új elnök majd ezt meg ezt teszi, és ettől kezdve minden átalakul. Igen, erre törekszem, de a változás csak a tagsággal együtt valósítható meg, lehet hatásos.

– Sokan vallják, hogy a magyar egészségügy rákfenéje a hálapénz, a paraszolvencia, és amíg ez nem szűnik meg, addig nem lehet előrelépésről beszélni az egészségügyben. Miképpen oldaná meg ezt a kérdést?

– Tény, hogy a rákfenéje, de szerintem a magyar egészségügy összetartó ereje is a hálapénz.

– Amennyiben?

– Sokan foglalkoztak és foglalkoznak napjainkban is a hálapénz ügyével. Volt, aki azt mondta, bizottságokat kell létrehozni és vizsgálni kell ezt a területet. Mások szerint nem kell róla beszélni, azt vallják, hogy meg kell szüntetni. Szerintem a jelen helyzetben a hálapénzt nem lehet megszüntetni, mert olyan pluszforrás, most ne vitassuk, hogy honnan és hová jut, amely igenis számottevően közrejátszik bizonyos orvosrétegek, egyáltalán az orvosok megélhetésében.

– De mi ebben az összetartó erő?

– Az, hogyha még ez se lenne, akkor még kevesebben jönnének erre a pályára. Elismerem, hogy a pluszforrás igazságtalanul elosztva és sok más egyébre hivatkozva, a betegekre való teherrakástól kezdve a pszichológiai hatásán át, sok malíciát rejt magában. Ennek ellenére mégis létezik, és valahol az egészségügyben dolgozók megélhetését segíti.

– Megengedő a hálapénz kérdésében?

– A köztestület elnökeként, egyébként morális megfontolásból is az a véleményem – még ha előrehaladott a társadalomban a megengedés típusú vagy éppen a bűncselekmény jellegű megítélése a hálapénznek -, hogy bármiféle, az elvégzett munka után utólag juttatott és a megelégedést tükröző pénz nem tiltható meg vagy nem szankcionálható. A beteg hálájának pénz formájában való kifejezése, gyökeres, máról holnapra való megszüntetése azért se lehetséges, mert a dolog kettőn áll. Vagyis mindaddig létező valami, amíg a betegek azt gondolják, nekik ezt fizetniük kell, ezzel tartoznak az őket gyógyító orvosnak. És, már bocsánatot kérek, de akár Németországban, akár más országokban is előfordul. Nyilván kisebb mértékben, mint Magyarországon, de élő valami. A különbség annyi, hogy a nyugati országokban nem ebből élnek az orvosok, mert megfelelő a keresetük. Erről többször beszélgettünk, és arra a véleményre jutottunk, hogy majd amikor az orvosi díjtételek, az orvosi működés keretei, az egész rendszer gazdasági konszolidációját is ideértve, kialakulnak a véglegesnek tekinthető formák, csak akkor lehet konstruktívan fellépni a paraszolvencia ellen. És még valami. Ha ebben a pillanatban, ebben a konszolidálatlan helyzetben, feltéve, de meg nem engedve, hogy esetleg több ezer orvos jönne be Magyarországra, és kialakítanák az alapóraszámon való dolgozás, valamint az ehhez kapcsolatos, éppen a betegellátás minősége érdekében korlátozott munkavégzést, akkor tönkremennének a doktorok. Jelen pillanatban az óriási túlmunka olyan pluszt ad, amivel együtt képesek csak akkora havi jövedelemre szert tenni, amiből jól, rosszul, de biztosítani tudják a megélhetésüket. Ehhez ugyan folyamatosan kizsákmányolják az orvosok magukat, de ezen bármilyen változtatás az ország gazdasági növekedése nélkül halott dolognak tűnik.

– Igaz lehet, hogy az orvosok jogállásáról szóló törvény csak a bérek miatt fontos a kamarának?

– Erről is szól a történet.

– De mitől lesz bármely területen is dolgozó orvos szakmailag képzettebb, a betegekkel türelmesebb – attól, ha bizonyos százalékkal megemelik a bérét?

– Ez igen nehéz kérdés, és ezért mondtam, hogy tulajdonképpen megoldási folyamatról van szó. Több tárgyaláson is próbáltam érzékeltetni, mert hallottam már ilyet, miszerint utópia a jelen gazdasági helyzetben bérkövetelésekkel előállni…

– Kökény Mihály, az illetékes tárca politikai államtitkára úgy fogalmazott, nincs az a kormány, amelyik megadná a kamara által követelt béreket…

– Hangsúlyozom, nem összegekről kell beszélni, hanem arról, hogy olyan bérszínvonalon állunk, ahol a magyarországi diplomásokkal összevetve alapvető lemaradásban van az orvostársadalom. Végül is nemcsak az a kérdés, megkapja-e az orvos az 5 vagy 15 százalékot, hanem hogy ismerje el a társadalom, a mindenkori hatalom, hogy az orvos nagyon fontos része az egészségügynek. Persze a rendszer többi dolgozóit is hasonlóképpen, idézőjelbe téve, a helyükre kell tenni ahhoz, hogy elérjük az európai normát. Nem mondom, hogy ez egyik napról a másikra létrejöhet, a gazdaság teljesítőképességétől is sok függ, de legalább valamiféle ütemezésben gondolkodni kell, amire építeni tudunk.

– Ismét megkérdezem, ha egy orvos, mondjuk 500 helyett 800 ezret keres, másképp fog hozzáállni a gyógyító munkához, ha nem változnak a feltételek?

– Meggyőződésem, hogy amennyiben az elvárható egzisztenciális alapokat megteremtik, tehát megfelelő bérezésben részesülnek az orvosok, akkor egyrészt igen, másrészt sokkal inkább szankcionálható lesz a munkájuk. Jelen pillanatban ezt nem tehetjük meg.

– Milyen módon képzelné el a szankcionálást?

– Előbb felvetette a paraszolvencia kérdését. Ez sokuk számára, csak ismételni tudom magam, a megélhetést jelenti. Ha a hivatásos köztestület által elfogadott és megállapított díjtételekkel dolgoznának az orvosok Magyarországon, akkor lehetne arról beszélni, hogy a MOK milyen véleményt alakítana ki és milyen etikai követelményeket határozna meg, változtatásokat eszközölne az orvosokkal szemben.

– Nemrégiben találkozott Kökény Mihály politikai államtitkárral. Érdemi tárgyalást is folytattak vagy csak protokoll jellegű volt a kapcsolatfelvétel?

– Az elnökké választásom után ez volt az első találkozás a felügyeleti minisztérium egyik vezetőjével. Ellentétben a különböző sajtóhíresztelésekkel, miszerint ki akarunk térni az egyeztetések elől, éppen hogy mi szorgalmaztuk a találkozót, hiszen nem tervezett váltás történt a kamara élén. Miután a miniszter asszony külföldi távollétével kimentette magát, a politikai államtitkár úr nyújtott lehetőséget a párbeszéd megkezdésére. Ami biztató volt, de egyelőre csak informális szinten, ezért végül is abban maradtunk, hogy amíg az érdemi tárgyalások nem kezdődnek meg, addig semmit nem hozunk nyilvánosságra a megbeszéléseinkről.

– Tárgyalt Cser Ágnessel, az EDDSZ vezetőjével. A szakszervezet mennyiben támogatja a kamara törekvéseit, különösen a sztrájkfelhívásukat?

– A legnagyobb egészségügyi szakszervezet vezetőjével való tárgyalás után mindenképpen jelentősnek kell értékelni, hogy a szakszervezet támogatja a közös fellépést.

– Sztrájkügyben is?

– Miután a kamara nem szervezhet sztrájkot, adott esetben a szakszervezetnek lenne ez a feladata.

– Mégis úgy jelenik meg a médiumokban, hogy a kamara, személy szerint ön, sztrájkot kezdeményez, ha a kormány nem teljesíti a követeléseiket?

– Bocsánat a kifejezésért, de az értelmesebb média tudja, és ezt is kommunikálta szerintem, hogy a kamara nem jogosult sztrájk szervezésére. Az tény, hogy két határozat született az orvosi kamarában. Az egyiket az előző elnökség országlása alatt a MOK képviselő-testülete hozta meg, és ennek nyomán az elődöm, dr. Kupcsulik Péter levelet írt a kormányfőhöz. Ebben kérte az orvosok jogállásáról szóló törvény újragondolását, ellenkező esetben akár a végsőkig elmennek az érdekérvényesítésben az egészségügyi érdekképviseletekkel karöltve, és a MOK a törvény eszközével, akár sztrájkban is részt venne. Amikor elnökké választottak, nem történt más, mint hogy ezt a határozatot az országos küldöttgyűlésünk még egyszer megerősítette, ismét elküldtük Medgyessy Péternek. Ezért is tévedés a személyemet összekötni a sztrájkfenyegetéssel.

– Miképpen történne egy sztrájk az egészségügyben?

– A törvény értelmében minden munkavállalót megilleti a sztrájkhoz való jog. Nyilvánvaló, hogy a vállalkozó orvosok tekintetében ez nem értelmezhető. Azt pedig mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy csatlakozik-e az esetleges sztrájkhoz. A sztrájk alatt egyébként az úgynevezett hétvégi vagy ünnepnapi ügyeleti ellátás lépne érvénybe. A sürgős, halasztást nem tűrő esemény vagy a beteg kárát okozó beavatkozás nem maradhat el, azt az ügyeletes elvégzi, a többiek pedig sztrájkolnak.

– A szakmai féltékenységnek komoly szerepe van az orvostársadalomban, illetve a professzorlobbinak, amelyik meghatározó tényező e rendszerben. Mennyiben változik ez meg, ha egyáltalán lesz változás, például az EU-hoz való csatlakozás után?

– Rövid idő alatt nem tudunk mindent megoldani. Ha nagy szerencsénk van vagy jól dolgozunk, vagy mondjuk inkább úgy, hogy fogékonyságot találunk a kormány, a másik fél részéről, akkor legfeljebb a jó folyamatok indulhatnak meg. Most sem szeretném a megosztás állapotát üzenni vagy vállalni, visszahallani, hogy mi is a lényege a professzori kar és a többi orvos közötti ellentétnek. Egy a lényeg, hogy velük is felvettem a kapcsolatot. Komoly tárgyaláson vagyunk túl, és azt kell mondjam, a magyarországi egészségügyi szellemi központ, a professzori társaság hihetetlen erőt és befolyást képvisel. Óriási nemzetközi respektussal rendelkezik, annyira elsőrendű tényezője annak, hogy a magyar orvost a világban megbecsülik, hogy a továbbiakban is mindenképpen számítok rájuk. Ugyanakkor be kell látniuk azt, hogy a mindennapi, a rutinmunkát elvégző sok ezer, tízezer doktornak a véleménye legalább olyan fontos, mint az övéké. Ezt is meg kell jeleníteni, de nem a professzorokkal szemben, hanem közösen. Ezért azt kértem tőlük, hogy abban legyenek segítségünkre, hogy a kapcsolataikat felhasználva működjenek együtt a kamarával, és akkor a közkatonák is jól érzik magukat. Ismert a mondás, közkatonák nélkül a tábornokok se tudnak csatát nyerni…

– A mentősöknél éppen menesztették a tábornokot. Ismeri a történéseket?

– Miután 1974. szeptember 2-án léptem az OMSZ kötelékébe, és jelen pillanatban is bizonyos megszakítással kapcsolatban állok velük, mert több éve besegítek a soproni mentőállomáson, nagyon jól ismerem a problémáikat. Átérzem a mentősök ügyét. Egyik oldalról ugyanaz a financiális kérdés a legfőbb gondjuk, ami a magyar egészségügyet, benne az orvosokat is érinti, és így abszolút egyben kezelhető ez a kérdés. Másrészt viszont személyi problémák körül dúl a harc az OMSZ-nál. Ezzel kapcsolatban nemrégiben kiadtunk egy kommünikét, melyben hangsúlyoztuk, hogy koncepciózus a főigazgató eltávolítása. Göbl Gábor, az OMSZ főigazgatója, az orvosi kamara tagja joggal tart igényt arra, hogy a MOK, ha úgy tetszik, bizonyos fokig minősítse a történteket, és meg is védje. Ugyanis a főigazgató kinevezése és visszahívása a MOK véleményezési jogával együtt történhet csak meg. A visszahívásával kapcsolatban ezen a tényálláson csorba esett, ezt jeleztük a szaktárcának.

– Sokan úgy vélik, hogy nem racionális az orvoslétszám. Ön szerint elegendő vagy kevés az orvos Magyarországon?

– Ha tekintetbe vesszük a munkajogi szabályozásokat, különösen az EU-s elvárásokra figyelve, akkor egyértelmű a válasz, kevés az orvos Magyarországon. Amíg olyan túlmunkakeretekről beszélünk, amilyenekről jelen pillanatban, amire az egészségügyben dolgozókat úgymond jogosítani, illetve kötelezni akarják, addig nem mondhatjuk, hogy orvosfelesleg lenne. Kiszámították már, hogy amennyiben szigorúan, kőkeményen betartanák a munkaszabályozásra vonatkozó előírásokat, akkor pillanatok alatt kiderülne, hogy több ezer orvosra volna azonnal szükség.