Mitől más Budapest?
Az idei országgyűlési választás egyéni képviselői eredményei váratlanul éles különbséggel világították meg a főváros és az ország többi része közötti politikai különbségeket. Miközben a 88, Budapesten kívüli képviselői kerületből az egyesült ellenzék mindössze kettőt tudott megnyerni (a mandátumok számában 97 százalékos kormánypárti többség), a budapesti 18-ból 17 az övék lett, a Fidesz–KDNP pártszövetségnek csupán egyet sikerült elhoznia, azt is az országosan legszorosabb eredménnyel, mindössze 381 szavazat különbséggel (94 százalékos ellenzéki többség). Röviden: Budapest az egyesült ellenzéké lett, a vidék a kormánypártoké.
Az eltérésre számítani lehetett, az arányok azonban szinte mindenkit megleptek. A Demokrata a vidéki sikerek lehetséges okaival már foglalkozott, ezúttal a részletes, képviselői kerületekre bontott adatok segítségével a budapesti eredményeket tekintjük át.
A mellékelt táblázat három országgyűlési választásnak, a nyolc és a négy évvel ezelőttinek, valamint az ideinek a legfontosabb budapesti adatait foglalja egybe a kormánypártok szemszögéből. Korábbi választást azért nem vettünk föl, mert ez a három zajlott összehasonlítható módon, azonos jogi keretek között, egyfordulós rendszerben.
A táblázat számait nézve első pillantásra nyilvánvaló, hogy a kormánypártok idén egészében véve hozták ugyanazt a támogatottságot, amellyel a lehetséges 18-ból 2014-ben tíz, 2018-ban hat, 2022-ben egy mandátumot nyertek el. Összességében valójában még javítottak is. Ha a számításunkból kiszűrjük a lakosság létszámában bekövetkező változás, valamint a mozgósítások hatását, és a támogatás mértékét az adott évben meglévő összes választásra jogosultra vetítjük, kiderül, hogy a kormánypártok választásról választásra növelték támogatottságukat: 2014-ben budapesti egyéni képviselőjelöltjeik együttesen a névjegyzékben szereplők szavazatainak 27,3 százalékát, 2018-ban 28,8 és 2022-ben 30,4 százalékát gyűjtötték be. A pártlisták eredménye ettől csupán század százalékokkal tér el (2022-ben például 30,47 százalék).
A politikával hivatásszerűen foglalkozók bizonyára elvégzik majd a kerületenkénti elemzéseket, megvizsgálják, hogy melyik jelölt javított vagy rontott a korábbi eredményeken, kinek sikerült a listás eredményt felülmúlnia vagy elmaradnia attól. A táblázatból azonban látható, hogy jelentős szórás ebben a tekintetben nincs. A 2014-es százalékos eredményhez képest 11 kerület rontott, hét javított, újabb négy év múlva három rontott, 15 javított, de ezek az eltérések sehol sem jelentősek.
A szoros eredményekből kiolvasható, hogy az ellenzék összesített támogatottsága sem változott jelentősen az elmúlt nyolc évben. Az ellenzéki összefogás sikeréhez nem az vezetett, hogy a hagyományosan jobboldalinak tekintett budapesti kerületekben megváltozott volna a választói attitűd, hanem az, hogy Budapesten működött az ellenzéki összefogás, a különböző ellenzéki pártok támogatói, akik korábban is azok voltak, ezúttal fegyelmezetten szavaztak a közös jelöltre még akkor is, ha a kormánypártit rátermettebbnek tartották. Ennek a magatartásnak jellemző példája volt a legutóbbi főpolgármester-választás. Akkor arra a kérdésre, hogy melyik jelölt alkalmasabb, a többség egyértelműen Tarlós Istvánt jelölte meg, szavazatát azonban az ellenzéki jelöltre adta.
Számokban kifejezve mindez azt jelenti, hogy miközben a kormánypártoknak 2014-ben és 2018-ban átlagosan 42 százalékos szavazatarányra volt szükségük a mandátumszerzéshez, ehhez 2022-ben már meg kellett közelíteni a 45 százalékot, és még így sem volt biztos a siker.
Arra a kérdésre, hogy ami az ellenzék számára Budapesten működött, vidéken miért nem, további elemzésekkel lehet majd megtalálni a választ. Az eddigi ismeretek alapján sokan azt föltételezik, hogy a Jobbik korábban milliós szavazótáborában történt a legnagyobb változás, vidéken háromszázezren átpártoltak a Mi Hazánkhoz, és még többen otthon maradtak. Kétségtelen tény, hogy Budapesten kívül az ellenzék körülbelül 800 ezer korábbi szavazóját elveszítette, Budapesten azonban nem következett be ez a lemorzsolódás. Ez csak úgy volt lehetséges, ha a főváros százezres jobbikos szavazótábora itt nem maradt távol, és nem is pártolt el máshová.
Valószínűbbnek tűnik az a magyarázat, hogy a különbség a választók eltérő élethelyzetéből adódik. Vidéken, ahol az emberek boldogulása jobban függ a megfelelő munkalehetőségektől, a közbiztonságtól, a jó közlekedéstől, a bérek növekedésétől, röviden a jó kormányzástól, ott kevesebb ember számára volt vonzó lehetőség, hogy a kormányzást az ellenzékre bízzák. Budapesten sokan vannak, akik saját maguknak tulajdonítják a boldogulásukat, és akik a lehető legkisebb, legláthatatlanabb állam hívei, köztük többen tennének próbát egy új kormánykoalícióval még akkor is, ha azt sokan kevéssé tartják alkalmasnak a kormányzásra.
A politikai olló azonban nem nyílt tágra az ellenzék javára, három-négy százalékos átrendeződés a pártok támogatottságában akár az ellenkezőjére is fordíthatja az eredményt a következő választáson.
