Minden nép a maga lelki alkatához, attitűdjéhez alkalmas politikai rendszerben találja meg önmagát. Magyarországon ez a Nemzeti Együttműködés Rendszere – véli Kerényi Imre. A tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozásával és a magyar kulturális értékek megőrzésével és fejlesztésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős miniszterelnöki megbízottal a valódi multikulturalizmusról és a kultúra kiegyensúlyozásáról beszélgettünk.

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

– A tudatos nemzeti gondolkodás kialakítása mennyire reményteljes vállalkozás? Lehet közös nevezőt találni a kérdésben?

– Ez éppen olyan hosszú távú ügy, mint a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Mikor létezett nemzeti együttműködés, fejlődött az ország. NER volt az Árpád-ház alatt, Hunyadi Mátyás alatt, a kiegyezéstől az I. világháborúig ívelő robbanásszerű fejlődés időszaka és Bethlen István miniszterelnöksége idején is: úgy gondolom, a NER a magyar nép politikai sorsa. Az oroszoké más, nekik cár kell, az északolaszoknak az egységes Itália semmi, a városállam már valami, az már működőképes. A németeknél mindez tartományok formájában hatékony, miközben kacérkodnak a Német-római Császárság gondolatával. Az angolszászok a váltógazdálkodást szokták meg, kétszáz éve ez a rendszer vált be, ez működik hatékonyan. Egyiptomban és a Közel-Keleten azonban despotizmusra van szükség: modern fáraókra. Minden nép a maga lelki alkatához, attitűdjéhez alkalmas politikai rendszerben találja meg önmagát. Magyarországon ez a NER. Ennek a politikai felismerése született meg a Fideszben.


– Hét évvel ezelőtt, 2010-ben?

– Nem, már jóval korábban. Először, mikor 1994-ben tizenhárman maradtak a parlamentben, második alkalommal pedig, mikor 2002-ben, teljesen váratlanul elveszítették a választásokat. A NER tehát válasz arra a kérdésre, hogy melyik az a politikai termék, amely alkalmas arra, hogy működtesse az országot. Az én romantikus elképzelésem szerint ez a „két pogány közt egy hazáért” gondolata. Politikai példaképem Bethlen Gábor, aki a porig égett Erdély számára elhozta az aranykort úgy, hogy közben nyomorgatta a bécsi és a sztambuli multi. Politikát csinált a nemzeti együttműködés rendszerével. Bethlen azért volt zseniális, mert azt mondta, hazai erőforrásra van szükség, és adókedvezményekre. Kijelentette, az erdélyiektől ellopott vagyon az erdélyi államot illeti. Betiltotta a fémtárgyak vásárlását Bécs és Sztambul viszonylatában, és azt mondta, itt vannak a hegyeink, bányásszunk belőlük mi ércet. A szászok pedig készítsenek belőle órát meg harangot.


– Vagyis, amikor az ország viszonylagos békében élt, tudva, csak önmagára, belső erőforrásaira számíthat, legyen az anyagi vagy humán erőforrás, az együttműködés és az erős kéz politikája volt hatékony?

– Az erős kézé, de nem úgy, ahogyan azt például a keleti szlávok gondolják. Az erős kéz politikája Magyarországon mindig hazafias alapon történt, ez a felismerés él tovább a NER-ben is. Visszakanyarodva az eredeti kérdéshez: az én feladatom a gondolkodás formálása, megváltoztatása. Merthogy rengeteg sérelem érte a magyar gondolkodást. Több évtizedes elhallgatások, elfojtások a változó politikai rendszerekben. Pedig ez is a hasznunkra fordítható. A lengyel származású amerikai politológus, Zbigniew Brzezinski szerint azért van Közép-Európában annyi Nobel-díjas tudós, annyi tehetséges művész, mert az itt élő népekben felgyülemlett egy történelmi tapasztalat: a megszállások, a sorozatos háborúk elszenvedőiként kifejlesztették magukban a fennmaradás, a megmaradás és az innováció képességét. Brzezinski az amerikaiak szemében felértékelte Közép-Európát és Lengyelországot. Magyarországnak hasonló erényei és értékei vannak, a NER pedig a magyar megfelelő mód. Ami pedig a gondolkodást ért sérelmeket illeti, azokat szép lassan, szívós munkával fel lehet oldani.


– Többek közt az Alaptörvény kiadásával?

– Jelenleg négy és fél milliós elérésnél tartok: aki nem bukik meg az érettségin, kap egy szép, színes történelmi albumot. Az Alaptörvény illusztrációjaként használt képek nívósak, kommunikatívak, a hazafias művészet remekművein keresztül a törvény szövege azonnal érdekessé válik. A magyar jogásznemzet, hamar megtanultuk a rómaiaktól és a bizánciaktól, hogy mindent pontokba kell foglalni. Az alkotmány fejlődése során számtalanszor változott, Werbőczy István Tripartitumát például több mint félszázszor módosították. A fejlődés kulcsa a változás. Az Alaptörvény díszes kiadásában pedig olyan dolgokra bukkanhat az olvasó, ami megváltoztathatja az attitűdjét, a világlátását számos helyzetben. És szép lassan elmúlik a Rákosi meg a kétfejű sas címerének hatása. Látja például, hogy Magyarország és Horvátország történelme évszázadokon keresztül összefonódott – hétszáz éven át volt a két ország perszonálunióban –, és rögtön másképp gondolkodik például a magyar–horvát vízipólómeccsről. De olvashat arról is, hogy Európán belül elsőként Erdélyben, a tordai országgyűlésen foglalták törvénybe a vallási türelmet 1568-ban. Vagyis a multikulturalizmust Erdélyben találták fel. A multikulturalizmus két nagy írója pedig Nyirő József és Wass Albert, akik még akkor is a nagyok közé tartoznak, ha felmerül a gyanú, hogy politikai szempontból rossz társaságba keveredtek. Aminek egyébként megvolt az oka: az Erdély-féltés.


– Ki lehet emelni a rágalmazó politikai légkörből az említett írókat?

– A Nemzeti Könyvtár szerkesztőbizottsága úgy gondolja, az alkotókat művészi teljesítményük felől kell megítélni. Az írók, a művészek nagyon hasznosak a nemzeti függetlenség kivívásának idején, és hasznosak a rendszerváltozások pillanatában. Akkor fénylenek, mint a nap, de utána elhasalnak, mivel egész egyszerűen nem alkalmasak arra, hogy éljenek a politikai hatalommal. Mert az empátiájuk nem a közösség, hanem önmaguk felé irányul. Petőfi és a többiek is csak botladoztak a politikában. Persze vannak kivételek: Václav Havel például, akiben végül győzedelmeskedett a homo politicus a homo literatus felett. De nem ez az általános trend, ezért a nemzeti függetlenség kivívása után az írókat egyszerűen haza kell küldeni a dolgozószobába. Mert mi történhet? Az egyik tömeg­gyilkos lesz Szerbiában, a másik pedig az eszme nevében azonnal lövet: Radovan Karadzicról kevesen tudják, hogy gyerekmeseíró, akit döntési helyzetben a lehető legrosszabb irányba rántott el a romantikus lelkülete, Lukács György filozófus pedig, aki elméletben oly sokáig fényezte a kommunizmust, 1919-ben Poroszlón nyolc embert lövetett agyon. Nyirőnek nem voltak ilyen bűnei, de ő sem alkalmas arra, hogy megoldja a II. világháború lezárultának pillanatában Magyarország gondját. Csak tévedhet. Viszont nagyszerű író, érdekesek és lebilincselőek a művei, hazafiságra tanítanak.


– A Nemzeti Könyvtár kiadványai kimondatlanul is egy új kulturális kánon létrehozásának vágyából születtek. Hogyan lehet ezt sértődések nélkül végigvinni?

– Sehogy. Tormay Cécile-lel, Herczeg Ferenccel, Szabó Dezsővel, Nyirővel és Wass Alberttel az élen rehabilitációk tömegére van szükség. Nagy lesz a felháborodás, mert a Nemzeti Könyvtárban meg fogom jelentetni Bayer Zsoltot és Szabó Dezsőt is. De ezt én nem is annyira rehabilitációnak hívnám, inkább kiegyensúlyozásnak. Mielőtt bárki megijedne, ez nem harci cselekmény, amellyel vissza akarjuk hozni a betiltott írókat. A közösséggel a politikusnak kell tudnia bánni, a különböző érdekeket neki kell tudnia összehorgolni, ez nem a művészek fel­adata. Az író elsősorban író, a színész színész. A többi csak hordalék. A gondolkodást, a berögzült attitűdöket átformálni azonban hosszú időre van szükség. Ezért lenne fontos, hogy itt, Közép-Európában egy ideig ne legyen változás.


– Nehéz lesz ezt elérni, hiszen Európa forr…

– Ami Európa volt egykor, az ma szakadás előtt áll: London már nem létezik, de Marseille-nek, Párizsnak is vége, és lealkonyult az örök városnak is, a színes bőrűek habzó nyüzsgése eltakarja Róma valódi arcát. A menekültáradat a gyarmattartó birodalmak bűnhődése, a keresztény Európa nyugati fele hallatlanul nagy árat fizet a gyarmatok kifosztásáért. Ugyanakkor Észtországtól Dalmáciáig rend van, és ezekben az országokban kormányprogram nélkül tombol a turizmus: ennek a rendnek meg kell maradnia. A kelet-ázsiai turista a fehér ember kultúráját akarja látni, és nálunk még látja, itt még bámulhatja Európát. Mi pedig kiválóan élünk majd a turizmusból, az innovációból vagy a sportból.


– Az uniós döntéshozók olykor talán kimerészkednek az utcára… Nem látják ennek a helyzetnek a tragikumát?

– Az Európai Uniót, a keresztény Európa számára létrehozott szövetséget többek mellett Konrad Adenauer és Charles de Gaulle találta ki a II. világháború utáni időszakban. Az alapítók után következő generáció ez ellen lázadt fel ’68-ban, az unokáik pedig alapvető értékektől lettek megfosztva. Nem tudják, mi a karácsony, nem tudják, milyen fontos a népléleknek a húsvét, vagy milyen fontos az, hogy az ember férfi vagy nő. Közép-Európában ezeket az értékeket még nem rúgták fel.


– Nem is fogják?

– Egyre inkább úgy tűnik, hogy nem, hiszen itt edzett nemzetek élnek, amelyek megharcoltak a függetlenségükért orosszal, némettel, tatárral, e nemzetek a nácizmust és a kommunizmust megismerve és túlélve függetlenségüket nem áldozzák fel az újabb világmegváltó vágyakozás, a liberálfasizmus oltárán. Semmiféle zavaros ideológia nevében nem fognak lemondani a hazájukról, nem fogják egykönnyen adni a szabadságukat. Így hát zárvány leszünk itt, mint borostyánban a bogár. Persze a liberális primadonnák azt hiszik, olyan lesz az ország, amilyennek ők szeretnék. De ahány liberális zseni, annyifélét mondanak, nem tudnak nemzeti közösségben gondolkodni, és képtelenek olyan politikai eszmét kínálni, amit a többség elfogadna. Ezért fogják elveszíteni a választásokat. Mozart A színigazgató című operája arról szól, hogy három önjelölt művésznő verseng azon, ki legyen az ünnepelt primadonna, ám kiderül, nincsen színdarab. Ez jut a mostani ellenzékről eszembe. Nem értik, hogy az állam pontosan olyan, mint a család: működtetni kell, összefogni, mert ha nem, bedől. A liberálisok lógnak a világmindenségben saját ideológiájuk pókfonalán, integetnek egymásnak, de képtelenek összedolgozni. És nem értik, hogy nekünk fontos az építkezés, a siker. Fontos a vizes világbajnokság, fontos a megújult Várkert bazár, a gyönyörű Kossuth tér, ahol már nem kell lehajtott fejjel végigrohanni, és köpni egyet, mert annyira kínos. Ma a Kossuth tér szociológiai varázslat, az emberek nem rohannak, hanem lassítanak a lépteiken, leülnek és nézelődnek. És fontos a Muzsikáló Budapest projekt, a cigányzene felkarolása, mert szép, mert hungarikum és mert vonzza a turistákat. És fontos a Zenélő Budapest, mert a turistáknak élményt kell adni, és ha ezt megkapják, visszajönnek. És éppen ilyen fontos a Nemzeti Kastélyprogram és a Nemzeti Várprogram is. Elmentem Hollókőre, és megnéztem, hogyan újult meg a várprogram keretén belül a hollókői vár. Gyönyörű lett, a faluból tizenhatan kaptak ott munkát, a turisták pedig özönlenek. Az alkotás Magyarországon a hazafisággal és a hazaszeretettel függ össze: szerintem ez a magyar néplélek.

Szentei Anna