A lapokban rövid hírként jelent meg Kákosy László egyiptológus professzor halálhíre. Akik ismerték őt – barátai és munkatársai -, döbbenten olvasták a halálhírt, szinte hihetetlennek tűnt, hogy az egyiptomi vallás, a túlvilág avatott ismerője egyszer maga is elmegy a lenyugvó Nap birodalmába. Itthon sokan nem is tudták, hogy a nemzetközi tudomány élvonalába tartozott, személye garanciát jelentett a magyar kutatók egyiptomi expedíciói során. 1960-tól tanított az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, 1972-től az egyiptológia tanszék vezetőjévé nevezték ki. 1964-ben az MTA Núbia-expedíciójának tagja, majd 1983-ban koncessziót kap egyiptomi ásatásra, méghozzá a legrangosabb helyen, a Nílus kanyarulatában fekvő „százkapus Théba” nekropoliszában. Az engedély a 32-es sír kitisztítására szólt. Az expedíció tagjai rajta kívül: Gaál Ernő, Fábián Zoltán egyiptológusok, majd Grigássy Éva költő-műfordító, az óegyiptomi költészet tolmácsolója, Kákosy felesége csatlakozott a csapathoz, Kiszely István antropológus pedig a múmiák és a csontvázak vizsgálatát vállalta el és vállalkozott tudományos feldolgozásukra is.

Sokan kérdezték a professzortól, hogy miért éppen a 32-es sírt választotta a magyar ásatás színhelyéül, hiszen első látásra nem bizonyult túl érdekes feladatnak. Csak a későbbiekben igazolódott, hogy jó volt a választás: egy teljesen egyedülálló architektúrájú, sok meglepetést tartogató, újdonságokban bővelkedő építményt választott. A nyughely tulajdonosa – Dzsehutimesz – 3300 évvel ezelőtt II. Ramszesz fáraó írnoka, Amon magtárainak felügyelője volt. Felesége – Iszet – Amon-énekesnőként templomi kórusban énekelt és az egyiptomiak csörgő hangszerével, a szisztrummal kísérte a szertartásokat.

Az ásatás nehéz körülmények között folyt. Arab munkások kis kosarakban hordták ki a mennyezetig érő törmeléket a sír csodálatos termeiből és a sírkamrához vezető spirális alakú folyosóból. Mint a legtöbb egyiptomi sírt, ezt is kifosztották, így Dzsehutimesz és Iszet rózsaszín gránitkoporsóját törötten találták meg a kanyargós, 68 méter hosszú, 1,2 méter széles és 1,65 méter magas folyosó végén tátongó, mintegy nyolcméteres akna oldalába vájt kamrában. Kákosy professzort igazán az expedíciók alkalmával lehetett közelebbről megismerni. Alapvetően zárkózott, hallgatag ember volt, de szerette, ha sokan vannak körülötte, különösen fiatalok. Igénytelenségére jellemző, hogy az ásatás színhelyén az „irodája” egy szék és egy asztal volt egy vályogház árnyékában. Innen figyelte a munkások ütemes vonulását a sírból a törmelék-lerakóhelyig. A közben előkerült leleteket a kis asztalkán vizsgálta meg először, jegyzeteket készített róluk, majd fölvitte a szálláshelyre, ami sokáig az úgynevezett Stoppelaäre-ház volt (a név a

Tutanhamon-sír felfedezőjének, Carternek a főrestaurátorát takarja). Thébában a nappalok már februárban is melegek, de a reggelek és az esték kifejezetten hűvösek. Kákosy professzor szürke pulóverben, nyakán az elmaradhatatlan sállal ült az „irodájában” és örömmel fogadta a helyiek által nagyon kedvelt méregerős teát. A munkások előtt nagy tekintélye volt, részben mert pontos, kiszámítható embernek ismerték és mert arabul szólt hozzájuk. Nagyrabecsülésük jeléül mudírnak – vezérnek – szólították.

Érdekes, hogy éveken át vezette a thébai expedíciót, de a szokásos gyomorbántalmakat szinte sohasem kerülte el. Ezt is megadóan tűrte, mint minden kényelmetlenséget, amivel a terepmunka járt. A szálláson sokszor nem volt víz, és a koszt sem volt mindig kifogástalan. Szerencsésebb országok kutatói pazar, légkondicionált tudományos bázison laktak; ezen csak mosolygott.

Szívesen üldögélt a helyiek sűrűn látogatott találkozóhelyén, a Hotel Marsam udvarán. A tulajdonos – Seikh Ali – nagyapja fedezte föl a királyi múmiák rejtekhelyét, de ő maga is többet tudott a gurnai dombok titkairól, mint bármely egyiptológus. A helyi vendégek nagy tüzet raktak az udvar közepén és köréje invitálták a magyarokat is. Ünnepnek számított, amikor az akkor már matuzsálem korú Seikh Ali is kijött a tűzhöz és hallgatta, hogy miről folyik a szó. 1988-ban utoljára búcsúzott el az általa igen tisztelt Kákosy professzortól, mert hamarosan megtért őseihez. Titkát senkinek sem árulta el, hacsak a Hatsepszut névre hallgató leányának nem. Azt állította ugyanis, hogy ismeri Hatsepszut királynő kincseinek rejtekhelyét, de még nem érkezett el az idő, hogy elmondja. A borzongató sírokkal, múmiákkal teli dombok mellett, ahol a helyiek szerint éjszakánként afritok (kísértetek) járnak, még ez is hihetően hangzott.

Örömmel vette a professzor, ha otthonról látogatók érkeztek a magyar ásatásra. Ugyanakkor nagyon bántotta, hogy volt olyan magyar kultúrattasé, aki hosszú évek alatt nem szakított időt arra, hogy megtekintse honfitársai munkáját.

Volt egy „gyengéje” is a neves tudósnak, nagyon szerette a Pilóta kekszet, általában az édességet. Látogatásunkkor minden alkalommal vittünk néhány doboz Pilótát, amit aztán beosztott magának az ásatás idejére.

Vonzották a misztikus dolgok. Annyira beleélte magát az egyiptomi túlvilághit apró részleteibe, hogy olyan benyomást keltett, mint aki gond nélkül átlép Ozirisz birodalmába.

Feltűnően szemérmes, már-már prűd ember volt. Ha egy-egy sikamlós vicc elhangzott az esti beszélgetések közben, csak csöndben somolygott. Az ásatás résztvevőit mindig meghívta egy vacsorára a Nílus jobb partján fekvő Luxorba, ahol legtöbbször a már jól ismert grillcsirkésnél kötöttünk ki.

Az ásatások során minden eszközt fölhasznált, amivel még több információhoz juthatott. A vastag kátránnyal és korommal borított falakon lévő írásokat, jelképeket és domborműveket Csáki György mérnök rögzítette különleges sztereofotókkal. Számítógéppel támogatott fotogrammetriai módszerrel komputergrafikákat készített a falképekről, így a hiányzó részeket könnyebben „kipótolhatták”.

A múmiákhoz érdekes módon viszonyult. Igényelte a vizsgálatokat, hiszen a korabeli emberek életéről rajtuk keresztül tudhatott meg sok mindent, sőt a múmiakészítés módja a hitvilágra és az egyes korszakokra is utalt. Ugyanakkor nem szerette, ha a vizsgálatok a közelében folytak, ezért Kiszely István antropológus és e sorok írója jó távolságra elvonult, hogy tüzetesen átvizsgálják az „élő halottakat”. Feltehetőleg annyira közel érezhette magához az ókori Egyiptom lakóit, hogy zavarta a tetemek mozdulatlansága, merev tekintete.

Egy-egy ásatás leletei Egyiptom nemzeti kincsét képezik. Ennek ellenére hosszas tárgyalás után 1984-ben és 1987-ben a leletek egy részét átadták Magyarországnak. Számos értékes darab van köztük: rajzokkal díszített múmiapólyák, kanópuszedények (ebben tartották a mumifikáláskor eltávolított belső szerveket), ureusz-kígyó, sólyomképmás és sok halotti szobrocska (usébti). Soha nem tévesztette szem elől, hogy munkájával hazájának is szolgáljon.

Dzsehutimesz sírja II. termének keleti fala egy himnuszt őrzött meg, mely egyetlen más sírból vagy papiruszról sem ismert. A Nyugat istennőhöz (Nyugat=Túlvilág) írt magasztaló sorok eltérnek a hagyományos ősi egyiptomi himnuszirodalomtól. Talán maga Dzsehutimesz lehetett a szerzője – tételezte föl Kákosy. A himnuszt felesége, Grigássy Éva fordította magyarra. Ha a feltevés igaz, Dzsehutimesz a korabeli irodalom jeles alkotói közé tartozott. Részlet a himnuszból: „Imé, tiéd vagyok, téged dicsérve, / igaz vagyok, nem cselekedtem vétket itt, e földön. / Kegyelted mind, ki hajlékot lelt nálad, első legyek köztük!”

A sír teljes kitisztítása után az egyik legszebb, építészetileg egyedülálló magánsír tárult a szakemberek szeme elé. Előkerült a Dzsehutimeszt, feleségét Iszetet és gyermeküket ábrázoló szoborcsoport, az írnok vörösre festett mészkő feje (egy szobor része), edények, talizmánok, sírkúpok, amulettek, festett kartonázskoporsók, különböző anyagból készített szobrocskák, feliratos téglák és sok más értékes lelet. Az egyiptomi hatóságok szándéka szerint a Thébában egyedülállóan szép magánsírt látogathatóvá teszik a turisták számára; jelezve, hogy magyar kutatók tárták föl a temetkezőhelyet. A Dzsehutimesz-sír ásatása 1997-ben zárult le és az egyiptológusok legnagyobb örömére feltárhatták a sír piramisát is.

A professzor nevéhez fűződik a núbiai Abu-Szimbelben, a templom egyik szobrán lévő L. Gyertyánffy(!)-felirat, illetve mellette az 1840-es évszám felfedezése. Ez a minden bizonnyal magyar ember már akkor járt Egyiptom déli részén. 1983-ban az UNESCO megbízásából részt vett egy új kairói múzeum tervezésében. Hobbija a csillagászat és a sakk volt, mint afféle elgondolkodó, töprengő, a mindenség titkát kereső embernek. Csillagászati ismeretei jócskán meghaladták egy amatőr érdeklődőét. Nagyon bántotta, hogy munkásságát külhonban jóval előbb ismerték el, mint hazájában. Előbb volt a Heidelbergi Tudományos Akadémia tagja, mint a hazaié. Csak 1998-ban(!), hatvanhat évesen választották levelező taggá a Magyar Tudományos Akadémián, holott majdnem fele annyi idős és ezred annyi tudású, jól forgó fiatalok már az akadémiai rendes tagságig vitték. Ezt Kákosy meg sem érhette. A felelőtlen mulasztást kompenzálandó, 1992-ben Széchenyi-díjat kapott, de birtokolta az Akadémiai Díjat, a Maróth Károly-díjat, a Kuzsinszky Emlékérmet, az Ábel Jenő Emlékérmet. Ismertebb megjelent munkái: Varázslás az ókori Egyiptomban, Egy évezred a Nílus völgyben, Egyiptomi és antik csillaghit, Ré fiai, Fény és Káosz, Dzsehutimesz sírja és számos idegen nyelvű munka.

Felesége néhány hónappal ezelőtt hunyt el. Nehezen (vagy sohasem) tudta földolgozni a veszteséget, társa elvesztését, akivel példás módon dolgoztak együtt. A halál számára egy másik életet jelentett, ahol találkozhat szeretteivel, barátaival, akik előtte mentek el. Az idei ásatási szezonban hiába várják a Nílus nyugati partján egyiptomi munkatársai, az ásatómunkások, akik nagy tisztelettel „mudír”-nak nevezték. Ezt a címet csak Kákosy László érdemelte ki az egyszerű emberektől.

A mudír január 29-én örökre elment. Szívét eddig mérlegre tették a túlvilágon, eldöntendő, hogy igaz emberként élt-e a Földön. Reméljük, hogy Ozirisz méltányos volt és befogadta a halottak birodalmába.