Szeretete velünk marad – Wittner Máriára emlékezünk

„Szeretlek benneteket!”

Ez volt az utolsó mondat, amit Wittner Máriától hallhattam. Szeptember elején hívott telefonon – most már tudom, azért, hogy elköszönjön. Nehezen, lassan beszélt, érezhető volt, hogy testi kínok gyötrik. Arra kért, hogy tolmácsoljam határtalan szeretetét egyrészt a Demokrata szerkesztőségének, másrészt az erdélyi EMI-tábor minden korábbi és aktív szervezőjének. E fontos nemzetpolitikai intézménynek e sorok szerzője segítő résztvevője, Wittner Mária pedig állandó meghívottja volt a kezdetektől. Örömmel jött mindig, küldetésének tartotta 1956 örökségének továbbadását.

E küldetést győzelmesen teljesítette. Itt egy szobor, ott egy emléktábla, másutt emlékező rendezvény, nem utolsósorban számolhatatlan találkozó, iskolai és más beszélgetés jelezte, hogy fájdalmas-szép szabadságharcunk nem protokolláris évforduló, hanem élő közösségeink identitásának meghatározó építőköve, történelmi igazodási pont. Örömmel járta a Kárpát-medencét, örök történelmi hazánkat, személyes példájával szolgálva a nemzeti egység szent ügyét.

Pedig akár félre is állhatott volna. Mondhatta volna, hogy ő megtette a magáét, jöjjenek most már mások, fiatalabbak. Hiszen a XX. század megpróbálta a magyarságot, meggyötörte a nemzeti szabadságért és a függetlenségért küzdőket, a Krisztust követőket. Sokan megkeseredtek, sokakat megnyomorított a bőr alá, a csontokig hatoló, sírig rémálmokkal nyomasztó félelem.

Wittner Mária azonban erős, nagy lélek volt. A hányatott gyerekkor, a karmelita nővérektől kapott életre szóló útravaló, az 1956-ban fölvett és az utolsó pillanatig hűséggel hordozott kereszt, a halálos ítélet, a nyolc hónap siralomház és a letöltött 13 év börtön rendíthetetlenné tette. A sátán vörös pribékjei nem tudták elvenni a hitét, ellenkezőleg, megerősítették benne. Emelt fővel szabadult 1970-ben, majd a nemzetvesztő kommunizmus és annak bűnösei elleni élő vádiratként képviselte a magyar szabadság, a magyar igazság ügyét 1990 után is.

Hős volt. Példakép, ahogy Pongrátz Gergely, Rácz Sándor, Kunszabó Ferenc és még oly sokan, életben maradottak és kivégzettek egyaránt. Az ő fényükben töpörödtek össze csak igazán erkölcsileg azok, akik bár választhattak volna más utat, mégis megalkudtak, akiket megvettek pénzzel, stallummal, kisiklatva a valódi rendszerváltást.

De Wittner Mária hajlíthatatlan volt. Soha nem mérlegelt, nem latolgatott az igazság, a becsület, a hit, a haza, a nemzet dolgában, hanem szólt és cselekedett. Állást foglalt. Iránytűként szolgált.

Szavának mindig súlya volt, mert egyenes életútja, megszenvedett hűsége volt annak erkölcsi fedezete. Ezért volt megrendítő, lelkesítő és utat kijelölő ama 2001-es országházi beszéde, amelynek végén, miután a parlamenti székeikben görnyedő, vagy jelen nem lévő kommunisták fejére olvasta történelmi bűneiket, a Szent Korona és a nemzet nevében erkölcsi hullává nyilvánította őket.

Tette ezt pedig nem indulatból, hanem a jó és a rossz, az erény és a bűn, az élet és a halál világos szétválasztásának szándékával, tudva és tudatva, hogy a barikád egyik oldaláról nincs átjárás a másikra. Nem a gyűlölet, hanem Isten, a haza és a nemzet iránti feltétlen és határtalan szeretet vezérelte.

Mert Wittner Mária csordultig volt szeretettel. Sugárzott belőle a jóság. Ez a mély hitből táplálkozó szeretet volt csalhatatlan iránytűje, ez volt az a hajtóerő, amivel fáradhatatlanul küzdött ötvenhatos bajtársai becsületéért, emlékük méltó megőrzéséért. És a mai kor meghurcoltjaiért; a Fidesz parlamenti képviselőjeként elévülhetetlen érdemei voltak a 2006-os gyurcsányi karhatalmista-terror feltárásában. Az elsők között állt ki Budaházy György és társai mellett is, kérve-követelve az ellenük immár 14 éve folyó, már-már kínzásnak minősíthető koncepciós politikai per megszüntetését. Bizony, most már ez is Wittner Mária közéleti örökségének erkölcsi parancsa.

„Sietek az otthonomba.” Ezt is mondta Wittner Mária utolsó telefonbeszélgetésünkkor. Akkor úgy értettem, Dunakeszire, ahol lakott. Bizakodtunk, reménykedtünk sokan, hiszen állapota javulni látszott, bizonnyal az érte elindított imalánc erejének köszönhetően is. Most már tudom, hogy a másik, az örök, az égi otthonba sietett. Túl korán, mert szükségünk volna még az erejére, a tántoríthatatlan erkölcsi iránymutatására, ötvenhatosságára. Életműve, öröksége azonban teljes, gránitszilárdságú. Őrizni, továbbadni, mérceként igazodni hozzá – ez a mi kötelességünk.

Drága Mária, immár hazaértél. Határtalan szereteted velünk marad. Kérünk, ama jeles magyar deputáció újabb tagjaként továbbra is járj közben értünk, itt maradottakért és az ismét megpróbáltatásokat élő örök nemzetért!