Szigorúan ellenőrzött ingázók

Somfalva rendes, snájdig település. Takaros házak, kifésült rétek. Az osztrák oldalon minden olyan, mintha az eposzi Schwarzwaldklinik sorozat világában lennénk, csak jóval több magyar statiszta „játszik” a boltokban, éttermekben, benzinkutakon meg az építőiparban. Az Eurostat adatai szerint a nyugat-dunántúli magyarok Európa egyik legnagyobb ingázóközösségét adják, mindennap (és/vagy héten) 56 ezren járnak át Ausztriá­ba, hogy általában kétszer, a szerencsésebbek talán háromszor akkora fizetésért dolgozzanak, mint hazájukban. Az Úr 2023. évében már minden századik magyar munkavállaló Ausztriában dolgozik. Van, aki csak valamely határ közeli településeken, mások Bécsben vagy még távolabb. Az ingázás fárasztó mulatság, ám az euró­ez­rek­hez vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

Örkényi pillanatok

Illetve már nem mindenhol. Somfalvánál – a temető melletti, templommal szembeni határátkelőn – ugyanis a helyi önkormányzat egy jókora négyzet alakú gödröt ásatott az aszfaltos út közepébe. Dél körül érkeztünk a helyszínre (kelénpataki kerülővel), nézegettük a körbekordonozott gödröt, amikor is megjelent két munkás. Innentől kezdve Örkény István írta a forgatókönyvet: észrevették, hogy fényképezgetünk, ezért igyekeztek marcona arcot vágni, majd odakiáltottak, hogy „nix fotó”. Mivel látták, hogy még csak megfutamodást sem színlelünk, furgonjuk fedezékéből fenyegetően telefonálni kezdtek – hogy kinek, az jó kérdés. Nekünk mulatságosnak tűnt a kisfalusi komédia, de másoknak nem az. Pár hete bejárta a magyar sajtót a hír, miszerint ingázók kocsiját rongálták meg a határátkelőn.

Thomas Hoffmann, Somfalva polgármestere igaztalan híresztelésnek nyilvánította az esetet, mondván, senki sem tett feljelentést a helyi rendőrségnél. Ám mi megtaláltuk az egyik károsultat.

– Egy agyalágyult egyszerűen letépte a 29 éves Suzuki Swift motorházáról a márkajelzést. Amikor a feleségem autója állt kint, a Toyota Yaris hátsó felirata tűnt el. Ez még a gödörásás előtt történt. Egy másik károsultnak a rendszámát rúgták le, ő megpróbált feljelentést tenni, de azt mondták, hogy nem tudnak neki segíteni – mondta kérdésünkre Gábor, aki már több mint egy évtizede odaát boldogul.

Többen azt rebesgetik, hogy a polgármester az út lezárásának ígéretével nyerte meg a helyi választásokat, mások szerint csak a klánja ötlete volt az egész.

Groteszk gödör

A gödörhöz visszatérve furcsa látvány fogad. A kordon mögött immár egy kis kotrógép várakozik, a földön pedig vadonatúj műanyag csövek és egyéb építőanyagok hevernek. Noha nem vagyunk építőmesterek, a vak is látja, hogy a földben semmilyen vezeték, csatorna nem húzódik, az építőanyagokat is véletlenszerűen hányták oda, mintha csak fölmarkolták volna, ami épp akciós az Obiban. Az egész kamuflázsakciónak egyetlen célja, hogy a magyar ingázók ne használják a somfalvai utat, mert a nagy forgalom zavarja a helybélieket. Vagy – mint más ingázóktól megtudjuk – a polgármester édesanyját (más népi változatok szerint hetedízigleni rokonságát), aki a templommal szemben lakik, és hozzászokott az egykori vasfüggöny adta nyugalomhoz. Most viszont épp előtte haladnak át a dologra igyekvő magyar hordák.

Amennyire kicsinyes, éppen annyira hihető a magyarázat. Csakhogy a schengeni egyezmény miatt nem lehetne önkényesen lezárni a határt. Kell az építkezés ürügye, és mivel községi útról van szó, ez a polgármester hatáskörébe tartozik.

Egy arra járó ingázó hölgy is felfigyel a fejleményekre; „jé, ezek mikor kerültek ide”, kérdi, hozzáfűzve, már éppen ideje volt, hogy „legalább a látszat kedvéért idehozzanak valamit”. A magyar oldalon rengeteg magyar rendszámú kocsi várakozik. Az ingázók itt hagyják az egyik autójukat, a túlsó oldalon pedig egy másikkal utaznak tovább – legtöbbször cégessel, de az is előfordul, hogy „társkocsibérlet” formájában egyikőjük kocsiját itt, a másikét ott tartják.

– Korábban hajnal öttől reggel nyolcig nem lehetett átkelni, ám csak ritkán ellenőrizték, ezért ennek ellenére mindenki itt járt – mondja egy ingázó férfi; ő már az út lezárása előtt is a kétkocsis módszert alkalmazta. Egy helyi osztrák hölgyet is megkérdezünk az ügyről; azt feleli, hogy a polgármesterük szerint naponta ezer autó járt oda-vissza ezen az úton, és jóból is megárt a sok.

A forgalom valóban zavarhatja az út közelében élőket, ám az általunk megkérdezett környékbeli falvak polgármesterei elismerték, hogy az őrvidéki tartományban (ahogy arrafelé mondják, Burgenlandban) „megállna az élet a magyarok nélkül”. A helyi boltokban mindenütt magyarokkal találkoztunk, és a legtöbben elmesélték, hogy őket nem érinti hátrányosan az intézkedés, mert a kelénpataki átkelőn jönnek, és Sopronból nagyjából húsz percbe telik az út. Ám aki messzebb dolgozik, és más irányba jár, annak okozhat gondot a helyzet, pláne ha távolabbról érkezik. Délután öt óra felé már szivárognak haza az ingázók; egy építőiparban dolgozó csapattal szóba elegyedünk, és meg is ered a nyelvük.

– Ennyire nem cseszhetnek ki az emberrel… Körbe kell mennünk, amikor nem tudjuk megoldani, hogy céges autóval jöjjünk idáig. Legalább fél óra kerülő, ha a határon nincs nagy dugó. Utóbbi pedig szokott lenni, hétfőn és pénteken, de változó mértékű, van amikor egy órát is várni kell – mondja egyikük.

Másikuk az építkezés területére mutat, és csak ennyit mond: „Kamu az egész.”

– Arra is hivatkoztak, hogy sok balesetet okoztak az ingázók, pedig ez hülyeség, csak egy ilyen történt, tavaly decemberben. A kocsirongálásról magam is hallottam, de a somfalvai polgármester tagadja, hogy ilyen történt volna. Lehet, hogy az illető nem tud annyira németül, hogy feljelentést tegyen – mondja egy fiatal férfi.

Kisvártatva egy hölgy érkezik, parkol, kiszáll és már igyekszik is át a határon. Ő Somfalván dolgozik, de később megy tovább „Eisenstadtba” is – ami szerinte „nagy szívás”, hisz így 40 percbe telik az út.

Fortélyos forgalom

Az osztrák minisztériumi adatok szerint az ingázó magyar munkavállalók száma a 2020-as 39,8 ezerről 2022-re 49,3 ezerre emelkedett, nyilvánvalóan ezzel arányosan nőtt a forgalom is. Szentmargitbányán leginkább a Kismarton felé vezető 52-es utat terhelik az ingázók, amely áthalad a település központján is. Aki nem közvetlenül az út mellett lakik, az nyilván kevesebbet érzékel a forgalomból, ám Eduard Scheuhammer polgármester állítja, igaztalan a magyar médiában megjelent hír, miszerint „Szentmargitbánya önkormányzata teszi lehetetlenné a hazánkba tartó forgalmat”, ugyanis mint a Demokratának elmondta, az tartományi út, ami felett nem rendelkezhet.

Több lapban is olvashattuk, hogy február 28-tól minden gépjárművet kitiltottak a Szentmargitbányáról (St. Margarethen) Magyarországra vezető útról. Az intézkedés alól csak a környező települések forgalma képez kivételt, tehát a célforgalmat engedik, de mindkét irányba. Az L210-es úton Szentmargitbánya közelében behajtási tilalmat vezettek be az 5,863-as kilométertől (az L210/Triftgasse csomópont után) a 10,578-esig (közvetlenül a határig). A hat kivétel Szentmargitbánya, Ruszt, Fertőmeggyes, Oka, Oszlop és Sérc. A Kismarton/Eisenstadt környéki járási hivatal egyébként már decemberben elrendelte a forgalomkorlátozást az érintett szakaszon. A rendelkezés betartását a rendőrség fokozottan ellen­őrizte. Ottjártunkkor azonban csak két osztrák katona strázsált a határátkelőnél, egy kisebb teherautót megállítottak, megvizsgáltak, de a személygépkocsikat mind továbbengedték, egyeseket szúrópróbaszerűen megállítottak, majd tíz másodperc után grüßgottoltak.

Szentmargitbánya polgármestere szerint bármilyen döntés előtt jobb lett volna konzultálni az érintett felekkel, mert különben jól együttműködnek a magyar települések vezetőivel, csak a megnövekedett forgalom okoz újabban gondot közöttük, és ez nagyjából 2009 óta lett forróbb téma. Eduard Scheuhammer leszögezi, hogy nem azokkal van a gond, akik a környékbeli falvak valamelyikében dolgoznak, hanem azokkal, akik Kismartonba, Bécsbe vagy még tovább mennek – és csak tranzitként használják a falvaikat, amelyek a kulturális meg borturizmus célpontjai. Szerinte a problémát felsőbb szinteken kellene megoldani, ám eddig nem sikerült. Igaz, a múlt hónap elején Szijjártó Péter külügyminiszter tárgyalt Hans Peter Doskozillal, Burgenland tartományfőnökével annak apropóján, hogy az osztrák–magyar határ több szakaszán korlátozni kezdték a forgalmat. Lehet, hogy a kevésbé szigorú ellenőrzés e tárgyalás következménye, ahogyan mellékhatásként a gödörásás és az autórongálások is.

Ráadásul van még egy ingázóforgalom, amelyről odaát senki nem beszél: rengeteg osztrák gazda bérel Magyarországon földet, mezőgazdasági gépeikkel pedig nem az utakon, hanem a mezőn járnak át a határon, legfeljebb földutakon. Őket senki sem ellenőrzi vagy akadályozza. Ha még többen dolgoznak majd Ausztriában, annál forgalmasabbak lesznek az utak, ameddig meg nem épül az autópálya. De magyarok nélkül nem működik Ostmark.

Szentmargitbánya a borairól is híres, az egyik borászaton megérdeklődjük, hogy mit gondolnak a helyzetről, a tulajdonos hölgy pedig azt feleli, hogy a szőlőjükben és pincéjükben szinte minden munkásuk magyar – úgyhogy ezt gondolja erről. Tehát magyarok nélkül nem működne az Őrvidék, de azért mindenkinek jobb volna, ha inkább lovon járnának – tagadhatatlanul zöldebb megoldás lenne a szélmalmok és a szárnyas kapuk büszke földjén. És ha már a Rongyos Gárda harcainak egyik helyszínén járunk – hiszen 1921-ben ezen a környéken vívták az ágfalvi csatát a Sopronba bevonulni szándékozó osztrákok ellen –, nem árt megemlíteni, hogy a környékbeli magyarok egyáltalán nem használják az Ausztriához csatolt települések magyar neveit: Kelénpatakot mindenki Klingenbachnak nevezi, Kismartont pedig Eisenstadtnak, és így tovább. Sic transit gloria mundi.