Üres pad

– Amikor az interjú helyszínéről egyeztetünk, ragaszkodott az I. kerületi Vérmezőhöz. Miért?

– Itt sétáltunk a legtöbbször Tóth Lajossal, azaz Apával. A park közepén lévő pad volt a kedvenc helyünk, ahol elmesélte a családi történeteket. Például egy ilyen séta alkalmával tudtam meg, hogy édesapám fiatalkorától kezdve a fővárosban akart élni, csakúgy, mint a legjobb barátja, Imre. Ezt az álmát kemény munkával érte el, mielőtt családot alapított. Eleinte gyári munkásként kereste a kenyerét, aztán jelentkezett a főiskolára, mert fontos volt neki a tanulás, és főiskolai tanár lett belőle. Hitt abban, hogy az álmodozások, tervezések visznek bennünket előre.

– A jobb élet reménye hívta Budapestre?

– Igen, mivel küzdelmes volt a gyermekkora. Szülőfalujában, Zalaszentgróton készült az érettségijére, amikor az osztálytársait elvitték a pufajkások, mert a szabadságharc idején leverték a vörös zászlót és Rákosi Mátyás portréját az iskolában, ezért soha nem is térhettek vissza a középiskolai tanulmányaikhoz. Kedvenc tanárát pedig elbocsátották, majd internálták. Apám is súlyos dilemmával szembesült: amikor eldöntötte, hogy a fővárosban éli le az életét, beköltözési tilalom volt érvényben, miközben a mezőgazdaság szétverése miatt a diktatúra lehetetlenné tette a falusi mindennapokat. Csak a forradalom után két évvel költözhetett Budapestre.

– Mikor hallott ön először ötvenhatról?

– Talán 1988-ban. Igaz, mivel édesanyám családja a Mária utcában lakva közelről megtapasztalta a harcokat, sokszor beszéltek a forradalomról a négy fal között, de kisgyermekként akkor csak egy izgalmas eseményt fogtam fel a hangfoszlányokból. Először akkor raktam össze a darabokat, amikor a család jó barátja, Csapó Ferenc minden vasárnap nálunk ebédelt, noha ő félelemből nem beszélt a történtekről. Apa ekkor mondta el, hogy Feri bácsi szabadságharcos volt 1956-ban (a Széna tériekhez tartozott, és részt vett Marosán Györgynek, a Minisztertanács elnökhelyettesének a letartóztatásában – a szerk.), de megtiltotta, hogy erről az időszakról meséljek az iskolában. Csak a kilencvenes években, egyetemista koromban érthettem meg, amikor interjút készítettem az egykori, megtört tekintetű szabadságharcosokkal. Az ötvenhatot átéltek igyekeztek egymásnak is segíteni. Apám is kivette ebből a részét, például kérvényt íratott Feri bácsival, aki ennek köszönhetően lakást kapott a mátyásföldi lakótelepen.

– Bensőséges kapcsolatot ápolt az édesapjával. Milyen különbségeket lát az idősebb generáció apaképe és az öné között?

– A szüleim korosztálya apa nélkül nőtt fel. Sokan vesztették életüket a Don-kanyarban vagy kerültek hadifogságba a Szovjetunióban, esetleg megjárták a GUPVI-lágereket. Nagyapám például végigküzdötte a frontokat, majd amikor hazatért, életét vesztette romló egészsége miatt. Édesapám korosztályában azért is szövődtek életen át tartó barátságok, mert apa híján édesanyjuk nevelte fel őket, így kizárólag egymásra vagy szerencsésebb helyzetben nagyapjukra számíthattak. A mi generációnknak már „modern apa” jutott, aki a kenyérkereső szerepe mellett besegített a gyermeknevelésbe, elvitte játszótérre gyermekét vagy lelki beszélgetéseket folytatott vele.

– Édesapja is ilyen volt?

– Teljes mértékben. Felosztották egymás között a ház körüli munkákat, egyikük vitt reggel engem az iskolába, a másik hozott haza. Nem volt olyan nap, amikor ne beszélgetett volna el velem a körülöttünk lévő világról, a városról vagy családunk történetéről. Elképzelhető, hogy így is akarta kompenzálni apja elvesztését. Annyira gyászolta őt, hogy évekig nem is jártunk ki a sírjához.

– Mennyit változott mára ez az apakép?

– Sajnos manapság is sokan apa nélkül élik le az életüket, leginkább a válások miatt. Ez azért is borzalmas, mert habár a gyermekek szerencsés esetben láthatják az édesapjukat, kizárólag egy helyen érzik otthon magukat, így a mindennapokban nem tudnak apai beszélgetéseket folytatni. Ekkor jönnek azok az élethelyzetek, például egy baráti társaság vagy szerelem, amelyekben a fiatalok apapótlékokat keresnek.

– Elmesélte a fiának a családi történeteket?

– Igen, hiszen ezzel is továbbviszem a családi hagyományt. Sokat beszélünk a múltról, ezzel is segítve, hogy oldjuk azokat a szorongásokat, amelyeket a huszadik századi történelem ültetett el a családunkban, mint például a kitelepítés vagy a háborús veszteség. A történetek elmesélésével ősei arcát is láthatja, tanulhat tőlük, hogy a legnehezebb helyzetben se mondjon le az álmairól. Azt mondta, ő egy olyan kedves, másokkal törődő embernek képzeli az apámat, akinek a legfontosabb a családja boldogsága volt, és velem ellentétben kevésbé nyüzsgött a mindennapokban, visszavonultabb életet élt. És ebben igaza is van.

– Nagy súlyt fektet arra, hogy ne csak a családja ismerje meg az emberek életútját, hanem mások is tisztában legyenek a velünk élő történelemmel. Nehezíti vagy könnyíti a munkáját, hogy olyanok életútját is kutatja, akik részesei voltak az életének?

– Inkább könnyebbség. A történészi pályám során számos személyes interjút készítettem, amelyen keresztül közelebb hozhatjuk az emberi sorsokat a fiatalokhoz vagy azokhoz az idősekhez, akik jobban meg akarják érteni a saját életüket. Ráadásul így én is bevonódtam az ifjúkoromat körülvevő emberek, például az említett Feri bácsi vagy Imre bácsi történeteibe. Ezzel nemcsak kifejezhetem hálámat irántuk, amiért velük lehettem, de nagyon sokat segít a szeretteim elvesztésének feldolgozásában.

– Édesapját húsz, édesanyját egy éve vesztette el. Tapasztalata szerint hogyan enyhíthető ez a gyász?

– Érdemes levelet írni annak, aki eltávozott. Ezzel kifejezhetjük mindazokat az érzéseket az elhunyt iránt, amelyeket nem mondtunk el neki. A másik megoldás pedig az, ha leírjuk a vele kapcsolatos emlékeinket. Sajnos a mai társadalom a „lépjünk tovább, engedjük el” mantrával próbál túltenni szerettei emlékén, holott az elfojtás csak életben tartja a gyászt, amivel egyre inkább eltávolodunk a ma is élő, hozzánk közel álló emberektől. Remélem, ez a könyv teremtő erőként hat mindazokra, akik ma is gyászolnak, és nem tudják elengedni elhunyt rokonaikat.