A civil élet útvesztői élsportolóknak

Két vidám, kedves és őszinte személyiség. Szabó Gabriella épp akkor került a felnőttmezőnybe, amikor Szabó Szilvia befejezte. Életük nem törvényszerűen kapcsolódott össze, el is kerülhették volna egymást, mégis barátság alakult ki közöttük, sőt, Szabó Szilvia egyfajta mentorszerepet is betölt fiatalabb sporttársa életében.

Pár hete, egy rendezvényen kezdtünk el arról beszélgetni, hogy a sportban elért siker nem jelent automatikus belépőt a sikeres civil életbe. Az átmeneti időszak hullámzó lelkiállapottal jár, a szabadságérzet euforikus megélésétől a teljes kilátástalanságig széles skálán mozog az ember, amíg megtalálja újra az egyensúlyt. A rövid beszélgetésből hamarosan egy hosszabb lett…

– Az, hogy az életedben már megvalósítottál egy álmot, ad egyfajta nyugalmat, önbizalmat és belső erőt – kezdi Szabó Gabriella. – Tisztában kell ugyanakkor lenni azzal is, hogy a civil életben nem feltétlen tudsz ilyen sikeres karriert felépíteni. Magyarországon sportolónak, főleg olimpikonnak lenni jó dolog, szeretnek az emberek, mindenhol barátsággal, kedvesen, nyitottan és segítő szándékkal fogadnak. Az anyagi megbecsülés is vitathatatlanul nagyon magas, én hálával tartozom az olimpiai életjáradékért is, mert biztonságérzetet és szabadságot ad. Mindez nyilvánvalóan segíti az átmenetet a civil életbe, de nem lehet megfeledkezni a dolgok érzelmi megéléséről.

Bár a sportban elért eredmény ismertséget is hozott, ők nem kértek segítséget, egyedül próbáltak boldogulni a munka világában, ugyanakkor útmutatást sem kaptak.

– Régebben fejeztem be, és teljesen másik érában kerültem bele ebbe a helyzetbe, mint Gabi, koromból adódóan nekem még igen távoli volt az olimpiai életjáradék. Magabiztosan jöttem ki a sportból, vártam és készültem a befejezésre – mondja Szabó Szilvia. – Teljesen hétköznapi módon vágtam neki az új életemnek: elkezdtem önéletrajzot írni, akkor még nem voltak ilyen sablonok az interneten, böngésztem az álláshirdetéseket, emlékszem, még az újságokban is kerestem. Számtalan interjún vettem részt, ahol gratuláltak az eredményemhez, de azt is elmondták, mivel nincs munkatapasztalatom, nem vesznek fel. Eszembe sem jutott senkit felhívni a sport által megismert közegemből, hogy itt vagyok, és segítsetek állást keresni. Valahogy nem éreztem helyénvalónak, hogy kihasználjam, amit a sportban elértem. Úgy voltam vele, arra a tudásra alapozok, amit a tanulmányaim során megszereztem, és végül több olyan cégnél is jártam, ahol örömmel fogadtak volna munkatársuknak.

Azt is hozzátették, a sportban megtanulták végigjárni a szamárlétrát; értékrendjükkel összeegyeztethetetlen, hogy csak azért helyezzék pozícióba őket, mert korábban eredményesek voltak.

– Az, hogy olimpiát nyertem, semmire nem jogosít fel, egy másik területen pont semmit nem fog számítani, nem is várom el – mondja Szabó Gabriella.

Sokan azért maradnak tovább az élsportban, mert nem könnyű kilépni abból, amiben gyerekkoruk óta benne vannak. Mintha másik élet kezdődne. A szabadság megélése után nagyon gyorsan padlón találja magát ilyenkor az ember.

– Én úgy fejeztem be, hogy kiszálltam a hajóból, összeraktam a cuccaimat, majd beledobtam a kukába, és másnap elmentem a strandra – emlékszik vissza Szabó Szilvia. – Megfogadtam, ha egyszer nem jutok már ki világbajnokságra, befejezem. Először nálam is jött a szabadságérzés, élveztem, hogy végre nem a kajakpályán töltöm az egész nyarat, de a fesztiválszezon is véget ért, és légüres térben találtam magam. Mivel telnek majd a hétköznapjaim? Előfordult, hogy a párom hazaért és azt látta, teljesen magamba zuhantam, még az okát sem tudtam megmondani. Egyszerűen nem tudtam hova tenni az érzéseimet. Próbáltam az érzelmi vonalon az erős pozitív megélésekbe kapaszkodni. Ilyen volt az esküvőm és később a gyerekeim megszületése. Amikor 2006-ban befejeztem a kajakot, egyáltalán nem mentem rosszul, lehet, hogy egy kis támogatással át is billenek, de annyi negatív érzelem ért akkor már a sportban, hogy magamtól nem tudtam ezeken átlépni. Talán azt a legnehezebb megélni, hogy simán helyettesíthetnek.

A kajaksportban ráadásul hatalmas volt a verseny hazai szinten a női mezőnyben. Jobbnál jobb sportolók pályáztak arra a pár helyre. Mindketten úgy látják, ilyenkor nemhogy támogatás vagy segítség nem érkezik, ha valaki épp mélyponton van, hanem inkább annak örülnek, ha félreáll, eggyel kevesebb a vetélytárs alapon.

– Tegnap még voltál valaki, ma meg már nem vagy senki. Erre nem lehet felkészülni. Azt érzem, a lapátom nélkül senki vagyok, vissza kell mennem – meséli a megéléseit Szabó Gabriella. – Ha lehetne, életed végéig csinálnád, mert annyira szeretted, de felméred, hogy már nem lehet, elérkeztél a teljesítőképességed végére. Tisztában vagyunk vele, hogy az élsport limitált időre szól, de kegyetlen egyik nap úgy felébredni, hogy nincs visszaút.

Mivel két korszak meghatározó versenyzői, a különbség minden területen megmutatkozott. Szabó Szilvia még abban az időben volt élsportoló, amikor a kettős karriert hírből sem ismerték. Iskolája nem támogatta az élsportot, edzője – Fábiánné Rozsnyói Katalin – pedig fontosabbnak tartotta a kajakozást, mint a tanulmányokat.

– Más idők voltak. Előfordul, hogy Kati néni úgy engedett el vizsgázni, hogy azt mondta: menjél nyugodtan, van más a helyedre a négyesben. A gimnáziumi osztályomban a harminc gyerekből én voltam az egyetlen, aki sportolt. Nemegyszer állítottak válasz elé: sport vagy tanulás? Úgy csináltam végig a középiskolát, hogy minden órán én feleltem a költők életrajzából. Az élsportoló azért előjött belőlem, csak azért is megtanultam. A szóbeli érettségi napján volt az első felnőttválogatóm Szegeden. Egyikről sem hiányozhattam. Mivel a névsor végén szerepeltem, esélyem sem volt. Saját magam harcoltam ki, hogy igazgatói engedéllyel az elsők között vizsgázhassak. Ezek az évek azért megtanítottak küzdeni, ilyen nyomás mellett edzettem és tanultam. A diploma megszerzését fontosnak tartottam, a TF-en végeztem sportmenedzser szakon, a megszerzett tudás segített a későbbi munkámban.

Szabó Gabriella sportgimnáziumba járt, szerinte ez segítette elő sportkarrierjét, mert tizenöt évesen két edzésre is járhatott, és 18-19 évesen már felvette a versenyt a felnőttmezőnnyel. Utána a jogi pályát választotta, de hiába a támogató egyetemi közeg, azt mondja, nem lehetett összeegyeztetni az élsporttal, pályakezdőként pedig esélytelen volt, hogy a legnehezebb éveket befejezze. Utólag már bánja a halogatást. A mai napi szenvedélye a jog. Mindketten rendszeresen tartanak előadást diákoknak, ahol saját tapasztalatuk alapján hangsúlyozzák: a tanulmányokat nem lehet megspórolni, az élsport pedig pont arra tanít meg, hogy a legtöbbet hozd ki magadból, ebbe beletartozik a diploma megszerzése is.

A sport közegétől végül egyikük sem szakadt el, Szabó Szilvia 2018-ig dolgozott a Magyar Kajak-Kenu Szövetség marketingeseként – jelenleg a BOM Alapítvány operatív és kommunikációs igazgatója. Szabó Gabriella a Magyar Olimpia Bizottság marketingvezetője. Hiába sport, mégis más világ az irodában dolgozni.

– Mintha elölről kezdtem volna az életem – vallja be Szabó Szilvia. – Ismerős volt a közeg, de mégis először azért kapkodtam a fejem, mit fogok csinálni. Reggelente nem edzésre, hanem munkába mentem, de monitoroztam az időjárást, figyeltem a szélviszonyokat, hogy milyen körülmények között edzenek a többiek. Szép lassan kikopnak ezek a dolgok, de nagyon nehezen hagyja maga mögött a sportolói létet az ember, mert gyerekkorunk óta a meghatározó közegünk volt.

Amíg a sportban megvannak a periódusok, részcélok, visszajelzések, a munka világában mindez másként működik, ezzel szembesülni szintén sokkoló az elején.

– Itt lemegy egy projekt, és benne vagy a következőben, nincs megállás, soha nincs vége a teendőknek – veszi át a szót Szabó Gabriella. – Az a fajta visszajelzés, amit megkapsz az élsportban, ha teljesíted a kitűzött célokat, itt nincs. A sportban tisztán látod, hogy jó úton haladsz, a munkában természetes, hogy átvergődted magad egy projekten, senki sem dicsér, de te sem magad, mert már a következővel vagy elfoglalva. Hiányoznak a saját magunk kis megünneplései, valahányszor elértünk valami részsikert. Másként mentem a következő edzésre, ha előtte egy időre evezés jól sikerült. A civil élet nem adja meg, hogy értékeljem, helyén kezeljem, amit elértem. Előbb-utóbb megtanulom majd ezt a fajta monotóniát kezelni. Még hogy a sport monoton! Inkább a civil élet…

Bevallásuk szerint sokszor nem veszik észre, hogy mindaz az érték, amit az élsporttal megtanultak, mennyit jelent a munka világában. Szabó Szilvia szerint mivel feszített közegből érkeznek, az önelvárásuk mindig magas lesz.

– A visszajelzésekből érzem leginkább, hogy az a kitartás, ami a kajakozásnál jellemzett, megmaradt. Nem találom extrának, mert belém épült, a részemmé vált, de a kitartásom megjelenik a munkavégzésemben – mondja Szabó Szilvia. – Ha el is akadok, soha semmit nem adok fel, addig megyek és próbálkozom, amíg meg nem találom a megoldást. Lehet, rámegy egy éjszakám vagy hétvégém, de olyan nem létezik, hogy valamit ne oldanék meg.

– Tudom, hogy ezek a képességek megvannak bennem is, de talán még nem tartok ott, ahol Szilvi – veszi át a szót Szabó Gabriella. – Még abban a stádiumban vagyok, hogy rettenetesen bosszant, ha valami nem evidens, nem tudom rövidebb idő alatt megoldani. Belegondolni, hogy nemrég még a vízen én voltam az egyik legjobb, és mindenben a tökélyre törekedtem, most pedig órákig tudok egy táblázat formázásán piszmogni… A sportban rám jellemző maximalizmus azért a munkában is megmutatkozik.

Mindketten azt vallják: a sport orosz rulett, ahol mindent, a jövődet is egy lapra teszel fel. Ezen a felfogáson szeretnének változtatni és elérni, hogy mindig legyen több választási lehetőség, és a jelenleg aktív sportolók számára könnyebb legyen az út, ahol mindig kaphatnak segítséget, ha elakadnának vagy elágazáshoz érkeznek.