Szent István és a bajor Gizella házasságából több gyermek született, de a felnőttkort csak Imre herceg érte meg. A többi gyermek vagy fiatalon elhunyt, vagy lány lévén sorsát a történetírók nem követték. Így autentikus forrás hiányában a gyermekek nevéről és neméről a szakmunkák feltételezéseit fogadjuk el.

Első fiuk 1001 tavaszán született, nevét nem ismerjük, egész fiatalon elhunyt. 1002-ben Gizella ismét fiút szült, aki az Ottó nevet kapta, 8 éves koráig élt és 1010 körül hunyt el. Feltehetően a fehérvári, első Nagyboldogasszony-templomban temették el. Időpontja nem ismeretes, de született egy Hedvig nevet viselő lányuk is. Egyes források tudni vélik, hogy Hedviget Eppo, nelleburgi comes vette feleségül. Ágota lányuk nevét megőrizte az emlékezet; Edmund (Edwin) angol herceg felesége lett, gyermekük – Margit – Skóciai Szent Margit néven az angolok tisztelt szentje. Ezen a szálon a brit királyi ház rokonságban van az Árpád-házzal.

Egyetlen fiú, a másodszülött, (1007-ben) Imre (eredetileg Henrik-Heinrich) érte meg a felnőttkort a három fiú trónörökös közül. A szülőknek minden reményük benne volt, ő folytathatta volna István király művét. Nevelését tudós szerzetesekre, köztük a bencés Gellértre bízták, hogy az Európa szívében megtelepedett és hazára talált magyarság beilleszkedjen a nyugati kereszténység körébe.

Az apa – fia számára – összefoglalta legfontosabb tapasztalatait, amit Intelmek néven állítottak össze a krónikások. Az írásmű tekinthető az első alkotmánynak is, olyan alapos, kimerítő világi és vallási tanácsokkal látta el a szépreményű Imrét.

Sokan úgy tudják, hogy a herceg egyedül élt, szüzességi fogadalmat téve. A valóság az, hogy a bizánci császár egyik rokonát vette feleségül, de a házasság gyermektelen volt. Így hamar kiderült, hogy nem lesz nagy választék a királyi utódok között. Imre egyébként is hajlamos volt a befelé fordulásra, környezete szerint vallásos élete erősítette benne a Teremtő iránti elkötelezettséget. Egyébként egészséges, minden harcművészetben jól képzett, művelt ifjú volt. Szívesen vadászott, és legendája szerint feltehetően a bihari Hegyköz-Szentimrén tisztázatlan körülmények között vadászbalesetben halt meg 1031. szeptember 2-án.

A történet nem biztos, hogy minden szempontból hiteles, az is lehetséges, hogy a trónra törő rokonok közül valakik – vaddisznó helyett – megbújtak a bihari erdőben. Apja óhajára utólag temették az akkor még nem teljesen kész fehérvári Nagyboldogasszony-bazilikába. (Korábban fiatalon elhunyt testvéreit (Istvánt és Ottót) az első fehérvári templomba temették, majd később helyezték át őket a Szent István alapítású bazilikába. Az idős István király ereje egyre fogyott, Imre herceg halála után végképp reményvesztett lett. Nagyrészt imádkozott, súlyos gondok gyötörték, hogy mi lesz az ország sorsa trónörökös nélkül.

Felelősségteljes indíttatásból a magyarok Nagyasszonya oltalmába ajánlotta az országot és népét. Ez 1038. augusztus 15-én történt. A nap azóta a magyar kereszténység kiemelkedő ünnepe, amit azonban sajnálatosan nem tartunk: Szűz Mária elszenderülése, mennybevétele, illetve az ország felajánlása a Szűznek és Szent István halála.

Az Árpád-ház, Árpád megkeresztelkedett hada, nemzetsége már korán a Nagyboldogasszony oltalmába ajánlotta magát. Az országot Mária örökségének érezte, vallotta. E választásban még nyilván a korábbi Boldogasszony-tisztelet, az archaikus Emese-hagyomány is közre játszott.

„Már Árpád fehéregyházi sírja fölé is a Nagyboldogasszony tiszteletére emeltek templomot. De az ő patrociniuma alatt állott a székesfehérvári bazilika, királyaink koronázó- és temetkező helye, az esztergomi bazilika, a kalocsai érseki, a váci, a győri püspöki székesegyház: a szent király alapítása” – írja Bálint Sándor néprajztudós.

Ezért teljesen fölösleges és haszontalan a káros nézeteltérést okozó állandó vita, a magyarság sajátos Mária-tiszteletről és a keleti, majd nyugati kereszténységéről. Egy biztos, eleink egyistenhívők voltak, szemben a sokistenhívő görögökkel, rómaiakkal, keltákkal, finnugorokkal, germánokkal és másokkal. Ha egyszer valaki megírja a magyarok vallásának történetét hitelesen, nem lesz gond a magyarázatokkal.

Székesfehérváron az 1936-os ásatási szezonban feltehetően Szent Imre üres sírját találták meg a királyi temetkezőhelyen, majd ezt 1994–1995-ben Szabó Zoltán építész és Biczó Piroska régész hitelesítette. A királyi temetkezőhelyet úgy, ahogy idővel helyrehozták, de máig méltatlan módon, rendezetlenül, valóban romkertként díszeleg a város közepén Árpád-házi királyaink koronázó- és temetkezőhelye. Többszöri sikertelen próbálkozás után végre meg kellene tervezni egy méltó emlékhelyet a nemzet tiszteletadásaként.

A Székesfehérváron alakult III. Béla Lovagrend fiataljai dr. Töpler László magister vezetésével önként vállalták a sírhelyek gondozását. Minden ott eltemetett király halálának évfordulóján megemlékezést tartanak. Mécsest gyújtanak és virágot visznek sírja helyére. Tizenöt magyar király nyugszik Fehérváron.

Az idei történelmi–kegyeleti szertartásnak Szent Imre halála időpontján – szeptember 2. – kívül két aktualitása is volt. Helyére került Szent Imre sírtáblája. Székesfehérvár a már itt őrzött Szent István- és Szent Imre-ereklyék mellé Passauból megkapta Boldog Gizella királyné ereklyéjét, s mintegy történelmi igazságtételként a királyi család jelképesen és spirituális értelemben újra „egyesítve” lett.

A másik aktualitás szintén egyfajta történelmi és spirituális igazságtétel, illetve egyesítés. A magyar királysírokat és királyaink emlékét ápoló lovagrend elkészítette Szent Imre herceg 1490 körül készült sírtáblájának rekonstrukcióját, melyet a herceg sírján helyeztek el. Az 1834-ben Székesfehérvárott előkerül sírtábla bal oldala töredékes állapotban a mai napig fennmaradt, és jelenleg a Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeumban őrzik.

A márgából készült, humanista kapitális betűtípussal írott sírtábla további, hiányos töredékeit a Pray György (1723. szeptember 11–1801. szeptember 23.) jezsuita szerzetes, történetíró még látta, s ez alapján rekonstruálta a teljes latin szöveget, mely magyarul így hangzik: „A tiszteletre méltó Domonkos érsek tudatja, hogy ez itt az isteni István szentséges fiának, Imre hercegnek nyughelye”.

A szövegben szereplő Domonkos prépost Kálmáncsehi (Kálmáncsay) Domonkos, aki 1474-től egészen 1495-ig volt Székesfehérvárott prépost. A sírtábla készítésének oka nagy valószínűséggel az lehetett, hogy a Mátyás király halálát (1490. április 6.) követő zűrzavaros időben I. Maximilián római király zsoldosai a koronázótemplom feldúlása, kifosztása során (1490. november 18.) Szent Imre hercegünk sírját elpusztították, s emiatt a koronázótemplom prépostja ennek az egyszerű és tömör emléktáblának az elkészíttetésére, elhelyezésére kényszerült.

Bár közhely, de ezzel a táblával és rekonstrukciójának elkészítésével, elhelyezésével a történelem tényleg mintha ismételné önmagát. Hiszen sem Szent Imre hercegünk sírját, sem a koronázótemplom területén eltemetett királyaink sírjait sem jelöli manapság méltó síremlék, de még a királyi földi maradványok is méltatlanul, a romkert tömegsírjában vannak. Nem a törökök tették a legnagyobb kárt a királyi temetkezőhelyen, hanem a zsoldosok.

A tábla rekonstrukcióját Szent Imre halálának 980. évfordulójára dr. Töpler László magister készítette el a meglevő töredék alapján. A történelmi-kegyeleti szertartást a szokáshoz híven a III. Béla Lovagrend tartotta; dr. Demeter Zsófi a történész tartott előadást, majd a székesegyház kanonokja, Horváth Imre plébános szentelte fel Szent Imre hercegünk sírtábláját.

Ezen a nyárnak látszó őszi napon megtörtént egy olyan családegyesítés, ami az Árpád-házban nem is fordul elő hányatott sorsú királyaink körében. Most végre együtt van a magyar családok példaképéül szolgáló, első megkoronázott királyunk, felesége, Boldog Gizella és fiuk, Szent Imre. Várjuk, hogy egyszer sor kerül országszerző és alapító eleink méltó nyughelyének kialakítására, mert egy nép fejlett identitása temetőik gondozásából ismerszik meg.

Hankó Ildikó