A klímaszorongás és az értelme

A klímaszorongás kifejezés azért megtévesztő, mert szorongás alatt egy pszichológiai jelenséget értünk, szorongásos zavar akkor alakul ki, ha az illetőnek – gyerekkorában vagy trauma hatására – sérült a biztonságérzete, amit aztán más dolgokra: teljesítményre, párkapcsolatra, pókra, nyílt vagy zárt térre, kutyára, macskára vetít ki. A biztonságérzet általános hiánya így általában túlzó, nem reális félelemben nyilvánul meg. A klímaszorongás ellenben nagyon is reális aggodalmat takar.

A kontroll hiánya

–  A klímaváltozás nagy léptékű és összetett jelenség, a hétköznapi ember számára közvetlenül nem tapasztalható meg, ezért jelentkezik szorongásként a következményeitől való félelem – mondja Dúll Andrea környezetpszichológus, az ELTE Szervezet- és Környezetpszichológia Tanszékének vezetője. – A szorongásnak ugyanis nincs konkrét tárgya. Tartani egy bizonyos vad kutyától reális reakció, de a kutyáktól általában félni, az már szorongás. A klímaváltozás esetében is nehéz meghatározni, mitől félünk pontosan: a jégsapkák elolvadásától, időjárási anomáliáktól, vízhiánytól? Reális az alapja, de túlságosan strukturálatlan.

Ezért van az is, hogy hiába ért egyet a tudósok több mint kilencven százaléka a klímaváltozás létezésében, az egyén számára ez akkor is hit kérdése marad, mert nem élheti meg egzakt módon.

–  Ráadásul ez egzisztenciális szorongás is. Amikor a kutyáktól fél valaki, akkor elkerüli őket, de ha a létem kerül veszélybe, az abban a kérdésben nyilvánul meg, szüljek-e gyereket erre a világra. Ilyen szempontból rokon például az atomháborútól való félelemmel, ami korábban volt jellemző. Szintén megfoghatatlan, az egyén szempontjából nem kontrollálható, kataklizmatikus, mindent elsöprő eseményről szól – teszi hozzá Dúll Andrea.

Próbáljuk befolyásolni a klímaváltozást, de hétköznapi emberként nem egyértelmű, mit is kellene tennünk, és az mennyit számít: van, aki kifogásként használja ezt a bizonytalanságot kényelmesebb életmódjának fenntartására, más mindent megtesz, amit tud, de ettől még nem érzi a kontrollt az események felett.

Ezek olyan negatív érzések, amelyekre válaszként könnyen megjelenik a tagadás: ha nem tudok megoldani egy nyomasztó problémát, inkább letagadom a létezését, hiszen valahogyan meg kell szabadulnom attól, ami mardos. A tagadás nem feltétlen a jelenség megkérdőjelezése, vonatkozhat a hatásaira is: sokak szerint van ugyan klímaváltozás, de nincs olyan nagy baj, csak egy kicsit melegebb lesz.

–  A fiatalok sokkal érzékenyebbek a témára, mert őket érinti majd inkább a klímaváltozás, illetve egyébként is identitásbeli és egzisztenciális kérdésekkel szembesülnek – így Dúll Andrea.

Másrészről pozitívumai is vannak az aggódásnak.

– Negatív élmény, de cselekvőerőt rejthet. Az, hogy egy fiatal lány emiatt nem szeretne gyereket szülni, közelít ahhoz, amikor valaki annyira fél a nyílt terektől, hogy nem mer kilépni az utcára, ez a szorongás bénító foka, de nem ez jellemző. Az emberiség életében pedig eddig példátlan eszközeink vannak arra, hogy széles körben folyhasson érzelmekkel és információkkal teli kommunikáció egy jelenségről, így formálva a szorongást pozitív erővé. Ebben a médiának van felelőssége. Egyelőre sok az ellentmondó értesülés, én például igazi vászonszatyros emberként megdöbbenve hallom a rádióban, ahogy egy ökológus fejtegeti, milyen káros ez a megoldás. Tehetetlenség fogott el: most akkor mondjátok meg, mégis mit csináljak?! Alaposan utánanéztem, és arra jutottam, a vászonszatyornak valóban nagy az ökológiai lábnyoma, de egy kicsivel mégis jobb az egyenlege műanyagénál, így ebben megnyugodtam – meséli Dúll Andrea.

Fájdalom, gyász

Pusztul az élet mint érték. Nem csak a természettel összhangban élő inuitok (eszkimók) tapasztalják nap mint nap, mi is érezzük, hogy az időjárás nincs a helyén, a havazást minden ritka alkalommal búcsúajándékként éljük meg, a karácsony havas képei és kellékei pedig egy tragikus színjáték díszletei, az idill utáni vágyunk szimbóluma. Számos emblematikus állat egyedszáma fogy. Az ökológiai szisztémák összeomlása egyrészt közvetve érinti a létünket, hiszen az ember is a természeti rendszerekbe ágyazódik, minden erőforrásunk onnan származik a levegőtől kezdve a táplálékon át az energiáig, másrészt a természet pusztulása egyszerűen önértékénél fogva is fájdalommal jár.

–  Ez a jelenség egy jéghegy, amiből most még csak kevés látszik – mondja Molnos Zselyke biológus, ökológus és pszichológus, az Ökopszichológiai Intézet vezetője. – Az ember természeti lény, és fáj neki a természet vagy a többi élőlény pusztulása. Ezt egyrészt nem mindenki engedi a tudatába, hiszen nem kellemes a fájdalommal szembenézni. Másrészt hülyén hangzik, hogy nekem fáj a jegesmedvék kihalása. Sokan küzdenek ezzel, de „ciki” róla beszélni. Pedig normális, ha az értékvesztés megérint, és katarzist vált ki.

Az ökopszichológia szerint az emberi psziché és a természet állapota között összefüggés van, az ember és természet közti kötelék megszakadása összefüggésbe hozható a klímaválsággal, továbbá a lélek és a társadalom egyes zavaraival is. Hiszen végső soron a természetbe ágyazódnak az ember által létrehozott rendszerek is, mint a társadalom és azon belül a gazdaság. Ha úgy gondoljuk, minden a gazdaságnak van alárendelve, megszakad a kapcsolat, nem érezzük a határokat, és nem reagálunk a természet visszajelzéseire.

Az ökopszichológia kutatja többek között azt is, miért viselkedünk ön- és természetpusztító módon, mik ennek a pszichés mozgatótórugói. Az egyik a fogyasztástól való függőség. Tudjuk, hogy ártunk vele, de nem bírjuk abbahagyni: ez szenvedélybetegségre utal. A felhalmozás egy hiány betöltése. Az szintén kutatás tárgya, miért válik valaki környezettudatossá, míg mások nem. Korábban úgy vélték, ha elég információt kapnak az emberek, az majd megváltoztatja a hozzáállásukat. Kiderült, hogy ez kevés, kell az érzelmi kapcsolat is a természettel. Ez pedig személyes élményeken keresztül tud kialakulni, főleg gyerekkorban.

A változáshoz fontos továbbá a tömeg ereje. A többség normakövető, ha tehát divatossá válik környezettudatosnak lenni, csatlakozni fognak hozzá különösebb meggyőződés nélkül, mert nem akarnak kilógni a sorból. Pszichológiai könnyítés az is, ha akadályok helyett lehetőségek állnak az egyén előtt, ehhez a rendszernek kell változnia.

Apokalipszis mindig

–  A félelem alapvetően jó reakció a vészhelyzetre. Aki valaha optimistán tekintett a bozótzörgésre, azt hamar megette a kardfogú tigris – így Csizmadia Máté pszichológus-agrárközgazdász, a Zöld Pszichológia blog szerzője.

Minden generációban meggyökerezik a gondolat, hogy velük ér véget a civilizáció, az apokaliptikus képek végighúzódnak a történelmen az özönvíztől az aztékokon át napjainkig, mindig az adott korban reálisnak tűnő képzettel, mint például hogy emberáldozat nélkül nem kel fel többé a nap, vagy hogy atomháború lesz. Az ilyen szorongások ellen a kulturális és közösségi normák, rítusok jelentik a védekezést, megteremtve a szubjektív kontroll érzését. Megnyugvást hoznak, mint a gyászolónak a temetés szertartása.

–  De most nem tudunk ehhez a megoldáshoz fordulni, mert azokhoz a szabályokhoz kellene visszatérni, amelyek az egészet okozták. Eközben a klímaváltozás apokaliptikus hatása minden eddigi kollektív félelemnél valósabb, alátámasztva mérhető, egzakt tényekkel, ez fokozza a szorongást – állítja Csizmadia Máté. Úgy látja: bénítólag hathat ránk az úgynevezett zöld zaj is, a médiából érkező információs nyomás.

Ráadásul térben és időben elválik a cselekedet és annak hatása, így nehéz megtapasztalni tetteink pozitív eredményeit. – Mégis van értelme. Környezettudatos emberből nem lesz sokkal több egyik generációban sem, mert nincs mindenkiben meg a kellő fokú tudatosság – mondja Csizmadia Máté. – A kevesek felelőssége, hogy az ösvényeket kitapossák, és olyan rendszereket hozzanak létre, amikbe aztán a többiek kényelmesen be tudnak illeszkedni.