Atom helyett gáz és szén
Németországban egyre többen ismerik fel, hogy az atomenergiáról való lemondás és a megújulók tömeges rendszerbe állítása katasztrófához vezet. Összeomlás szélén álló hálózatok, közel háromszorosra emelkedett díjak, versenyképességét kockáztató ipar – a német energiaforradalom eddigi mérlege.
Németország az ezredforduló óta, de különösen a fukusimai atomerőmű-baleset után erőltetett ütemben állította rendszerbe az időjárásfüggő megújuló energiaforrásokat, döntően nap- és szélerőműveket. Ezzel párhuzamosan jövő év végéig a stabil termelésre képes összes még üzemelő atomerőművet leállítják.
Kidobott támogatások
Az időjárás szeszélyes jellege miatt egyértelmű, hogy a leállított német atomerőművek szerepét a nap- és szélerőművek nem vehetik át jelentős részben, hanem az ország fosszilis energiahordozókból tudja biztosítani az alapellátást. Ennek ékes bizonyítéka, hogy az elmúlt öt évben a német gázerőművek termelése megduplázódott, és még mindig jelentős, sőt megkerülhetetlen szerep hárul a szénüzeműekre is. A még működő atomerőművek végleges leállítása és a szénerőművek klímavédelmi okokból tervezett, 2038-ig végrehajtandó kivezetése súlyos kapacitáshiánnyal fenyeget. Ezért is olyan fontos Németországnak az Északi Áramlat–2 gázvezetékrendszer megépítése. Nyilvánvaló, hogy orosz gáz nélkül, az atom- és a szenes erőművek leállításával a megújulókra alapozó német energiagólem térdre rogyna. Németországban ugyan tavaly 80 millió tonnával csökkent a szén-dioxid-kibocsátás, de ennek kétharmada a koronavírus-járvány okozta fogyasztáscsökkenéshez köthető, enélkül csak 25 millió tonna lett volna a visszaesés. Vagyis a járvány elmúltával, a gazdaság és a fogyasztás bővülésével ismét növekedni fog a német kibocsátás.
Németország biztonságos ellátását ma ugyanis kizárólag a bezárásra ítélt atomerőművek, a szén- és gázerőművek teszik lehetővé akkor, amikor a nap- és szélerőművek termelése minimális, sőt gyakran importra is szükség van. A szénerőművek érdekében ma is falvakat rombolnak, hogy a helyükön új bányát nyissanak. A német energiapolitika legsúlyosabb tévedése és egyik legtragikusabb következménye, hogy a leállított atomerőművi blokkok helyét fosszilis erőművek veszik át a jövőben.
Mindez költséges játék. A német megújulók összességében 330 milliárd euró támogatást kaptak az elmúlt húsz évben. Ezt az összeget lényegében a fogyasztók zsebéből vette ki a kormány. A nap- és szélerőművek beépített kapacitása a 2005-ös 20 500 megawattról 117 000-re, azaz több mint ötszörösére nőtt 2020-ra. A német háztartások az ezredfordulón 13,94, 2020-ban viszont már 31,47 eurócentet voltak kénytelenek fizetni az áram kilowattórájáért.
A megújuló energiaforrások irdatlan támogatási rendszere az elmúlt években igazi bürokratikus szörnnyé fejlődött. Ezért volt szükség tavaly nyáron immár német kormányzati beavatkozásra, az úgynevezett EEG-pótdíj csökkentésére az áramárak további növekedésének megakadályozása érdekében. Ennek azonban súlyos ára van, hiszen a német költségvetés idén és jövőre kénytelen 11 milliárd eurót a megújulók támogatását szolgáló EEG-kassza hiányának pótlására fordítani. Enélkül a háztartási villamosenergia-árak további tíz százalékkal növekedtek volna.
A kormányzati beavatkozások ellenére az EEG-kassza idei összege a tervek szerint közel 34 milliárd euró lesz. Úgy tűnik, hogy az áramárakra gyakorolt politikai „nyomásgyakorlás” nem érte el a célját, hiszen tavaly decemberben egy berlini háztartási fogyasztó még csak 32,87 eurócentet (mai árfolyamon: 115 forint) fizetett 1 kWh áramért, idén májusban már 33,29 eurócentet (116 forint), miközben Budapesten csak 37 forintot kell fizetni érte. Magyarországon ugyanis az áram felét az olcsón termelő paksi atomerőmű állítja elő.
Összehasonlításképpen: a két új paksi, VVER-1200 típusú blokk 12,5 milliárd euróba kerül. A németek csak az idei, megújulók támogatására szánt összegből öt ilyet tudnának építeni…
Oda az ipar versenyképessége
A német jogszabályok szerint az ipari nagyfogyasztók számára a rendszerhasználati díjak összegét a „legközelebbi megfelelő erőműhöz vezető fizikai út alapján” kell kiszámítani. A nagyerőművek jórészt az ipari nagyfogyasztók közelében vannak. Ha a közeli szén- vagy atomerőművet leállítják, a következő „megfelelő”, értsd: folyamatos termelésre képes erőmű távolabb lesz, ezért a távolság növekedésével a rendszerhasználati költségek is növekednek.
Emiatt riadt hangulat uralkodik a német alumínium-, acél- és vegyiparban. Azok a szektorok, amelyek különösen függenek a versenyképes energiaáraktól, hirtelen észrevették, hogy a szén- és atomerőművek fokozatos leállításnak olyan súlyos következményei vannak, amelyekre eddig nem gondoltak. A rendszerhasználati díj, amely a villanyszámla egyik legnagyobb tétele, gyakorlatilag egyik napról a másikra megduplázódott. Ez a hatás eddig csak néhány nagyfogyasztót érintett, de az alaperőművek további leállítása miatt hamarosan újabb és újabb cégek fogják megkapni a sokkal nagyobb villanyszámlát, ami jelentősen ronthatja majd a német ipar versenyképességét.
2021. január 1-jén végleg leállítottak 11 széntüzelésű német erőművet. Az üzemeltetők a korai bezárásért kártérítést is kaptak. Ám a leállás csak nyolc napig tartott, hiszen január 8-án a németországi sötét, havas, hideg és szélcsendes napon a nap- és szélerőművek alig termeltek, az importlehetőségek beszűkültek, ugyanakkor hatalmas volt az áramigény, ezért a leállított erőművek közül többet arra utasítottak, hogy haladéktalanul kezdjék meg újra a termelést.
A január 1-jén végleg bezárt, de közben mégis üzemelésre kötelezett Heyden–4 szénerőművi blokkot február végéig például hatszor kellett üzembe állítani az ellátásbiztonság érdekében. Ráadásul további leállított szénerőműveket köteleznek arra, hogy tartalék erőműként készenlétben álljanak.
A fizika nemes egyszerűséggel helyreteszi a német döntéshozókat. Nyilván nem véletlen a január 8-ai dátum. Ezen a napos csak egy hajszál választott el bennünket az egész Európára kiterjedő áramszünettől (Demokrata, 2021/19.).
A németországi politikai alapú energiapolitikát már a német Szövetségi Számvevőszéknek a Bundestag számára megküldött jelentése is bírálja. A testület kritizálja az energiaátmenet eddigi végrehajtását, mert emiatt csökken az ellátásbiztonság, és az Európában már most is rekordmagas német villamosenergia-tarifák még inkább az egekbe szöknek, miközben a jövőben súlyos kapacitáshiány fenyeget.
A német Szövetségi Hálózati Ügynökség idén megfogalmazott, 2035-re vonatkozó hálózatfejlesztési terve ismételten megerősíti, hogy az energiapolitika feketelevese csak ezután jön! A szakmai elemzés azt mutatja, hogy Németországnak arra kell felkészülnie, hogy 2035-re egyes időszakokban a kapacitáshiány elérheti a közel 40 000 MW (!) – húsz paksi atomerőmű – értéket is, amit a fogyasztók maradéktalan kielégítése érdekében valahonnan elő kell teremteni…
Német aranyláz
A német energiapolitika kudarca már meglepően távoli ágazatokban is érezteti hatását. Ma a befektetők és gazdák az ország egész területén értékes szántóföldeket igyekeznek átminősíttetni ipari területté, hogy az állami támogatásnak köszönhetően busás hasznot hozó naperőműparkokat építsenek. Ez az új német „aranyláz” lassan, de biztosan tönkreteszi a tájképet. A németországi rétek, legelők, erdők és szántóföldek területe egyre csökken, miközben helyüket az ellátásbiztonsági szempontból problémás, agyontámogatott nap- és szélerőművek veszik át. A németek ezúttal is fordítva ülnek a lovon, miután a klímabarát és olcsón termelő atomerőműveiket cserélik le a légkört összességében sokkal inkább szennyező áramtermelőkre. Nemrég az atomenergia iránti elfogultsággal végképp nem vádolható Európai Bizottság Közös Kutatóközpontja jutott szakmai, tudományos alapon arra a következtetésre, hogy az atomerőművek és szélerőművek teljes életciklusra vonatkoztatott szén-dioxid-egyenérték-kibocsátása szinte megegyező, 28, illetve 26 g/kWh, miközben a naperőműveké ennek a háromszorosa – 85 g/kWh!
A németek paradoxona, hogy csak az idén 6000 db, összesen 4500 MW kapacitást képviselő szélerőművet állítanak le azért, mert lejárt a húszéves támogatási időszakuk. Támogatás nélkül ezek az erőművek nem képesek kitermelni a javítási és karbantartási munkák költségeit sem. De ami még súlyosabb probléma, hogy a hatalmas támogatások ellenére nagyon sok üzemeltető nem képezett elegendő tartalékot a leállított szélerőművek szétszerelésének finanszírozásához! Sok felhasznált anyagot gyakorlatilag lehetetlen vagy nagyon nehéz újrahasznosítani, ezért ártalmatlanítani roppant drága. Ma már ott tartunk, hogy a teljes bontási költség jelentősen meghaladja az egész rendszer maradványértékét, beleértve a hozzá tartozó ingatlan értékét is.
A német választópolgár saját kárán tapasztalta meg, hogy az energiapolitikai döntések nem a következő választásokig szólnak, hanem évtizedekre határozzák meg a mindennapi életet. Mert az értelmes célnak mégis annak kellene lennie, hogy folyamatosan legyen áram a konnektorban.