Különösen jól érzékelhető a hiány nemzeti ünnepeinken, amikor komoly zavar uralkodik a fejekben, így a megemlékezések, a múlt visszajáró alakjainak igazi harca, tisztessége, hazaszeretete, a még élő hősök neve legalább az utóbbi két generáció fejében fehér folt maradt. Néhány száz éves ünnepeink üzenete az idők távlatából átjut a mához, mivel az akkori történések napjainkra úgy-ahogy letisztultak.

Zűrzavar mutatkozik a fejekben a közelmúlt eseményeit illetően, úgy látszik, a több mint félszáz év nem volt elég ahhoz, hogy az igazság fénye bevilágítsa a magyarság hősiességét, leküzdhetetlen hazaszeretetét, szabadságvágyát, türelmét más népek iránt.

Nemrég emlékeztünk meg az 1956-os forradalom és szabadságharc 55. évfordulójáról. Nemzetünk emlékezése igencsak faramucira sikeredett; a fiatal szervezők egyszerűen nem tudtak mit kezdeni azzal a kevés igaz információval, ami az elmúlt évtizedek alatt tudomásukra juthatott: vagy mert meg sem születtek, vagy mert kisgyermekek voltak. Már szüleik is csak a családban hallottak a „sajnálatos eseményekről”, ők sem voltak birtokában a igazságnak, mert nagyszüleik a megtorlásoktól rettegve inkább nem beszéltek. Néhány túlélő szabadságharcos, külföldre menekült forradalmár emlékeiből sejlik föl 1956 októberének 12 dicsőséges napja.

Az ünnepet a társadalom atomizált módon élte át, a polgári kormány és a társadalom azon tagjai, akik ismerték a valódi eseményeket, tudták, hogy hová és miért kell elzarándokolni. A baloldali utódpártok sunyi módon „felzárkóztak” a nemzeti érzelmű ünneplőkhöz, mint a mesében a krétát evő farkas, hogy lágy legyen a hangja.

A média sem tudott mit kezdeni az ünneppel; különösen kitűnt ez a közszolgálati televíziócsatorna jó szándékkal készített összeállításából, ahol fiatalok és középkorúak mondták el érzéseiket a magyar forradalomról. Siralmas volt, ahogy minden átélés nélkül, erőltetett közhelyeket mormogva és kimódolt mozdulatokat ismételve egy szál virágot tettek le a kivégzett miniszterelnök síremlékére. 1956 igazi hősei jórészt elhunytak, kiszorították őket a közéletből, belefáradtak a fél évszázados küzdelembe, soraikat megbontották és újdonsült „harcosok” meséltek olyan legendákról, amelyek igazak sem voltak, mert a harcok alatt megbújtak otthonaikban, nem vállalták az élet-halál harcot.

Szó ami szó, nemzeti ünnepeink kereteit, tartalmát még ki kell találni és tartalommal, igaz eseményekkel kitölteni. Kinek lehet a feladata fiatal kortársaink és gyermekeink fölvilágosítása a nemzet hamisítatlan múltjáról? Létezik egy tudomány, amelynek ez lenne a feladata – a történelem. Úgy tanítják, hogy művelői, a történészek számos segédtudomány eredményeit használják föl ahhoz, hogy írásaikra támaszkodhassanak iskolák tanárai, politikusok és az egész nemzet. Egy-két gondolkodó, köztük néhány önjáró szakmabeli, bátran kiálló, polgári értékrendet követő, sőt, értelmes autodidakta (nem pejoratív értelemben) életét szánta rá, hogy felkutassa a magyarok történetére vonatkozó dokumentumokat, miközben azok, akik ezért kapják a fizetésüket, ostobaságból, politikai elvárásoknak megfelelve, hatalomvágyból, vagy karrierépítésből meghamisították, félremagyarázták történelmünket. Ez az eredendő oka annak, hogy a nemzeti identitás, a hazaszeretet, az összetartozás érzése bizony hiányzik Magyarország lakóinak jó részéből. A legnagyobb felelősség az iskolákat terheli és azokat a történelemkönyv-írókat, akik nem vállalták a magyarság magas kultúrájának, életmódjának, vallásának, vezérei sikereinek és elhivatottságának dokumentált közkinccsé tételét.

Konkrét példán nézzük meg, hogy mit tanulnak némelyik iskolában 10-11 éves gyermekeink, unokáink az egyik legfontosabb témáról, a magyar őstörténetről. Ősszel kíváncsian vártam unokáim új tankönyveinek érkezését és azonnal az 5. osztályos történelemkönyvüket lapoztam föl. Közismert, hogy 1990 óta alternatív tankönyvek is megjelennek, amelyekből az iskolák válogathatnak. Mivel jómagam is foglalkozom történelemmel, döbbenten tapasztaltam, hogy a szép kiállítású tankönyv az ember kialakulásával foglalkozó néhány oldalon ugyanazt az elkopott, már a nagyszülők által is kívülről fújt szövegeket tanulják unokáink, amelyekből hiányoznak a tudomány fejlődésének új eredményei, a régiek korrigálása. (Például a vértesszőlősi ember nem félmillió, hanem csak 330 ezer éves stb.).

Az egyes fejlődési szinteket nem az azt művelő népekhez kötik, hanem olyan etnikumokhoz, amelyekről egy említett korú gyerek nem is hallott. Ahelyett, hogy didaktikusan haladnának végig a kiszemelt témán, olyan káoszt teremtenek, hogy még felnőtteknek is elég kibogozni. Tömegével vezetnek be új fogalmakat, neveket, földrajzi helyeket. Ezt követően a történelem forrásai kerülnek terítékre – bár szükség lett volna rá az előző részben is –, a tárgyi emlékek, az írott és képi források, ősi eredetű szokások, hagyományok, régi mesék, dalok. A III. fejezettől az Ókori Kelet, Mezopotámia, Egyiptom, Távol-Kelet (India, Kína), ókori keleti írások, majd az Ószövetség, az „Ígéret földje”), Izrael és mások kerülnek tárgyalásra. Ezekkel a témákkal kapcsolatban kellett volna megtanítani az ősi magyarság kultúrájának ötvöződését, a sumerek kultúrájának hatását, a magyarok ősi rovásírását, a posztsumer lakosság elvándorlását az Iráni magasföldre (a szkíták, szarmaták, jászok eredete).

Kissé elfogult állítás: „A zsidó vallás lényegesen különbözik a több ókori nép vallásától, mert egyistenhit jellemzi.” Ez több más népre is jellemző. Az „Ígéret földje” címszó alatt megismertetik a gyerekeket Palesztinával (Kánaán), a Tóra-tekerccsel, a frigyládával, a menórával, Mózes életével stb. Majd következik Görögország, Spárta, az ókori Róma, a Római Birodalom, a provinciák és a kereszténység, végül óvatos mondatok Jézusról és a Római Birodalom bukásáról. Így érünk el a VI. fejezetig, a magyar nép őstörténetéig. Eddig mintegy 140 oldalon ismerkedtek meg a világ, az ember, a városok, a városállamok kialakulásával.

A magyarság eredetét mintegy 20 oldalon elintézik, és a lényeget elferdítik, vagy meg sem említik. Bevezetésül egy mongóliai jurta képét közlik árnyképként egy halha-mongol lovassal. Egyik sem jellemző az ősi magyarságra, mert nagyállattenyésztő földműves nép lévén, nyári és téli szállásuk is volt; a jurta csak a nyári szállás lehetett.

„Az ősi magyar mondák szerint a magyarok a hunoktól származnak” – írja a tankönyv szerzője, majd folytatja: „…a tudósok többsége nem fogadja el a hun–magyar rokonságot. Bebizonyították, hogy a magyar nyelv a finnugor – pontosabban uráli – népek nyelvével rokon.” Hát amíg eleink Belső-Ázsiában laktak a hunokkal együtt, hogyan beszéltek? Bizony ősi török nyelven, amit bátrabb nyelvészek mára igazoltak is. A tankönyv írója szerint a magyarság eredete nem bizonyítható olyan egyértelműen, mint a magyar nyelv finnugor eredete. Ami nem igaz, csak éppen elhallgatták, a mai napig sem kutatták az ide vonatkozó, létező dokumentumokat.

A könyvben nem szerepel Julianus barát, Kőrösi Csoma Sándor, Stein Aurél, Vámbéry Ármin neve. Évtizedeken át a Turáni-alföld nevét fasiszta ideológia jelképeként aposztrofálták, de az árpádsávos zászlót sem ismeri a szerző. Írástudó szomszédaink (kínaiak, arabok, törökök) mindent leírtak a magyarok elődeiről, ezekről a forrásokról sem esik szó.

A legnagyobb blöff csak ezután jön: A finnek elvándorlása után az ott maradt ugor népek (az Urál-hegység környékén) „valamikor Kr. e. 1000 és Kr. e. 500 között váltak szét, és ettől kezdve nevezték magukat magyaroknak”. Ebből egy szó sem igaz. Sokkal korábban, Belső-Ázsiában más népek már magyarként ismerték őket. Az „Ősi Magyarország” – ahogy a könyv szerzője igyekszik elkenni az Őshazát – szerinte a Volga és a Káma között volt (Magna Hungaria). A magyarok soha nem folytattak gyűjtögető-halászó életmódot, állattartók, földművesek, harcosok voltak már igen korán, ahogyan őseinket a Kínai Császári Évkönyvek leírják. Ezeket a szerző nem ismeri. Nem sámánjaik voltak a magyaroknak, hanem táltosaik, utóbbiak művelt, nagy tudású, gyógyító emberek.

A honfoglalás nem a besenyők által űzve következett be, Árpád fejedelem vezetésével 895 májusában. A föld birtokbavétele 900-ra befejeződött, a magyarok nyugaton, a Duna Enns nevű mellékfolyójáig felügyelték a Kárpát-medencét, mint Atilla hun király jogos örökösei. Nem esik szó a magyarok korai egyistenhitéről, a kereszténység korai fölvételéről, írástudásunkról, világhírű fegyvereinkről és harcosainkról és sok másról, ami lehetővé tette, hogy a magyarok több mint ezer év után is a Kárpát-medencében éljenek, sőt sokszorosára szaporodva, mint ahányan bejöttek, ami mintegy 500 ezer főt jelentett.

Mindent összevetve, a magyarság identitását, önbecsülését, önbizalmát csak az iskolákban tanított igaz, tisztességesen dokumentált történelem tanításával lehet visszaadni. Milyen történelem az, amelyik nem hivatkozik Aradi Éva, Bakay Kornél, Benkő Mihály, Béres Judit, Kallós Zoltán, Erdélyi Zsuzsa, Obrusánszky Borbála és mások munkáira? Mire hivatkoznak azok a régészek és történészek, akik nem jártak soha olyan helyszíneken, ahonnan eleink jöttek, ahol ismeretlen dokumentumok tömege vár feldolgozásra? Milyen ország az, ahol nincs egyetlen egy magyar őstörténeti tanszék vagy intézet? Milyen tudomány az, amelyik nem használja föl a legmodernebb természettudományi módszerek eredményeit? Történelmet írni három feltétel alkalmazásával lehet: a genetika segítségül hívásával, helyszíni kutatásokkal és az eddig ki nem adott hiteles forrásmunkák felkutatásával, lefordításával és alkalmazásával.

A tények szerint a magyarság belső-ázsiai eredetű, a türk népek nagy családjába tartozó, magaskultúrával rendelkező, nagyállattartó, földművelést ismerő, írástudó, egyistenhitű népekből ötvöződött. Legközelebbi rokonai a Tarim-medencében élő ujgurok, amit bizonyítanak a genetikai marker- és a DNS-vizsgálatok. Ugyanakkor kizárják a rokonságot a finnugor népekkel. Az utóbbi biológiai elemzéseket nemcsak magyar, hanem nemzetközi kutatócsoportok is elvégezték.

Még szerencse, hogy az emberi szervezet genetikai állományába politikai szempontokat követve nem lehet „belenyúlni”, mert különben azt is megtették volna.

Hankó Ildikó