A kínai miniszterelnök ittlétekor a sajtó igen szűkszavúan csak e két nép legutóbbi időkben épülő kapcsolatáról írt. A kezdetekig nem mentek vissza, pedig a magyarságban mindig is élt belső-ázsiai származásának tudata. Belső-Ázsia területére a hivatalos történettudomány soha nem küldött kutatókat, nehogy megismerjük múltunkat, azt a fejlett kultúrát, amellyel rendelkeztünk, amit behoztunk Európába és máig megőriztünk.

Ezt a tabut a legújabb időkben három módon törték meg. Az egyik a modern genetika, amelynek – mint természettudománynak – nincsen ideológiai irányítottsága, csak tényekre épít. Elődje az alaki (morfológiai) kutatás volt, amely az emberek testi megjelenését vizsgálta, vagyis, hogy milyen a külsejük. Ezután az élettani jellegzetességeket vizsgálták (ALDH, vércsoportok, bőrlécrendszer, Gm-marker, laktázhiány stb.). Végül a modern genetika nagy felfedezése lehetővé tette a DNS és az Y-kromoszóma kutatásait.

Egy anyai örökítésű DNS-molekulában 16 594 nukleotidpár és 37 gén van. A népcsoportok vizsgálatakor meghatározó a gén nélküli szakasz (a hipervariábilis régió), azaz a „D-hurok”. Itt rögzülnek a különböző etnikumok által hordozott irreverzibilis változások. Mértékadók a helyszíni kutatások. Kínai és belső- ázsiai nyelvekkel jól felkészült magyar kutatók helyszíni megfigyeléseket és vizsgálatokat végeznek, majd azok eredményeit itthon publikálják.

A harmadik „támadási irány” az ősi forrásmunkák lefordítása, amelyeket a magyarság soha nem ismerhetett meg, mert eltitkolták előlük. A mintegy 4600 év óta írt Kínai Császári Évkönyvek, a dunhuangi barlangtekercsek, a szogdbaktriai források, az örmény és grúz írások, de még az arab és bizánci források is új, szinte teljes képet adnak őstörténetünkről.

A Kínai Császári Évkönyvek fontosságát De Groot, J. J. M. 1921-ben és 1926-ban, Szász Béla 1943-ban, napjainkban Obrusánszky Borbála és mások hangsúlyozták.

A XIX. század próbálkozásai után a szovjet birodalom nem erőltette Belső-Ázsia kutatását, jól jött nekik a finnugor elmélet. Ez az oka, hogy máig alig tudnak valamit még tanultabb emberek is őshazánkról, a magyarok (hunok), kínaiak és türkök valódi kapcsolatáról. Ez az oka, hogy a médiában olyan butaságok hangzanak el, mint hogy a japánok, a kínaiak velünk rokon népek. Genetikailag igazolhatóan nem azok, csupán a korai időkben szomszédok voltunk, így a kultúrák hatottak egymásra.

Az első kutatóutat a Kína területén élő türk népekhez – valóban rokonokhoz, az ujgurokhoz – e sorok írója tette meg 1973-ban, amikor még senki nem merészkedett arra a területre. Lett is belőle a médiában, tudományos berkekben akkora paláver, hogy egész szakmai pályámat ellehetetlenítette. Néhány nemzeti identitással rendelkező civil szervezet támogatott munkámban. Utólag mégis azt mondhatom, megérte, mert egyre többen értik meg a magyarság európai különlegességét.

A magyarok őstörténetének kulcsa a hunok ázsiai szereplésében és a hun törzsszövetségekben rejlik. Eleink tagjai voltak az állandóan változó-forrongó szövetségnek. Kínai forrásokban a hun törzsszövetség törzsei különböző neveken szerepelnek. Több mint ezer év telt el Chun-wei császár korától Tou-man császár, Kr. előtti III. századi uralkodásáig; ezen idő alatt a törzsek csoportokra oszlottak, számuk néha gyarapodott, néha fogyott. Ezekről a változásokról adnak hírt a Stein Aurél által megszerzett dunhuangi barlangtekercsek, amelyeket a londoni egyetemen fordítgatnak és publikálnak.

Ahogy Európa népeit (a hallstattiakat, a keltákat, az illíreket, a szkítákat, a szarmatákat stb.) a korai görögök, majd a rómaiak írásaiból ismerjük meg, úgy Belső-Ázsiáról, a hsziungnúkról, a zsuanzsuanokról és más türk népekről a kínaiak révén szerzünk tudomást. Amint a kínai források hozzáférhetővé váltak, úgy ismertük meg múltunkat.

Elődeink kínaiakkal való kapcsolata egész korai időkre nyúlik vissza. Sima Qian (Szema Csien) a „kínai Hérodotosz”, Shi Ji (Shi Csi) „Történeti feljegyzések” című krónikájában leírja a hunok eredetét a Kr. előtti II. évezredből (Obrusánszky Borbála, 2008). A forrás szerint a hunok a Xia dinasztiától származtatják magukat.

Gernet arról ír, hogy az újkőkori kultúrák után – a bronzkorban – a mai Kína területén már létezett egy jól szervezett hun állam; a Xia dinasztia városa, Erlitou a Kr. előtti 2207-1766 közötti időkből már ismert.

A hun törzsszövetséget a kínaiak a xiong-nu (hiung nu) név mellett különböző más néven is említik, ezért nehéz eligazodni az azonos etnikumot fedő nevek között. A kínai források feljegyezték, hogy a mai Kína északi és középső részében élő hunok vagy azokkal rokon törzsek gyakran beleszóltak a kínai Hadakozó Fejedelemségek küzdelmeibe.

A hun törzsszövetség a Kr. előtti III. században megerősödött; Tou-man, majd Mao-tun idején a hunoknak Kr. e. 209-ben a mai Ordosz területén (a Sárga-folyó forrásvidékén) jól működő pusztai államuk volt. Állandó településeken laktak, fejlett állattartással és földművességgel. Ismert városaik Yarkand, Kasgar, Kotan és mások. Amikor Kínának elfogyott a búzája, árpája, kölese, vagy kevés volt a lóállomány, a juhok, a szarvasmarhák száma, akkor aranyért, ezüstért, selyemért, porcelánért, tusért vagy puskaporért mindezeket a hun törzsszövetségtől vásárolták meg. A hunok a megállapodásokat „saját írásaikkal” lejegyezték.

Mao-tun (Bátor) idején gyakran törtek be hunok kínai területekre is, később inkább nyugat felé terjeszkedtek. A kínaiak és a hunok között az adófizetés – helyesebben az „ajándékok küldésének” szokása – sokáig megmaradt. Ehhez járult hercegnők küldése egymás uralkodóihoz, így több vegyes házasság köttetett. A kínaiaknak csak nagy nehézségek árán sikerült a hunok hatalmát meggyengíteni, amit elősegítettek a hun törzsszövetség belső konfliktusai. A kínaiak azt használták ki, hogy a pusztai népek nem egy szűk családot, hanem egy nemzetséget választottak vezetőiknek, politikai egységük a törzs volt. A utóbbi sem volt homogén alakulat (Obrusánszky Borbála), de arculatát mindig a vezető nemzetség határozta meg, amely katonailag legerősebb volt a csoporton belül, vagy a legnemesebb származásúnak számított.

Az egy-egy törzsbe tartozók közös őstől származtatták magukat; Atilla hun uralkodó például Mao-tun vagy Liu Yuan közvetlen utódának számított. Hogy a dinasztia ne haljon ki, több potenciális trónörökös harcolt egymással; ez okozott ellentétet a törzsön és a törzsszövetségen belül.

A magyarság egészen a Kárpát-medencéig megtartotta ezt a nemzetségi – törzsi – szervezetet, amelyet az államformában élő Európa nehezen értett meg. Olyannyira, hogy máig gondot okoz a magyarság sajátos közigazgatási egységekbe való tagolódása. Többször megpróbálkoztak azzal, hogy szétdúlják, fölszabdalják ezt az ősi rendszert, meggyengítve ezzel a nemzetet. A déli hunok Belső-Ázsia történelmében még sokáig meghatározó szerepet játszottak, mivel az északi hunokkal szemben határőrök voltak. A déli hunokat a kínaiak ellátták selyemmel; ismert adatok szerint Kr. e. 51-ben például 8000 vég selymet kaptak.

A Han-dinasztia számára fontos volt, hogy a hunokat a birodalmon belül tartsák, hiszen igényelték az erős határvédelmet és az állandó lovas hadsereget. Ebben az időben a kínaiaknak volt szükségük a hunokra és nem fordítva. A déli hunok egészen a Kr. utáni VII–VIII. századig megőrizték hun tudatukat.

A hatalmas hun birodalom a Kr. előtti I. század végén meggyengült, majd Kr. u. 91-ben végleg szétesett. Mi történt Kr. u. 91-ben Mao-tun szétesett hun birodalmának embereivel? Az első kivándorlás a „nyugati hunoké” volt, akik Közép-Ázsián keresztül egy ideig a Fekete-tenger északkeleti részén tartózkodtak, majd Kr. u. 361 körül a római császár behívta őket a Magyar Alföldre, hogy a germánokat és a szarmatákat kordában tartsák. Közben Ordosz területén (a Sárga-folyó forrásvidékén) megalakult az első Türk Törzsszövetség, amelyből kiváltak a zsuanzsuanok, majd Közép-Ázsiában beolvasztották a var népet és avarként 568-ban, utána még két hullámban megtelepedtek a Kárpát-medencében.

A második Türk Törzsszövetségből a IV. században kiváltak az onogurok – későbbi nevükön szavárd hunok – akik közép-ázsiai, kaukázusi, Magna Hungaria-i, levediai és etelközi átmeneti tartózkodás után 895-ben elfoglalták a Kárpát-medencét. Őket nevezzük Árpád népének vagy szorosabb értelemben véve „magyarnak”.

A X. században megszüntették ősi, törzsi szervezetüket, a keleti kereszténység és az ősi egyistenhitű vallás után felvették a római kereszténységet. A magyarokban él a belső-ázsiai őshaza tudata. VII. (Bíborbanszületett) Konsztantín császár „A birodalom kormányzásáról” írt művében említi, hogy a honfoglalás után 60-70 évvel Tormás herceg, Árpád fejedelem dédunokája, a bizánci udvarban járva elmondta a császárnak, hogy küldötteik mind mostanáig meglátogatják a keleti türköket. A Képes Krónika említi a kitajok népét, melyeknek ősei Belső-Ázsia urai voltak. Magyarországi Gergely (Gregorius de Hungaria) az 1300-as években járt Kínában.

Aeneas Sylvius Piccolomini (a későbbi II. Pius pápa) 1457 körül írta, hogy IV. Jenő pápa alatt (1431–1447) Magyarországról misszionáriusokat küldtek a Belső-Ázsiában maradt magyarok megtérítésére. Schall atya az 1600-as években Pekingben tevékenykedett. II. Apafi Mihály udvari káplánja – Johann Grueber – miután Kínában működött, a nagyszombati egyetemen az 1623-as években és utána előadásokat tartott Belső-Ázsia török népeiről.

Belső-Ázsia korai magyar kutatóinak sorát még sorolhatnánk, de a legismertebb mégiscsak Kőrösi Csoma Sándor, aki 1825-ben leírta a magyarok hun származását és a Belső-Ázsiából kiindult északi türköket, akik a Kárpát-medencében telepedtek meg. Saját hibáján kívül nem jutott el Kínába, de a Zanglai buddhista kolostor írásainak nyomán halála előtt – 1842. április 11-én – meghagyta A. Campbell angol katonai orvosnak, hogy aki a magyarok őseinek keresésére indul, menjen egyenest a jugarok (a sárga ujgurok) földjére.

1821. március 1-jén báró Neumann Fülöphöz írt levelében pedig így írt: „Indulok a’mi Elejink legrégibb hazájába, Nagy és Kis Bukáriába… chinai Tatárországnak beljebb eső részei azok a helyek, ahol a magyar nemzet bölcsőjét kell keresnünk…”

Belső-Ázsia kutatói hívták fel a magyarok figyelmét arra a tényre is, hogy a magyar nyelvben mintegy 150 szó van, amely a kínaiaknál is közel ugyanazt jelenti. A kínaiak és a belső-ázsiai türkök zenéje éppúgy pentaton kvint- vagy kvartváltós, mint a magyar népzene, mondavilágukban megtalálható a szarvasmitológia, mesevilágukban a hétfejű sárkány, a „falba épített asszony”, a táltosló, erről a területről származik a „székelykapu”, igen közeli népművészetük motívumvilága, néptánckoreográfiájuk, ősi áldozati ételeik a mi gulyásunk és paprikásunk korai változatai voltak. Ételkultúrájuk nyomait ma is őrizzük, rovásírásunk 27 magánhangzójában megtaláljuk a kínai írás és jelentés sematizált formáját és még sorolhatnánk tovább.

Mai helyszíni kutatásaink elsősorban azokra a területekre irányulnak, ahol olyan népek élnek ma is, mint amilyenekkel valaha egy törzsszövetségben éltünk. Nem azért járnak magyar kutatók Belső-Ázsiába, hogy magyarok ottmaradt őseit keressék – hiszen ők onnan már eljöttek –, hanem azért, hogy analógiát keressenek. Akárhány magyar kutató eljut azokra a területekre, ahol hajdan – vagy még most is – belső-ázsiai türkök élnek, megvilágosodva térnek haza.

Miért nem beszélt eddig erről senki? Miért nem tanítják belső-ázsiai őshazánkat, történelmünket és rokonságunkat az iskolákban? Mert „akié a múlt, azé a jövő”? (George Orwell). Talán épp ez a dolog nyitja.

Kiszely István