Első pillanatra talán nem is érthető, hogy a stratégiailag jobb fekvésű esztergomi királyi székhelyet miért cserélte föl Szent István az igencsak mélyfekvésű, mocsaras területre. Pedig az oka igen egyszerű: a Szentföldre induló keresztesek és zarándokok legrövidebb szárazföldi hadiútja elkerülte Esztergomot, de Fehérvárt érintette. Mit jelentett ez a magyar királyoknak? Gazdasági fellendülést, politikai kapcsolatokat, információt a világról, hiszen a vonuló csapatok, betérve a királyi udvarba, szállást, ellátást kaptak, közben elmondták, hogy merre és milyen csapatmozgásokat láttak útközben.

István és a többi koronás fő tökéletesen tájékozottak voltak a világ dolgairól. Így szépen gazdagodott a fehérvári királyi székhely, majd fölépült a Szűz Mária prépostság, később pedig a Nagyboldogasszony-bazilika. István király győzelme Keán (Sámuel) bolgár cár fölött (1018-ban) gazdag zsákmányt hozott. A bazilikát olyan mesés kincsekkel rendezték be, hogy az udvarban járó idegen követek, utazók csodákat meséltek az 1006-ban alapított Szűz Mária egyházáról.

Ha számszerűen jellemezzük a királyi bazilika állami és közjogi jelentőségét, akkor a következőket mondhatjuk: 500 éven át itt koronázták királyainkat, negyvenhat országgyűlést tartottak Fehérváron (az utolsó 1938-ban, a Szent István-év alkalmával). Tizenöt királyunkat és családtagjait ide temették, itt tartották évente a királyi törvénynapokat, ahol az ország népe összegyűlt és igazságot szolgáltattak a panaszosoknak. Nincs még egy ilyen szent hely az országban, mint az Árpádok királyi székhelye és temetkezőhelye. Mégis, ha megkérdezzük az utca emberét, de akár fiataljainkat is, nem tudják, hogy hol nyugszanak a magyar királyok. Nem mind Fehérváron, mert nyilván voltak egyéni kívánságok az uralkodók részéről, de politikai okoknál fogva is temetkeztek másutt.

A temetkezések helyeit ismerjük, de nincsenek bemutatható állapotban, sőt némelyik feltárva sincs. A fehérvári bazilikáról sajnos nem sok írott forrás maradt meg, de neves művészettörténészeink és régészeink jól rekonstruálták a földig lerombolt hatalmas építményt. Helyén korábban is állt egy egyhajós, félköríves szentéllyel zárult templom, melynek feltehetően harangtornya is volt (Bakay Kornél szerint háromhajós lehetett). Méreteit 40 méter hosszúra és 20 méter szélesre taksálták, hatalmas tetőgerendákkal fedve. A Nagyboldogasszony-templom méreteit tekintve ma is nagynak számít: háromezer ember befogadására volt alkalmas.

Henszlmann Imre művészettörténész szerint az első bazilika (később többször átépítették) 23 oszloppáron nyugodott, hatalmas négyszöget képezett és a nyugati és keleti homlokzatot – a két mellékhajó tengelyében – négy torony díszítette. (A tornyok számáról sok vita folyt). A főhajó nagy, kerek apszissal záródott. Hosszát más-más méretűnek határozták meg csakúgy, mint a szélességét, de nem nagy köztük az eltérés (68-70 méter hosszú és 30-35 méter széles).

Fehérvárt elkerülte a tatárjárás, mert a mocsaras területen a katonák nem merészkedtek be a városba. Hogy miként történt e gyönyörű épület romlása, az ma is talány. Többször tűz martaléka lett, de mindannyiszor fölépítették, majd később ólomtetővel látták el. Több királyunk oldalkápolnát építtetett magának és családjának nyughelyül.

A XV. századig a Szűz Mária főoltárán kívül – a mauzóleum oltárait is beleszámítva – 17 oltár és kápolna volt a bazilikában. A törökök 1543-ban szállták meg a várost, a templomot 1601-ben vallon zsoldosok fosztották ki. Az utolsó magyar királyi temetés Szapolyai Jánosé volt 1540-ben volt. A törökök elvonulása után, ha romosan is, de álltak a bazilika falai. Helyreállítása nem lett volna túl megerőltető feladat. Mégsem tették meg, ezért lassan egyre alacsonyabbak lettek a falak. Igaz, Mátyás király kápolnája 1800-ban még állt. 1777-ben megalapították a székesfehérvári püspökséget, amelynek vajmi kevés köze volt az omladozó bazilikához. Sőt a magasabb falakat lebontották és beépítették a püspöki palota falaiba, amelyet 1800-ban kezdtek építeni.

A XIX. század második felére már szinte senki sem emlékezett az utolsóként lebontott Nagy Lajos- és Mátyás-kápolnákra. Szép lassan gazdátlanná vált a valaha csodás székesegyház, köveit építkezésekhez hordták szét, a megtalált tetemeket kirabolták, mígnem a föld színével vált egyenlővé a magyar királyok temetkezőhelye.

A véletlen irányította ismét a figyelmet a romkertre. Vízelvezető cső fektetésekor a munkások királyi temetkezésre bukkantak. Ettől kezdve kisebb kihagyásokkal (1839-től 1882-ig) a romok és a sírok háromnegyed részét föltárták.

A tetemeket – a királyokét is – általunk nem ismert okoknál fogva Henszlmann Imre és később mások összekeverték és ismeretlen helyre zsúfolták össze. Így érkezett el az 1938. év, az Eucharisztikus Kongresszus és Szent István halála 900. évfordulójának éve. Akkor döbbentek rá, hogy a gondozatlan romkert nem alkalmas kormányzói látogatásra, sőt Pacelli (a későbbi XII. Pius pápa) bíborost és más előkelő vendégeket is vártak az ünnepségre.

Az 1938. évi országgyűlést – ott az utolsót – Székesfehérvárra hirdették meg. Megindult a sietős ásatás és az építkezés, de sajnos a kiemelt tetemeket már nem volt idő tüzetesen megvizsgálni és földolgozni. Így a csontokat másodszor is minden jelzet és rendszer nélkül faládákba tették és egy függőleges betonbunkerbe zsúfolták a romkert egyik talaj- és szennyvízjárta pontján. A nyilvánosságot a temetésből kizárták, és többet nem beszéltek róla azok sem, akik ezt a gyalázatos munkát csinálták, egészen az 1960-as évekig.

A magyar régészek közül senki sem tette szóvá, hogy rendbe kellene hozni a csontokat, esetleg azonosítani, ha lehet. Egyedül Bartucz Lajos antropológus professzor hagyta a feladatot tanítványaira, e sorok írójára és Kiszely Istvánra. Beadott kérelmeink süket fülekre találtak. Végül 1984-ben Pozsgay Imre engedélyével a betonsilót fölbontották, de a csontok feldolgozását egy ügyes húzással kivették a kezdeményező szakemberek kezéből. Húsz évig ültek rajta – ennyi idő alatt a Rákoskeresztúri temetőt is föl lehetett volna dolgozni – és közreadtak egy újdonságot nem tartalmazó, didaktikus leltárkönyvet.

A Szent István-évre – 1938-ra – fölépült a Romkert ma is látható része, csupán a megmaradt falak állaga romlott sokat, nem méltó az Árpádok nyughelyéhez. A szakemberek és politikusok máig nem tudtak – vagy nem akartak – mit kezdeni a megszentelt földdel. Néha próbálkoztak valamivel, de méltatlanul és sikertelenül. 2003-ban egy hangárszerű építményt emeltek a romok fölé, ami az esőtől nem védte a romokat, de legalább ronda volt, így lebontották. Több ötlet mellett 2006-ban – a pártok helyeslésével – elindították a Királyi Séta nevet viselő programot.

Az anyagiak egy részét uniós keretből nyerték: 2,3 milliárd forintot. A pályázat szerint a tervnek 2012-re kellett volna elkészülnie, de már akkor biztos volt, hogy ez nem teljesíthető. Nem szólva a látványtervről, amely nem képviseli a valaha volt gyönyörű bazilikát, inkább fakockákból épített torzó benyomását kelti. A projekt még két részből állt volna: történelmi időutazás az ezeréves Székesfehérváron és a várost bemutató makett mellett egy királyi játszópark. Koncepciótlan, zavaros és drága elképzelés volt. A mostani polgármester, Cser-Palkovics András nagyon helyesen visszamondta a projektet, mert nem méltó egy nemzeti emlékhelyet idegenforgalmi objektumként kezelni. Ez a hely a nemzet kegyhelye, itt temették el Szent Istvánt, Szent Imrét, III. Bélát, Nagy Lajost, Mátyás királyt és másokat.

Időközben 2009-ben is született egy terv, amire Szabó Zoltán építész meg is kapta az engedélyt. Bár senki nem értett egyet az új ötlettel, hogy lábakon álló betonfödémmel takarták volna be a mélyen kiásott romokat, mintegy altemplomszerű teret alakítva ki. Sem szakembereknek, sem a fehérvári polgárságnak nem tetszett a terv, az elfogadás inkább politikai döntés volt.

Az idén júniusban törvény született a magyar örökségek védelméről. Minden úgy kapcsolódik a világörökségi törvényhez, hogy amit a jogszabály nem tud kezelni, azt védelem alá helyezik. Ez csak az első lépés, mondta L. Simon László, a kulturális bizottság fideszes elnöke, mert jövőre felülvizsgálják a jelenleg hatályban lévő örökségvédelmi törvényt. Érzékelhető, hogy végre elindult valami.

Az eddigi kísérletezésből látszik, hogy máig nem tudunk mit kezdeni ezzel az egyedülálló emlékhellyel. Minden szakember és kultúrpolitikus érzi, hogy csak egyet lehetne tenni, de azt bármi áron: föl kell építeni a bazilikát, bele kell temetni nagyjainkat, zarándokhellyé kell alakítani a helyet és nagy nemzeti ünnepeken itt lehetne tartani egy-egy országgyűlést. Milyen meggyőző folytonosság lenne az Árpádoktól máig! A részletek kidolgozása tehetséges szakértőkre vár. A döntés a politikusokra.

Korábban már megismertettük olvasóinkkal azt a fiatalokból álló III. Béla Lovagrendet, amely dr. Töpler László magiszter vezetésével önként vállalta a magyar királyok sírhelyeinek gondozását. A királyok halálának évfordulóján évente megemlékezést tartanak, mécsest gyújtanak és virágot helyeznek a sírra. Az idei történelmi-kegyeleti szertartás keretében a magiszter jóvoltából helyére került Szent Imre sírtáblája, amely törötten és hiányosan ugyan, de megmaradt. Amit a III. Béla Lovagrend tesz intézmények, kormányok és a társadalom helyett, aligha lehet megköszönni. Nem is tette meg eddig senki, beadványaikra nem is válaszoltak.

Egy kivétel van, a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma minisztere, dr. Réthelyi Miklós személyében, aki a következő levelet írta:

„Tisztelt Doktor Úr! A Köztársasági Elnök Úr hivatala illetékességből hozzám továbbította az Önök levelét, amelyben a III. Béla Lovagrend alapító okiratában rögzített célokkal összefüggésben támogatást kérnek ahhoz a törekvésükhöz, hogy a Székesfehérváron eltemetett királyaink maradványainak megfelelő módon történő azonosítását követően azok újratemetésre méltó módon sor kerülhessen. A csontok azonosítása, amint az Önök előtt is bizonyára ismert, nagy körültekintést igénylő és multidiszciplináris feladat, és az eredmények nehezen láthatók előre. Mindazonáltal örömmel adhatok tájékoztatást arról, hogy a szóban forgó csontmaradványok azonosítása céljából a közelmúltban az Országos Onkológiai Intézet tudományos és műszeres bázisán létrejött egy magas színvonalú kutatócsoport, amelyben minden érdekelt tudományos szakterület képviselteti magát. Azt reméljük, hogy a kutatócsoport munkájának eredményeként, a ma rendelkezésre álló legfejlettebb technika segítségével belátható időn belül valamennyi érdekelt megelégedésére megalapozott ismeretekhez juthatunk a Szűz Mária prépostsági templom területén előkerült csontleletekkel kapcsolatban. Ez értelemszerűen minden további erre vonatkozó döntés alapfeltétele. Az ügyben kifejtett eddigi erőfeszítéseiket köszönöm és további eredményes munkát kívánok Önöknek.”

Helyre kell hozni a kárt. Fel kell építeni a templomot, miáltal megnyugodhatna nagy királyaink lelke és a nemzet lelkiismerete.

Hankó Ildikó