2011 a természeti katasztrófák okozta károkat tekintve rekordév volt, de a zavaros és veszélyes társadalmi és természeti változások egyre inkább arra inspirálják a csillagászokat, fizikusokat, orvosokat, biológusokat, meteorológusokat, hogy fejlett űrkutatási eszközeikkel és módszereikkel próbáljanak egy olyan Földhöz hasonló bolygót keresni, amelyik elérhető közelségben van, felszíne, légköre, éghajlata, vízkészlete olyan, ami lehetővé teszi az emberiség túlélését.

Az eddigi űrkutatások alapján tulajdonképpen csak a Naprendszer bolygói között lehet kutakodni új lakóhely után, bár éppen 2011-ben találtak rá olyan Föld-típusú bolygókra, amelyek számításba jöhetnek méret, víz és klíma szempontjából is. Ami egyelőre kilátástalanná teszi az emberi hasznosítást, az a távolság, ami nem áll összhangban az ember életkorával, egészségének megmaradásával, ezzel az energiamennyiséggel, ami az utazáshoz kellene. Így ezt a fölfedezést legföljebb tudományos célokra használhatják; a Föld-szerű bolygók talán választ adhatnak a Föld keletkezésére (netán későbbi pusztulására is).

Amerikai csillagászok a Kepler űrteleszkóp segítségével első alkalommal 2011 decemberében fedeztek föl olyan, a Földhöz hasonló bolygót, amely alkalmas lehet az élet befogadására. A Kepler 22-b nevű exbolygó 2,4-szer nagyobb tömegű a Földnél, és olyan távolságra van saját központi csillagától, napjától, ami a lakható övezetbe sorolja az új exbolygót.

A Naprendszer Föld-típusú bolygói (vagy kőzetbolygóik) a négy belső bolygó: Merkúr, Vénusz, Föld, Mars. Ehhez a típushoz sorolhatók meg a Hold, a Ceres törpebolygó, a Jupiter két holdja (Europa és Io). Az utóbbiak nem viselhetik a „bolygó” elnevezést, mert egyéb feltételeknek nem felelnek meg. A négy bolygó közül háromnak van légköre, amely másodlagosnak számít; a bolygótesteken kialakult vulkánokból a felszínre törő gázokból, becsapódott üstökösökből kiszabaduló illékony anyagokból jött létre, szemben a gázbolygók elsődleges légkörével.

A Mars pályája által bezárt területet – ahol a kőzetbolygók keringenek – belső naprendszernek is nevezik. Ebben a zónában jelölhető ki az úgynevezett lakható övezet, ahol a szénalapú életfennmaradásához szükséges körülmények uralkodnak. Így az is érthető, hogy a célpont már régóta a Mars – más néven vörös bolygó – volt, a Naprendszer negyedik bolygója, a Naptól legtávolabb keringő kőzetbolygó.

Ez azért fontos, mert a Nap sugarai nem közelről bombázzák a felszínét. Feleakkora átmérőjű mint a Föld, és kisebb sűrűsége miatt a Föld tömegének 11 százalékát teszi ki. A Mars saját tengelye körüli forgása marsi nap, ami 24 óra 39 perc 35 másodperc hosszú. Tengelyének dőlésszöge 25,19 fok, a Földéhez hasonló, emiatt évszakok is kialakultak a felszínén.

Vörös színét a felszínén lerakódott vasoxidos felső talajréteg adja. Légköre igen ritka, a földiének 0,75 százaléka. Összetétele egészen más, mint a földi légkör: 95 százalék szén-dioxid, 3 százalék nitrogén, 1,6 százalék argon (nemesgáz) és csak nyomokban oxigén. A hőmérséklet –140 és +20 Celsius-fok között ingadozik. Két holdja van, a Phobosz és a Deimosz.

A fentiek alapján érthető, hogy a Hold után (közelebb van a Földhöz) a Marsot kereste föl a legtöbb űrszonda. Több szonda nem tudta elvégezni feladatát, mert különböző hibák keletkeztek bennük. Elsősorban arra voltak kíváncsiak a kutatók, hogy van-e élet a bolygón, ahogy általában az emberek hitték.

Az első közeli fényképeket a vörös bolygó felszínéről az amerikai Mariner–4 (1964) készítette. A felszínre először a szovjet Marsz–3 (1971) lander szállt le. Első műholdja a Marsnak a Mariner–9 (1971) volt. Az utóbbi felvételein már látszódtak azelőtt ismeretlen felszíni alakzatok: völgyrendszerek, hatalmas vulkánok. A marsi egyenlítőtől kissé délre, nyugat-keleti irányú töréshálózat feltehetően egy régen elkezdődött, majd leállt lemeztektonikai folyamat maradványa. Nevét – Valles Marineris – a műholdról kapta, átlagosan 2-3 kilométer mély, mintegy 4000 kilométer hosszú, 200-300 kilométer széles és több kiszélesedő melléköble van; a Syria-síkságba vágódott bele. A Valles Marineris olyan tenger lehetett 3-4 milliárd évvel ezelőtt, amikor még sűrű légköre és sok vize volt a bolygónak; olyan, mint ma a Vörös-tenger. Hatalmas vulkánjai is voltak.

A Mars vizsgálatát kezdetben igen sok kudarc kísérte. Két szovjet űrszonda 1971 végén megpróbált simán leereszkedni a bolygó felszínére: a Marsz–2 becsapódott és tönkrement, a Marsz–3 leereszkedett, de mire az első adatok a Földre értek volna, elhallgatott. Ezután még jó néhány Mars-szonda elrepült a bolygó mellett, vagy becsapódott. Mindezt csak 1996-ban vallották be a szovjetek, amikor a Marsz–96 a Csendes-óceánba zuhant.

Az amerikaiak szerencsésebbek voltak. A Viking űrszondapáros 1976 nyarán állt bolygó körüli pályára. Méréseiből kiderült, hogy szén-dioxid mellett igen sok vízjég is van a bolygón, sőt, folyószakaszok is jól látszanak. Számos kudarcot is el kellett viselni az űrkutatóknak a következő évtizedekben.

Néhány példa: a Phobos és a Mars Observer szondák elhallgattak, a Mars–8 lezuhant, a Mars Climate Orbiter és a Mars Polar Lander-Deep Space–2 sikertelen küldetést hajtott végre. Ugyanakkor a Mars Odyssey, a Mars Exploration Rover korábban a Mars Pathfinder és a Mars Global Suveyor 1997-ben leszállt, illetve Mars körüli pályára állt.

2004-ben az első európai műhold – az Express – és az első japán, a Nozomi érkezett a vörös bolygóhoz. A Nozomi nem tudott pályára állni, de 2008-ban az amerikai Phoenix sikeresen leszállt.

A jelenlegi technikai színvonal mellett csak az indítási ablakokban (a Föld és Mars kedvező helyzete) képesek eljuttatni a szondákat a Marshoz. Az indítási ablakok 26 hónaponként követik egymást. Ennek megfelelően állítják be a következő startokat. Két-három amerikai, európai, japán és talán orosz fejlesztésű űrszondát kell küldeni a vörös bolygó részletes felderítésére, és azok után következhet emberes utazás.

A múlt év november 9-én startolt a Fobosz-Grundt orosz műhold, a maga 14 tonnájával; ebből 7,5 tonna a hajtóanyag, ami megmaradt, mivel a szonda nem indult a Mars felé, hanem Föld körüli pályán ragadt. Megsemmisülését január 14-15 körülre várják, 5 napos hibahatárral. A szonda nem semmisül meg teljesen, darabjai – húsz-harminc – elérheti a földfelszínt. Valószínűleg az óceánokba csapodnak be, mivel azokból van több a földfelszínen. A hajtóanyag igen mérgező keverék, dimetil-hidrazin és nitrogén-tetroxid. A földfelszínig állítólag nem jut el, mert a alumínium-ötvözetből készült tartály a légkörben kilyukad a nagy súrlódási hő miatt. Az egyben maradó darabok között ott lesz az a visszatérő egység, ami a Mars Phobos nevű holdjáról vett volna talajmintát.

Ugyancsak utasai a szondának azok a mikroorganizmusok, amelyeknek a Marsi út után kellett volna visszatérniük, igazolva ezzel a pánspermia elméletet. Az egyik fedélzeti műszerben (MIMOS–2) radioaktív kobalt-57-es izotóp van kis mennyiségben, de ez is elérheti a felszínt.

A fenti országok tervei között szerepel, hogy 2013 és 2018 között több űrszondát küldenek föl, majd 2020-ban vagy 2030-ban készítik elő az első emberes Mars-expedíciókat.

Az orosz Mars-szonda kudarca lehet, hogy egyben az orosz űrkutatás végét is jelenti. Ferencz Csaba geofizikus, az MTA professzora szerint a gazdasági nehézségekkel súlyosbított rendszerváltás és káosz után Moszkva nem fordított kellő figyelmet az űrkutatás minőségi kontrolljára. A kezdetben sikeres orosz űripar első generációs kutatóinak többsége mára már nyugdíjas. A fiatalok között is vannak tehetségesek, de egy generáció így is kiesett a kutatásokból.

A múlt év november végén Houstonbol föllőtt amerikai szonda hét hónapnyi repülés után érkezik meg a Mars felszínére. A kutatólabor 2,5 milliárd dollár értékű és 2012. augusztus 13-án érheti el a Marsot. Célja: kivizsgálni, hogy valóban alkalmas-e életre a vörös bolygó.

Októberben merült föl, hogy Magyarország is részt vehet az Európai Űrügynökség új, Vega missziójában. A reméltnél korábban, akár január végén a Vegával pályára állhat Magyarország első műholdja. A „magyar” és a „satellite” szavakból alkotott Masat–1-et november elején szállították Hollandiába, ahol az ESA szakemberei megvizsgálták. Ezt követően Toulouse-ban tesztelték, sikeresen. Ezután a műhold útnak indulhat Kourounba, a start helyszínére, öt másik nemzetközi kis műholdjával együtt.

A Masat–1 fejlesztése közel négy éve folyt, két tanszék együttműködésével. A kisméretű pikoszatellit 10×10×10 centiméteres kocka, legfeljebb egy kilogramm tömegű lehet. Célja mérnökök oktatása, ezáltal a magyar űripar fejlesztése, űreszközök tervezése és építése, hazánk kutatógárdája rátermettségének igazolása. Az űriparnak egy olyan területét fedik le, ahol megfelelő támogatással nemzetközi szinten is versenyképesek maradnak.

A másik magyar műhold az Alma Mater Satellite (Almasat–1) lesz, amelyik 30 cm-es élhosszúságú, 12 kg-os kocka, majd ezt követi egy földmegfigyelő változat. Az Almasat–1 startja jó néhány éve húzódik, eredetileg 2005-re tervezték. Ha az amerikai Vega rakétakísérlet nem sikerül, a Masat–1 tartalékpéldánya 2012 őszén startolhat orosz Szojuz rakétával.

Hankó Ildikó