A különböző népek tömeges mozgásai közül, a népvándorlás néven emlegetett, Keletről Nyugatra tartó vonulást kutatták eddig legtöbben. Főleg a népvándorlást elindító eseményt keresték és keresik, azt a kényszerítő erőt, ami kugligolyó módjára meglökte a különböző csoportokat, szövetséget alkotó nagyobb tömegeket, üldözőket és üldözötteket. Európa mai népei szinte mind népvándorlás nyomán jutottak mai lakóhelyükre. A kelet–nyugati népmozgás megindítói a hunok voltak, akik 375-ben keltek át Európa határfolyóján, a Volgán. Vonulásukkal a Római Birodalomra zúdították az előttük haladó germán népeket, amelyeknek támadásai a Nyugat-Római Birodalom szétesését gyorsították meg. Így átrajzolták Európa térképét. Több népcsoport felmorzsolódott a harcok során – vandálok, keleti gótok, gepidák – mások romanizálódtak és spanyol, olasz, francia néppé váltak.

Az európai népvándorlás utolsó hullámaként a normannok és a magyarok érkeztek, de míg az előbbiek beolvadtak (Normandia, Alsó-Itália, Oroszország), addig a magyarok megtartották önállóságukat, éket vertek az északi és déli szlávok közé és a nyugati kereszténységhez csatlakozva máig élő államot alkottak. A Kárpát-medence az eurázsiai sztyepvidék utolsó része. Meglepő, hogy ez a terület a hun-avar-magyar honfoglalásig egyetlen más népnek sem vált hazájává. Őslakossága természetesen volt. Nem véletlen, hogy más népek nem tartották maguk számára lakályosnak a medencét, egyedül a magyarok életmódjának felelt meg. Mivel a nagy eurázsiai sztyepén is nagyállattartással, majd földműveléssel foglalkoztak, a Kárpát-medence letelepedésre és állattartásra is kiváló volt. Mintha nekünk teremtették volna ezt a gyönyörű földet és ránk várt volna, hogy belakjuk.

A nem Árpád népével bejövő különböző keleti népek hasonló ok folytán mindjárt jól érezték magukat a magyarok között és szervezettségük, ügyes, gyors harcmodoruk, találékonyságuk, elbűvölte őket, ezért igyekeztek beolvadni közéjük. Nem volt nehéz, mert arról a messzi Keletről netán közös törzsszövetségből jöttek, így szokásaik sem voltak taszítóak. Külső megjelenésük sem, ruházatuk sem nagyon ütött el, így jól megfértek egymással. Az eredetileg mintegy 500 ezernyi lelket számláló, Árpáddal bejött magyarok hamar megsokasodtak a rokon népekkel.

Az ember mint biológiai teremtmény hordoz magában olyan chipet, ami kizárólagosan azonosítja, és ami kívülről nem manipulálható, ez a gének képlete. Az emberi géntérkép megrajzolásával és megfejtésével kézbe kaptak a kutatók egy olyan azonosító jelet, amely cáfolhatatlan. Jól használható módszert dolgozott ki a japán Hideo Matsumoto oszakai professzor, akit a japánok származása érdekelt. Különböző immunglobulinok gyakoriságát vizsgálta a „gyanús” mongolid népeknél, és kiderült, hogy a japánok a burját-mongolokkal állnak a legközelebbi rokonságban. A sikeren fölbuzdulva Matsumoto 1988 novemberében Kaliforniában mutatta be a nemzetközi szakemberek előtt a világ marker-térképét. Munkája sok származás-elméletet igazolt, számosat azonban a mondák világába utasított.

Hasonló problémával küszködtek Magyarországon is, a magyarság eredetét illetően. Jó szemű, jól képzett, önálló gondolkodású, politikai befolyást elkerülő magyar szakemberek már a XIX. században helyes elméletet állítottak fel a magyarok keleti származását illetően. Tudták ezt neves nyugati professzorok is, például Blumenbach, akinél Kőrösi Csoma Sándor is tanult. A német professzor küldte a tehetséges székely kutatót Belső-Ázsiába, a magyarok gyökereit feltárni. A nemrég elhunyt Kiszely István antropológus a magyarok közül elsőként ment Kőrösi nyomába és látva az ott élő türk népek fizikai, életmódbeli, nyelvi hasonlóságát, beigazolva látta addig is képviselt elméletét: a magyaroknak nincs semmi közük a finnugor népekhez, tehát nem is rokonok.

Állítását igazolta Hideo Matsumoto professzor is, aki járt hazánkban, vizsgálataihoz kapott mintát, amiből a következő megállapításra jutott: a markerjelleg, amelynek legnyugatibb elterjedési területe a Kárpát-medencében a magyarok között található meg, legkeletebbre Eurázsiában, Kelet-Turkesztánban az ujgurok és a jugarok között fordul elő, de megtalálható Mongólia egyes délnyugati területein is.

Ugyanezt a hasonlóságot ugyanakkor nem találta meg a finneknél, és a „tiszta” ugor népeknél. A nyolcvanas évek elejétől pedig megszülettek azok az új biokémiai módszerek, amelyek a figyelmet a fehérjékről az azokat kódoló DNS felé fordították. A genetikai vizsgálatokat azóta a spanyolok is elvégezték és Réthy Lajos humángenetikus professzor tájékoztatott arról, hogy az ujgurok valóban európai rokonsággal dicsekedhetnek. Ez kiválóan egybecseng Németh Gyula turkológus azon véleményével, hogy az ujgurok az ősi hun nyelv egyik változatát beszélik. De közeli rokonságot vélt felfedezni zenéjükben Bartók Béla, külső megjelenésükben Kiszely István, ételkultúrájukban Cey-Bert Róbert.

Régen bevett stratégia volt minden nép körében, hogy ha vándorlások, háborúk, járványok pusztításai után megfogyatkozott a lélekszám, befogadtak, betelepítettek szálláshelyükre olyan népcsoportokat, amelyek könnyen beilleszkedtek, elfogadták a többség szokásait, esetleg átvették nyelvét, harcokban mellettük álltak. Cserében védelmet, azonos elbánást és viszonylagos szabadságot élveztek.

A magyarság Árpád népe óta színesedett különböző keleti, rokon elemekkel. Néhány ismertebb közülük: onogurok, úzok, szabírok, alánok (jászok), szkíták, szarmaták és mások. Közismert, hogy IV. Béla király szerzetesi közösséget indított Kelet felé, hogy megkeressék a népvándorlás közben leszakadt magyarokat és elhozzák az új hazába. A két lemaradt csoport a baskíriai és a szavárd magyarok népe volt. Őket találta meg Julianus barát.

A betelepítések során komoly vérfrissítést hozott a jászok, a kunok és a besenyők behívása. Ha nem is voltak azonosak a magyarokkal, rokon népek lévén könnyen beilleszkedtek, identitásukat máig megtartva élnek köztünk: ők a magyarrá lett keleti népek képviselői. A jászokat a kunokkal közel egy időben a XIII. században telepítették be, a besenyőket a X. és XII. század között. De említhetnénk a palócokat is.

A trianoni területrablás az eredetileg földrajzi egységként működő Kárpát-medence integritását megtörte és immár 1920 óta önmagát keresi a megcsonkított nemzet. Életereje megcsappanni látszik, halandósága nő, a gyermekek száma csökken. A több évtizede tartó lelki rombolás, a családok módszeres szétverése, a természetes törvények megcsúfolása, az értékrend felbomlása kritikus helyzetet teremtett. A népszaporulat már nem képes kompenzálni az elvesztett milliókat. Az ezredforduló demográfiai mérföldkő lett: a lakosság száma a lélektani határnak számító 10 millió alá csökkent. Ha így megy tovább, 2050-re már csak 7,5 millióval számolhatunk, melyből 2-2,5 milliót tesz ki a cigány lakosság.

Ha a modern európai életmodell – egyfajta új tatárjárásként – lehetetlenné teszi a gyermekek időben történő vállalását (a mai nők 40 százaléka 30 évesen szüli meg első gyermekét az ideális 19-20 éves kor helyett – a szerk.), ami a népesség kipusztulásához vezet, mert a népességfogyás megállíthatatlan, akkor az érintett térségben demográfiai vákuum keletkezik, melynek kialakulását már ma is érzékeljük. A megoldás ugyanaz, ami IV. Béla idejében is kínálkozott, a tudatos betelepítés.

Nekünk elég a magunk gondjával foglalkozni. Mely népek érezhetik jól magukat a Kárpát-medencében? Amelyek könnyen és gyorsan integrálódnak. Napjainkban kik jöhetnek számításba? Nem sokan. Elsősorban a csángók és a Keleten maradt rokonaink: az ujgurok és a jugarok. A Kárpátokon kívül élő csángók alkalmasak erre a feladatra, behívásuk a határon túli területek etnikai összetételét sem rontaná el. Réthy Lajos humángenetikus szerint ma 20-25 ezer fiatal család és ugyanennyi család nélküli fiatal csángó származású telepes befogadása lenne reális.

A Kína területén élő rokonainknak pedig a megmaradást jelentené a befogadás, mert erőszakos asszimilációjuk a végéhez közeledik. Az ujguroknak valaha hatalmas birodalmuk volt, amelyet 840-ben a kirgizek döntöttek meg. Magas kultúrájukat ismerve, Ázsia arisztokratáinak is nevezik őket. Sok viszontagság után jelenleg Kína egyik tartományában élnek, miután a kínaiak 1915-ben elfoglalták Kanszut és Hszincsiangot. Az ujgurok lélekszámát nem ismerik pontosan, számuk 12 és 20 millió közé tehető, attól függően, hogy kínai vagy ujgur oldalról nézzük.

Legelőkelőbb csoportjaik a sárga ujgurok vagy más néven yükuk. Ők elhúzódtak a Selyemúttól, a Góbi-sivatag Tibet találkozásánál lévő tartományába, Sunan Yugur Autonóm megyébe, az úgynevezett „Hexi-korridorba”. Az ujgur uralkodók családjaival a jaglakarral azonosítják őket. Hozzájuk készült Kőrösi Csoma Sándor, de sajnos nem ért oda. Réthy Lajos professzor szerint 250-300 ezer fő befogadása elnéptelenedett falvainkba, parlagon hagyott földjeinkre, gondozatlan legelőinkre jótékony hatással lenne.

Nemrég olvastam a Magyar Nemzet mellékletében, hogy Galgagután kolóniát szeretnének létrehozni a kínai autonóm területről érkező 25 ujgur családdal. A faluban 30 ház eladó. Először 2011 őszén mentek háztűznézőbe, majd még négyszer jártak ott a rokonok. Akik még nem láttak élő ujgurt – általában nem is tudnak róluk – azt keresik, hol a „ferde szem”, a mongolos vonások. Kár keresni, mert Belső-Ázsia nagy részén a mongolid nagyrassz megtelepedése előtt europid jellegű emberek éltek. Ilyenek az ujgurok is.

Miért ne folytatódhatna a hun, avar, magyar, székely, palóc, besenyő, kun, jász vonal? Miért ne járhatná át friss szellő a Kárpát-medencét? Miért ne kaphatna új erőre a „magyar észjárás”, ahogy Karácsony Sándor fogalmazott találóan.

A kérdésben ott a válasz. Az ugyanis már nem kérdés, hogy a honi magyarság lélekszáma gyorsulva fogy, s a csökkenést a határon kívül rekedtek már csak ideig-óráig tudják pótolni. Az összeomlás elkerülhetetlen, és sovány vigasz, hogy a környező népeket hasonló végzet fenyegeti. De nekünk van módunk tanulni az elődök példáiból, s lélektani fordulatot végrehajtva, emelkedő pályára állítani a nemzetet. A történelem talán legnagyobb és legszebb örökségével bíró nemzetét.

Hankó Ildikó