A kőzetrétegek és az ősmaradványok vizsgálata alapján már a XIX. század végére elkészült egy kortáblázat, amelyben a földtörténeti múlt „dokumentumait” időrend szerint osztályozták. A legdurvább felosztás szerint a Föld története főidőkből (eonokból) áll, a főidők időkre, az utóbbiak időszakokra, az időszakok korokra tagolódnak. A Föld 4,6 milliárd éves történetének legnagyobb részét a prekambriumi idő foglalja el, amely 590 millió évvel ezelőttig tartott. Ennek a legutolsó szakasza és a következő idő – a kambrium eleje – igen zavaros időszak, de annál fontosabb: körülbelül 700 millió évvel ezelőtt az eddigi legkeményebb jégkorszak köszöntött be és mintegy 100 millió évig tartott. A jégkorszak után robbanásszerűen jelentek meg a gerinctelen állatok. A leggazdagabb kövület-lelőhelyet az ausztráliai Ediacara város közelében találták meg, ahonnan 600 millió évnél is idősebb élőlények maradványai kerültek elő. Ez azt jelenti, hogy az állatvilág fejlődése már a prekambrium végén megindult, és a gerincesek kivételével minden ma ismert állattörzs kialakult. Ezért egy új korszakot vezettek be a földtörténetbe, 120 év óta először. Az újonnan bevezetett időszak neve a lelőhelyről „ediacari” időszak lett.

Hasonló zavart keltett a paleoantropológusok körében két, nemrég felszínre hozott emberi maradványnak határozott lelet. Az emberi faj leszármazási törzsfájában óriási zavart tud okozni egy-egy újabb lelet, hiszen a dominóelv alapján, ha egy kockát kiveszünk a sorból, szinte minden összedől. Ez történt most az emberszármazástanban.

Az eddigi leletek alapján fölvázoltak egy viszonylag logikus, elfogadható törzsfát. Ennek indulása mintegy hétmillió évvel ezelőttre tehető, de ebből az időből nincs semmi biztos tudásuk a kutatóknak. Az első, igen korai lény maradványaira Afrikában találtak rá 1974-ben, amely a „Lucy” nevet kapta és két lábon járó „majomnak” határozták. 1994-ben, alig hatvan kilométerre Lucy lelőhelyétől, az etiópiai Afar tartományban a Bruce Latimer és Johannesz Hailé-Szellaszié vezette kutatócsoport újabb emberi (?) leletekre bukkant: 12 egyén maradványait ásták ki. A lelet korát 4,4 millió évesre datálták és Homo ardipithecus néven sorolták be a rendszertanba. Míg Lucyt elismerik két lábon járó lénynek, addig az utóbbi leletről megoszlanak a vélemények: egyes tudósok az ember ősének, mások csupán nagy majmoknak tekintik őket. Egy biztos, hogy nagyobb volt mint Lucy, a lábai hosszabbak voltak, tehát jobban futott (menekült) a vadállatok elől és magasabb életkort ért meg, ami elég meglepő. Az mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy a korábban vallott egyenes leszármazási vonal nem állja meg a helyét, mert a leletek tanúsága szerint párhuzamosan többféle „emberfajta” is élt. Amelyik életre valóbb volt, le tudta győzni a rá leselkedő veszélyeket, így más típusok rovására elszaporodott. Lucyt és „társát” követően egymillió évvel későbbre teszik a Homo erectusnak nevezett biztosan emberelődöt. Ez a faj olyan tulajdonságokkal rendelkezett, amely biztosította számára a túlélést. Alkalmazkodni tudott a körülményekhez, teste a hosszútávfutásra volt berendezkedve, így üldözői elől inkább elmenekült, mintsem harcba bocsátkozott volna a hatalmas vadállatokkal. A Homo erectus akkor élt, amikor a Föld mágneses pólusa éppen az ellenkező oldalon volt, mint ma, így a leletek korát jól ki tudták számítani. Ez az emberelőd lehetett, aki először hagyta el Afrika földjét. Megindult keletre, elérte Törökországot, majd eljutott a Kaukázusba. Grúziában egy sor Homo erectus-koponyát ástak ki, ahol a korhatározás szerint 1,5-2 millió évvel ezelőtt élt ez a típus. Életmódjára választ kaptak a kutatók a lelőhelyen talált sok kerek, maroknyi méretű folyami kavicsból. Nem voltak megmunkálva, de kiválóak voltak dobásra. Vagyis a Homo erectus már „fegyverrel” űzte el a vadállatokat, így hirtelen föléje kerekedett környezetének. Később tovább vándorolt kelet felé, át a sivatagokon, a hegyeken, az őserdőkön, a vizeken. Jáva szigetét ekkor még földhíd kötötte össze Ázsiával, így mintegy 800 000 éve elérte Flores-szigetet.

Nagy változást jelentett életében a tűzhasználat. Nem a Homo erectus gyújtotta, csupán használta, amit a villámok csiholtak. A tűz megvédte őket a vadállatoktól, így kezük fölszabadult, nem kellett védekezésre használni. A húst nem nyersen kellett fogyasztaniuk, ami igen hosszú időt vett igénybe a rágás miatt, hanem sütve, könnyen emészthető módon jutottak fehérjéhez. A Homo erectus előtt élt egy Homo robustus is, ő is fogyasztott fehérjedús húst, de nyersen, közben még a vadállatok elől is menekülnie kellett. A két emberféle nagyon hasonló módon élt, mégis a Homo erectus lett a túlélő. A Homo robustus nem számított versenytársnak, a Homo erectus inkább levadászta őket, mivel ő uralta a környezetet.

A jelek szerint a Homo erectusból sokféle ember alakult ki. Afrikában rátaláltak egy 280 000 évvel ezelőtt élő, óriási méretű lényre – Góliátra – aki 700 000 éve jelenhetett meg a színen, mint Homo erectus egyik leszármazottja. A legmagasabb és legnagyobb súlyú emberi lény volt, aki valaha élt. Testmagassága túlhaladta a 190 cm-t, súlya 90 kg körüli volt. Ennek oka, hogy valószínűleg a vele egy időben élt állatok is jóval nagyobbak voltak, mint korábban, vagy későbben. Az alkalmazkodás során, hogy uralhassa környezetét, a Góliátok méretei is megnőttek. Volt azonban egy hátránya is a nagy méretnek: a hatalmas izomkötegek által termelt hőmennyiséget a viszonylag kis bőrfelszín nem tudta leadni; a nagy motorhoz kicsi volt a hűtő. Hiába használt először fegyverként hajítódárdát, ez az út mégis zsákutcának bizonyult. Egyesek szerint Góliát előbb hagyta el Afrika földjét, mint Homo erectus, de nem jutott messzire: 240 000 évvel ezelőtt kipusztult.

Mi lett azzal a Homo erectussal, amelyik elérte az indonéziai Flores szigetet? Hatméteres mélységben az antropológusok olyan embercsontokat találtak, amelyek inkább hasonlítottak gyermekcsontokra, mint felnőttére. Tüzetesebb vizsgálat után kiderült, hogy az alig egy méteres emberke felnőtt volt, de minden tekintetben testben kisméretű. A Gyűrűk Ura című regényből kölcsönözve az apró emberkék nevét, hobbitoknak keresztelték az új emberfajtát. Több tudósban fölvetődött, hogy a talált ősasszony talán valamilyen betegségben szenvedett és azért maradt olyan kicsi, de a tüzetesebb vizsgálatok ezt kizárták. Százezer éves eszközöket találtak mellettük, de még húszezer éves dárdahegy is előkerült. Ez azt jelenti, hogy a Homo erectus az idők folyamán mintegy felére zsugorodott és így élt Flores szigetén. Tüzet használtak, az állatokat megsütötték, némelyik még 13 000 évvel ezelőtt is élt. Eddig mintegy fél tucat hobbitot találtak. Tudományosan Homo floriensisnek nevezték el. Agyát elkészítették gumiból, majd összehasonlították egy csimpánz, egy modern ember, egy pigmeus (ma élő apró termetű ember és egy Homo erectus agyával. Utóbbival mutatott a legnagyobb hasonlóságot, bár a homloki és a halántéki lebeny a modern ember agyára hasonlított. Ugyanakkor a hobbitok agya méreteit tekintve inkább az Australopithecus africanushoz hasonlított. A fentiekből két fontos következtetést lehet levonni: az egyik, hogy az intelligenciának nem feltétele a nagy agytérfogat, a másik, hogy a hobbitok a Homo erectus leszármazottai voltak. Flores szigete egy meglehetősen behatárolt terület volt, a táplálék is korlátozottan állt rendelkezésére az ott élő állatoknak. Így – alkalmazkodva – a többi állat mérete is hasonlóan kicsi volt, amit a csontleletek igazolnak. A kis hobbitok varánuszok és apró elefántok társaságában éltek, azokra vadásztak és mintegy körülbelül 13 000 évvel ezelőtt kipusztultak. Ez a vonal is zsákutcának bizonyult.

Etiópiában korábban találtak két koponyaleletet, amelyeknek korát nemrég újra meghatározták. Kiderült, hogy a legkorábbi Homo sapiens-leletek, amelyeknek kora 195 000 év. Vagyis a modern ember legkorábbi maradványa volt, ami azt igazolja, hogy az ember mintegy 200 000 évvel ezelőtt tűnt föl Afrikában és valószínűleg innen indult távoli földrészekre, így Európába is.

A tanulság, hogy nincsenek egyenes leszármazási vonalak, a fejlődés íve nem volt töretlen. Ha egyetlen leszármazási vonalat akarnánk rajzolni, a végén nem tudnánk, hány alfajt különböztessünk meg. Az emberi diverzitás (sokféleség) sokkal korábban kezdődött el, mint azt eddig gondolták.