Vármegyék könyve

Borsod

Hazánk volt tiszáninneni kerületének egyik megyéje a Tisza jobb partján. Kiterjedése kerekítve háromezerötszáz négyzetkilométer volt, a lakosság száma 1891-ben kétszáztizenhétezer lélek, mely 1910-re kétszáznegyvenezerre szaporodott. A megye lakosai közül kilencvennégy százalék volt magyar, négy és fél százalék szlovák és másfél százalék német. A megye hat járásra oszlott, egyetlen (törvényhatósági jogú) városa, egyben székhelye Miskolc volt. 

A községek közt volt negyvenhét nagyközség és százhuszonkilenc kisközség, általában véve középnagyságúak. Kétezernél több lakosa tizenháromnak volt, a legnépesebbek Mezőkövesd tizenháromezer, Diósgyőr hatezerötszáz, Mezőcsát ötezer és Mezőkeresztes négyezer lakossal. A közoktatás ügye meglehetősen jól állt, a hét éven felüli lakosságnak csak a harmada nem tudott írni-olvasni, és a tanköteles gyermekek kilencven százaléka rendesen látogatta az iskolát. A megye százhetvenhét községe közül százhetvenegynek volt helyben iskolája, három a szomszéd községben iskoláztatta gyermekeit, és csak három község gyermekei nem részesültek semmiféle oktatásban. A népiskolákon kívül volt Borsodban két polgári iskola, hat iparostanonc-iskola, Miskolcon főgimnázium, algimnázium, állami középkereskedelmi és alsófokú kereskedelmi iskola, állami felső nőipariskola és asztalosipar-tanműhely. 

Borsod északi és nyugati része túlnyomóan hegyes, keleti és déli része termékeny róna. A megyét északnyugat-délkeleti irányban a Sajó folyja keresztül, melynek jobb partján a Bükk-hegység terül el. A Bükk középpontját képező nagy fennsík a 937 méter magas Bálványban kulminál, ahonnan nagy völgyek (Szilas-patak völgye, Hámori, Tárkányi, Bogácsi völgy) vonulnak alá, míg nyugat felől a szintén délre nyíló Eger patak völgye választja el a Mátra hegységtől. A Sajó völgyétől északra a tornai hegycsoportnak és a szendrő-forrói dombvidéknek a Bodva által elválasztott alig 500 méterig emelkedő végső nyúlványai hálózzák be a megye északi csücskét, míg ettől délre a Sajó mindinkább kitáguló völgye a magyar Alföldre nyílik. 

A megye főfolyója a délkeleti határ közelében kanyargó (de csak kis részben határt képező) Tisza, melybe a megye fővízerének tekinthető Sajó (bár már zempléni földön), a Hejő patak és több kisebb ér szakad. A megye déli lapályos részén, különösen a Tisza vidékén, Mezőkövesdtől, Mezőkeresztestől és Emődtől délre a millennium idején kiterjedt mocsarak voltak, melyek lecsapolása sokáig a Tisza részbeni szabályozása dacára sem sikerült. E vidéken nagyobb állóvizek is (Fehér nád) voltak, minthogy az egész lapálynak a Tisza irányában esése alig van, és magának a Tiszának esése is alig két méter e megye területén. 

A megye története 

A megye területe ősi idők óta lakott föld, miként azt a területén talált őskori tárgyak, eszközök, bronzok és cserepek tanúsítják. A magyarok bejövetelekor Örs vezér (Örsúr) nemzettsége szállta meg a Sajó völgyét és a Tisza lapályát. Szent István várispánságot alapított itt, mely nevét feltehetően Bors nevű első ispánjáról, illetve annak váráról kapta (a régi magyar nyelvben a „d” kicsinyítő képzőként szolgált, például várad = váracska; magod, magdi = magocska). A borsodi várispánsághoz eredetileg a tornai erdőispánság is hozzá tartozott, egy a XI. században még lényegében lakatlan terület, hasonlóan a zólyomi vagy a beregi erdőispánsághoz. A XII. században ezek az erdőispánságok – ahogy lassan benépesültek – maguk is várispánságok, majd nemesi vármegyék lettek. 

A magyar uralkodók szívesen vadásztak Borsod erdeiben. Már az Árpád-házbeli királyok alatt említik a győri és dédesi királyi várat és az Upponyerdőt, melyben a királyi bölény- és bivalyvadászok tanyáztak, a Bükk-hegység erdőségeiben királyi vadászpagonyok voltak, melyeket királyaink sokszor kerestek fel. A talán avar eredetű győri földvár helyébe a diósgyőri királyi palota épült, mellette a szilvási zárda, hol királyaink gyakran tartózkodtak, és több országgyűlést is tartottak. Borsod területén több nevezetes szerzetesi közösség is volt, így a bencések boldvai, tapolcai és kácsmonostori, a ciszterciek bélháromkúti apátságai, a pálosok diósgyőri, szentléleki és sajóládi kolostora, melyek többnyire a XII–XIV. századból valók. 

A tatárok betörése 1241-ben Borsod legnagyobb részét is elpusztította. Ezt követően Borsodban is sorra épültek fel a kővárak: Füzér, Dédes és a többi. A béke azonban nehezen állott helyre, 1280-ban Tamás egri püspök IV. László király ellen fellázadt, de a király hadával Jenkén és Muhin megjelenvén, megfékezte őt. Az Anjouk alatt a tatárok által feldúlt diósgyőri vár is újra felépült, és királyaink kedvelt és fényes mulatóhelyévé vált. Nagy Lajos, aki Katalin leányát is itt temette el, később Zsigmond és neje, aztán Mátyás király, végül Mária, II. Lajos hitvese gyakran tartózkodtak itt, és Diósgyőr vidéke gyakran volt nagy vadászatok és ünnepélyek színhelye. A vár ma is álló falai között és a körülötte elterülő mezőn egykor a magyar lovagkor színes forgataga zajlott: lovagi tornák, ünnepélyek, lakomák, vadászatok. A XVI. század elejére a megye tizenhárom vára, ugyanannyi mezővárosa és kétszázötven községe adózott a királynak és a királynénak (a királynéi udvartartás jelentős birtokokkal rendelkezett Borsodban). 

A török uralom alatt Borsod sokat szenvedett, mint hadak járta hódoltsági peremkerület. Ráadásul itt is érvényesült az úgynevezett kondominium, a kettős adóztatás rendszere, az adók egy részét az elmenekült magyar földesurak is behajtották (vagyis inkább behajtatták erre szerződött csapatokkal), de az új török urak is. Ez a rendszer azonban nem feltétlenül jelentett dupla adót, a török és magyar urak egyfajta modus vivendi alapján, fokozatosan kialakuló szokásjog szerint osztották meg egymás között a jövedelmeket. 1582-ben a törökök a muhi pusztán vereséget szenvedtek a császári csapatoktól, és 1596-ban Mátyás herceg Mezőkeresztes mellett megverte Mohamed szultánt, de ez őt utóbb üldözőbe véve Miskolcig űzte. Ez volt az úgynevezett tizenöt éves háború időszaka, amelyben sem a császári, sem a szultáni hadsereg nem ért el érdemleges eredményt, de a lakosság többet szenvedett, mint a hódoltság többi százharmincöt évében együttvéve. 

1707-ben II. Rákóczi Ferenc Ónodon tartotta azt a híres országgyűlést, melyen kimondták a Habsburg-ház trónfosztását. A Rákóczi-szabadságharc során számos had dúlta a megyét, de azt követően hosszú béke köszöntött rá, melyet legföljebb a Heves vármegyével évtizedeken át folytatott határpör fejleményei zavartak meg. Egyebekben Borsod békésen fejlődött, különösen mikor a vasút elérte a megyét, és megkezdődött ásványkincseinek nagyüzemi kiaknázása. 

Gazdasági élet 

A megye hegyes részeiben ásványkincsek bőven fordulnak elő, bányásztak vas- és rézércet (Nádasd, Ózd, Rudabánya, Telekes), kőszenet (Ózd, Nagybarca, Várkony, Sajókaza, Bánszállás, Disznóshorvát, Diósgyőr, Varbó, Edelény), márványt, palakövet, kitűnő agyagot (Tapolca), gránitot (Novaj). Ásványvizei Diósgyőrben, Kácstapolcán, Tapolcán és Hámoron fakadnak. Fürdői voltak a három Tapolcán (Diósgyőr, Görömböly és Kács mellett). 

A kereskedelem és az ipar a millennium idejére nagy lendületet vett az addig alapvetően mezőgazdasági jellegű megyében. Az ipart főleg a bányászat lendítette fel, és erre épült a vasipar. Az ezernégyszáz munkást foglalkoztató Rimamurány-salgótarjáni vasmű az ózdi henger- és a nádasdi lemezgyárával az ország egyik legnagyobb vállalata volt (az 1890. évi termelés háromszázezer métermázsa). A diósgyőri magyar királyi vas- és acélgyárban szintén ezernégyszáz munkás dolgozott, és évi négyszázezer métermázsa sínt gyártottak. Említést érdemel még a gépgyártás (Miskolcon három gépgyár és vasöntő), az agyagipar (miskolci tömörkőedénygyár, apátfalvai kőedénygyár), üvegipar, faipar, papíripar (diósgyőri papírgyár), malomipar, szeszipar, ecetipar. 

A hagyományos kisipar a nagyipar előretörésével rohamosan visszaszorult, amit sokan hanyatlásként éltek meg. Tovább működött a fazekasipar, mellyel egész falvak foglalkoztak, és persze a kalap- és szabóipar, hiszen öltözködni mindenkinek kellett, és az előző századfordulón felnőtt férfi még elképzelni sem tudta, hogy kalap nélkül menjen az utcára. A szalma-, gyékény- és fűzvesszőfonás a tiszamenti részeken dívott, de kisebb terjedelemben, mint korábban. 

A nagy vasgyárak maguk forgalmazták termékeiket, ezért a kereskedelem főbb cikkei továbbra is a gabona (mely Miskolcon és Mezőkövesden került piacra), továbbá a bor (főbb piacai Miskolc, Sajószentpéter, Emőd, Diósgyőr), gyümölcs és szőlő, élő állatok (Miskolc, Mezőkeresztes, Mezőkövesd, Sajószentpéter), állati termények és erdei termények voltak. A kereskedelem és forgalom középpontja Miskolc volt, melyből a vasutak minden világtáj felé irányultak. 

A mezőgazdaság legfőbb terméke, mint szinte mindenütt Magyarországon, a gabona, elsősorban a búza, árpa és rozs, kevesebb zab és kétszeres. Jelentékeny volt továbbá a kukoricatermés, míg burgonya, köles, repce csak kevés termett. Termeltek még cukorrépát, dohányt, kendert, kevés lent, takarmánynövényeket stb. A szőlőművelés és bortermelés szintén jelentékeny volt, bár a filoxéra nagyon nagy károkat okozott, és a szőlőművelés azt követően lassan kapott lábra ismét. Jó bor termett Miskolcon, Nyéken, Görömbölyön, Geszten, Noszvajon és általában a Bükk hegység déli lejtőin. Gyümölcse sok és jó volt, főleg cseresznye és szilva, melyet az Alföldre szállítottak. 

Mezőkeresztes, Gelej, Mezőkövesd és Mezőcsát vidékén a földműves nép szép lovakat nevelt, a szarvasmarha tenyésztése főleg a Tisza táján dívott, és hizlalt marha kivitelre is került. Sertést és juhot a megye minden részében tartottak, a nagy hagyományú lúdtenyésztés főleg a Tisza menti községekben (Tiszapalkonya, Oszlár, Dorogma, Bábolna) összpontosult. 

Jelentős települések 

Miskolc 

A millennium idején rendezett tanácsú, 1907-től törvényhatósági jogú város, megyeszékhely a vármegye völgylapályának nyugati szélén és a Bükk hegység végső kiágazásainak tövében. A város nagy része a Szinva völgyében húzódott, emellett a Tetemvár és Avas hegyek lejtőire kapaszkodott fel, ahol a reformátusok régi temploma is áll. A város belső részei, melyeket a Szinva és Pece patak folyik keresztül, az előző századfordulón rendesen és csinosan épültek, külvárosai egyszerűbbek és inkább falusias jellegűek voltak. Lakóinak száma gyorsan emelkedett, 1850-ben csak tizenhatezer lélek élt itt, 1870-ben már huszonegyezer, 1891-ben harmincezer, és 1910-re már több mint ötvenezer. A lakosok nagy többsége magyar volt, mellettük körülbelül ezer szlovák és ezer német élt a városban. A gyors növekedés egy része a keletről bevándorló zsidóságnak volt köszönhető, hiszen a századfordulón az izraelita vallásúak aránya megközelítette a húsz százalékot. 

A városban számos közintézmény kapott helyet, volt többek közt református főgimnáziuma, katolikus algimnáziuma, felsőbb leányiskolája, állami polgári fiú- és leányiskolája, közép- és alsófokú kereskedelmi iskolája. Itt jelentek meg a Borsodmegyei Lapok, Szabadság, Borsod és a Borsod-Miskolci Közlöny című hetilapok. Volt számos közhasznú, társas, jótékony és iparosegyesülete és társulata, továbbá kórháza, árvaháza és egyéb jótékony intézetei. 

Ipara és kereskedelme élénk volt. Nevezetes iparvállalatai voltak az államvasút javítóműhelye (négyszáz munkás), két gépgyár, a porcelán-, majolika- és tömörkőedénygyár, az ecetgyár, sörgyár, gázgyár és gőzmalom. Itt összpontosult az államvasutak több vonala (Budapest, Kassa, Bánréve, Szerencs és Diósgyőr felé), városi villamosvasútja a századfordulóra készült el. Lakói közül sokan műveltek szőlőt. 

A város nevét, mely a Miskolc nemzetségtől származik, Anonymus említi először. IV. Béla idején a közeli Muhi pusztán a tatároktól elszenvedett vereség után csaknem egészen elpusztult. A híradásokban az Anjouk idején bukkan fel gyakrabban az újra népesülő település. Károly Róbert a Szécsieknek adományozta, Nagy Lajos cserével visszaszerezte. Miskolc hamarosan mezővárosi, majd királyi városi rangra emelkedett, mint a diósgyőri királyi birtok tartozéka. Hunyadi Mátyás tovább gyarapította Miskolc kiváltságait, előbb vámmentességet, majd teljes adómentességet adományozott a városnak. A kiváltságok sorát II. Ulászló, majd II. Lajos is bővítette. A mohácsi csatavesztés megakasztotta Miskolc lendületes fejlődését. Előbb a Balassiak birtoka, majd a törökök felégették, Eger eleste (1596) után pedig hódoltsági mezőváros lett, a két világbirodalom peremvidékén. Bizonyos előnyt azonban mégis sikerült kovácsolnia a sajátos helyzetéből, mivel az Erdély, a hódoltság és a királyi Magyarország közötti borkereskedelem egyik központja lett. 

A visszafoglaló háborúk után Miskolc városa sajátos helyzetet vívott ki azzal, hogy I. Lipóttól negyvenegyezer forintért huszonöt évre zálogba vette saját magát. III. Károly 1731-ben harminchétezer forintért ismét huszonöt évre terjesztette ki a zálogos időt, Mária Terézia pedig még negyven évre meghosszabbította. A királynő azonban utóbb meggondolta magát, Miskolc városát a királyi ítélő tábla elé idézte, és egyezkedésre szólította fel. Az egyezség meg is született a város növekvő kincstári befizetései mellett. 

A város lendületesen fejlődött a XVIII–XIX. században. Fazola Henrik 1770-ben állította fel az első vasolvasztót, megalapozva Miskolc nehéziparát, 1823-ban itt épült fel Magyarország első kőszínháza. 1841-ben az uradalmi jövedelmek ötszázalékos tőkéjének (tehát húszszorosának) lefizetése mellett Miskolc királyi várossá való emelését kezdeményezte, ám a szabadságharc miatt a rangemelés elmaradt. A rendezett tanácsú jogot végül 1872-ben sikerült megszereznie, a vármegyei hatóság alóli felszabadulást jelentő törvényhatósági jogot pedig, mint említettük, 1907-ben. 

Diósgyőr 

Nagyközség, 1891-ben hatezerötszáz lakossal, közte ötezer magyar, ötszáz német és ezer szlovák. A Szinva völgyének alsó részében, hegyektől övezve fekszik. A községtől keletre volt a nagy állami vas- és acélgyár, mely magában foglalta a Bessemer-acélgyárat, Martin-acélgyárat, kavarópestet és két hengerművet, sínkészítő-műhelyt, szög- és csavargyárat, öntő- és gépműhelyt és két téglagyárat. E nagyszerű vállalat 1891. évi termelése volt többek között kétszázharmincötezer mázsa acélgyártmány és kilencvenhétezer mázsa vasgyártmány. A gyár leginkább a saját bányáiban termelt barnaszenet használta fel. A munkások külön munkástelepen laktak, ahol iskola, fürdő stb. volt. Diósgyőr másik nevezetes iparvállalata volt a Kolba Károly tulajdonában levő, ma is fennálló papírgyár, mely kitűnő minőségű merített papírt készített tiszta rongyból. 

Diósgyőr vára a hosszúra nyúló község déli szélén van. E helyen már a honfoglalás idejében volt (valószínűleg avar eredetű) földvár. Később a magyar királyoknak volt itt váruk, melynek neve még a XIII. században is Nagygyőr, és csak utóbb kapta az itt bőven termő dióról a Diósgyőr nevet. A XIV. század elején az Ákos nemzetség Ernye ága bírta (1248–1271 közt kapta Ernye bán). Ernye fia, István nádor egészen újra építtette, egy ideig ezért Újvárnak is nevezték, de fiai 1317-ben föllázadván, elveszítették. 1319-ben I. Károly Debreceni Dózsának adományozta, de később más birtokokért visszacserélte. 1341-ben már a királyé volt. Ettől kezdve királyainknak, kivált Nagy Lajosnak kedvelt mulató helye volt, aki a várat ismét teljesen átépíttette. 1369–70-ben huzamos ideig tartózkodott itt, 1387-ben országgyűlést tartott a vár falai alatt. A vár és a hozzá tartozó birtok ismételten királynéi tulajdonba került. Zsigmond király 1412-ben itt intézkedett a német birodalmi ügyekben, és itt kötött szövetséget a bajor hercegekkel. Ugyanő 1439-ben a várat nagy uradalmával együtt zálogba adta nejének, Cillei Borbálának. Mátyás király és Mária (II. Lajos neje) gyakran tartózkodtak itt. 1522-ben II. Lajos nejének, Máriának ajándékozta. 

Diósgyőr a magyar középkor egyik fontos központja volt, egyfajta uralkodói mulatóhely, a lovagkori Magyarország minden pompájával. Mohács után jelentősége lehanyatlott, az uralkodó többször elajándékozta, átvészelt több török ostromot, 1711 után a kincstár birtokába került, a romos vár köveinek egy részét a lakosság széthordta, Diósgyőr jelentéktelenségbe süllyedt. A XIX. század második felében aztán ismét feléledt, mint a hazai nehézipar egyik legjelentősebb központja, és ez a virágzás átnyúlt a XX. századig. 

Edelény 

Nagyközség, járási székhely a Bodva völgyében, 1891-ben kétezer magyar lakossal. A község területén állott a honfoglalás kori borsodi földvár, mely először nemzetségfői, majd ispáni székhelyként szolgált. A XIV. században már mezőváros, heti piactartási joggal rendelkező kereskedelmi központ. Eger első ostromakor (1552) teljesen elpusztult, de még a török időkben újra benépesült. Számos tulajdonosa közt voltak a Rákócziak, 1727-től a L’Huillier, majd a Cobourg hercegi család – utóbbiak építették a ma is álló pompás barokk kastélyt. 

Mezőcsát 

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben ötezer magyar lakossal. Az Árpád-ház idején alapították, az évszázadok alatt számos család birtokolta. A XVIII. században fellendült a fazekasság, itt készültek először a híres Miska-kancsók, amelyek aztán az egész országban elterjedtek. 

Mezőkövesd 

Nagyközség, járási székhely, 1891-ben tizenháromezer magyar lakossal. Lakói földművelők voltak, élénk gabona- és tojáskereskedést űztek. A tatárjárás során teljesen elpusztult település a XV. században már fontos mezőváros, a következő században azonban eljelentéktelenedő hódoltsági település, mely Eger eleste után teljesen elnéptelenedett. A török kiűzése után a visszatelepülő lakosság főleg állattenyésztéssel foglalkozott, utóbb a földművelés is erőre kapott. Mezőkövesd környékén laknak a matyók, akik magukat Mátyás királytól származtatják. A híres matyó viselet valószínűleg a XIX. század második felében alakult ki. 

Ónod 

Nagyközség, 1891-ben kétezer magyar lakossal, postahivatallal és posta-takarékpénztárral. Hozzá tartozik a tatárjárásban szomorú emlékre szert tett muhi puszta. A XIV. században már város, vára is ekkor épült, mely Mohács után több török ostromot is sikeresen kiállott, és az északi végvárrendszer része lett. A Rákóczi-szabadságharc idején, 1707-ben Ónod mellett tartották a Habsburg-ház trónfosztását kimondó országgyűlést. A kuruc háborúk után a megsérült vár többé nem épült újjá, rommá lett, Ónod pedig Miskolc felemelkedésével párhuzamosan elvesztette jelentőségét. 

Ózd 

Kisközség, járási székhely, 1891-ben kétezer magyar és szlovák lakossal, mely szám 1914-re hatezer fölé emelkedett. Ennek fő oka, hogy Ózd a Rimamurány-salgótarjáni vasmű részvénytársaság egyik jelentékeny ipartelepe volt, amely már a millennium idején több mint ezer munkást foglalkoztatott. A vasmű később tovább fejlődött, és a hazai nehézipar egyik fellegvára lett.