Hajdú

Hirdetés

A Tisza jobb partján, az Alföldön elterülő megye területe háromezernégyszáz négyzetkilométer volt, az átlagosnál valamivel kisebb. Lakóinak száma 1891-ben százkilencvenezer fő volt, kilencvenkilenc százalékuk magyar, csak ezer német és néhány száz egyéb nemzetiségű. A magyarság a vármegye régebbi német (Balmazújváros) és rác lakóit teljesen asszimilálta. A vármegye három járásra oszlott, ezek azonban együttesen is csak a kisebbik felét tették, mert a városok, mindenekelőtt Debrecen járásnyi saját határ felett rendelkeztek. Ráadásul az úgynevezett központi járás nem is alkotott egységes területet, hanem Debrecen határa körül hat egymással nem érintkező darabból állt. Hajdúban egy szabad királyi város (Debrecen) és három rendezett tanácsú város volt (Hajdúnánás, Hajdúböszörmény, Hajdúszoboszló). A községek mind igen népesek voltak, csak egynek lévén ezernél kevesebb lakosa. 

Hajdú közművelődési állapota a kor viszonyaihoz képest kedvezőnek volt mondható, a tanköteles gyermekek közül csak hét százalék nem járt iskolába, és az írni-olvasni nem tudók aránya a lakosság negyede körül mozgott. A vármegyében volt két felső tanintézet (debreceni református kollégium papnevelő intézettel), öt középiskola, tizennégy különféle szakiskola, a tanítóképző, számos elemi és népiskola, továbbá hét kisdedóvó. Földje teljesen sík lapály, mely keletről nyugat felé lassan ereszkedik alá. Debrecen és Hadház táján helyenként százötven méterig emelkedik, középső része átlag száztíz-százhúsz méternyire van a tenger felett, a Tisza felé pedig kilencven méterig száll alá. A Tisza csak a vármegye északnyugati határát érintette, így egyetlen nagyobb folyóvize a Hortobágy volt. 

Debrecen főutcája

Története 

A vármegye az 1876-os nagy közigazgatási reform terméke. Előzménye az úgynevezett hajdú kerület, azelőtt a hajdúk önálló törvényhatósága, melynek területe kereken ezer négyzetkilométer, lakóinak száma 1870-ben hatvanháromezer lélek volt. A kerület hat városból állott, úgymint Hadház, Böszörmény, Dorog, Nánás, Szoboszló és Vámospércs, székhelye Böszörmény. A hajdúk társadalmi rétege a XV. században jött létre, kifejezetten a marhák nyugat-európai vásárokra hajtására. Ezek a legnagyobbrészt jobbágyi sorból származó emberek sokszor több hónapon át éltek a szabad ég alatt, fegyverrel védelmezték a rájuk bízott jószágot a rablóktól, idegenektől. Ilyenformán maguk is egyfajta szabadságot vívtak ki maguknak, melyről akkor sem szívesen mondtak le, amikor éppen nem volt munkájuk, nem akadt vásárra hajtani való csorda. 

A nehezen zabolázható, gyakran önkényeskedő hajdúk a török hódoltság idejére zsoldos katonasággá lettek, tisztjeiket maguk választották, és csapatokban szerződtek egyik vagy másik úr szolgálatába, olykor zsoldért, máskor zsákmányért. A XVI–XVII. században az országlakosok sokat panaszkodtak a hajdúk rablásai és erőszakoskodásai miatt, és az országgyűlések is számos törvényt hoztak megfékezésükre, ám ezek sokáig eredménytelenek maradtak. 

Az úgynevezett tizenötéves háborúban (1591-től 1606-ig), amikor a Habsburg és az Oszmán Birodalom gyakorlatilag eredménytelenül, de szörnyű pusztítást és vérveszteséget okozva mérkőzött meg a magyar hadszíntéren (a tatárjárás után ez volt a magyarság második legnagyobb embervesztesége), a hajdúk legtöbbje a császári hadsereg szolgálatába szegődött. A pusztítás, az elmaradt zsold, a császári hadak önkénye azonban Bocskai szabadságharcába torkollott, amelynek fő katonai erejét éppen az erdélyi fejedelem mellé állt hajdúk alkották. Bocskai István, hogy a hajdúk hűségét biztosítsa, a tizenkét kapitány alatt vitézkedő közel tízezer hajdúnak kollektív nemességet adományozott, és katonai szolgálat fejében saját szabolcsi birtokain letelepítette őket. Ezt a kiváltságukat később több fejedelem is megerősítette.

Az úgynevezett öreg hajdúvárosok 1609-ben jogaik védelmére szabad kerületté alakultak. A Bocskai alapította hajdútelepülésekhez később újabbak csatlakoztak, ezzel utóbb sok vitára adva okot. A hódoltság után a hajdúk katonai jelentőségüket elveszítették, és kiváltságaikat is megnyirbálták. A XVIII. században csak a Bocskai által letelepített hajdúk utódai maradhattak meg régi jogaikban, ők azonban maguk választhatták meg főkapitányukat. 

A Rákóczi-szabadságharc után egy időre Szabolcs vármegyébe kebelezték a hajdú kerületet, de az II. József halála után ismét önállóvá vált, közjogilag a megyékkel mellérendelt viszonyba került. A kiegyezés után a Tisza Kálmán nevével fémjelzett közigazgatási reform az összes nem megyei közigazgatási egységet (székely, szász székeket stb.) felszámolta, és a kerületet kilenc Szabolcs vármegyei és három Bihar vármegyei község, valamint Debrecen város területével Hajdú vármegyévé egyesítette, Debrecen székhellyel. 

A debreceni törvényszék

Gazdasági élet 

A népesség főfoglalkozása a földművelés és állattenyésztés volt, mely utóbbi azonban azóta, hogy a Tisza szabályozása következtében sok vízjárta és legföljebb legelőnek használt föld művelés alá vétetett, lényegesen csökkent. Ipar a vármegyében alig volt, a háziiparnak csak egy ága (a szalmakalapfonás) virágzott Nánáson és Böszörményben. Igen jelentős volt azonban Debrecen városának ipara, melynek főtelepei a gőzmalmok, dohánygyár, kefegyárak, téglagyárak voltak. A kereskedelem Debrecenben központosult. Az üzleti életet támogatta három bank, tizenegy takarékpénztár és öt szövetkezet. 

A megye termékeny talaját régebben trágyázni sem szokták, mégis rendkívül bő terméseket hozott. Főtermékek voltak a búza, rozs, árpa, zab, köles, tengeri, repce, dohány, jelentékeny volt a dinnyetermelés is. A mezőgazdaság fejlesztésére szolgált a vármegyei és a debreceni gazdasági egylet, kertészeti egylet és gazdakör, a dorogi gazdakör, továbbá a debreceni gazdasági tanintézet és földművesiskola. 

Állattenyésztése jelentős volt, a városok széles határában hatalmas marhagulyák, disznócsordák, birkanyájak és ménesek legeltek. Az 1884. évi összeírás szerint volt a vármegyében hatvanezer magyar és hatszáz nem magyar fajtájú szarvasmarha, százötven bivaly, harmincezer ló, ötszáz szamár és öszvér, százhúszezer sertés, háromszázezer juh és birka, és százötven kecske, továbbá közel egymillió aprójószág. A szarvasmarha tenyésztése az erdélyi magyar fajtára irányult, a legnemesebb lófajta a debreceni ménesből került ki. 

A legelők a legkiterjedtebbek voltak a Hortobágyon, mely Debrecen marhatenyésztésének központja volt, de egészben véve sok rétje nem volt Hajdú vármegyének, a takarmánynövények tenyésztése sem terjedt el. A legelőket részint lapályok, részint sziktartalmú földterületek tették (utóbbiak csak tavasszal voltak használhatók). Az erdők kiterjedése csekély volt, és csakis a vármegye északkeleti részére szorítkozott. A Hortobágyon azelőtt fának nyoma sem volt, és csak a századfordulón ültettek helyenként fákat. A Hortobágyról, a magyar Alföld eme rendkívüli tájáról a következő külön fejezet szól. 

A püspökladányi városháza

Jelentős települések 

Debrecen 

Szabad királyi város a vármegye keleti részében, a Tocó és Kodár vízerek közt, lapályos területen. Lakóinak száma 1891-ben ötvenhétezer lélek volt, mely 1918-ra megközelítette a százezret, közülük körülbelül ezer volt nem magyar nemzetiségű. A debreceni polgárról (cívis) azt tartották, hogy zárkózott természetű, tiszta erkölcsű és józan gondolkozású, takarékos, de a közjó érdekében áldozatkész, szorgalma és kitartása következtében vagyonra tesz szert, és köztiszteletnek örvend. 

A korábban nagy faluhoz hasonlított település a millennium idejére egyike lett hazánk legelőkelőbb városainak, mely díszes köz- és magánépületeivel, aszfaltútjaival és gázvilágításával, élénk üzleti életével és közúti gőz- és lóvasútjával a nagyváros mozgalmas képét mutatta. Az egykori Debrecen belterülete tojásdad alakú volt, és Hatvan, Péterfia, Csapó, Kossuth, Varga és Piac nevű utcaterületekre oszlott. A Nagyvárad utca, Piac utca, Egyház tér és Nagy Péterfia utca vonala az egész várost észak-déli irányban két részre hasította, és egyúttal legélénkebb és legszebb útvonala volt, ahol a legtöbb középület, a megyeháza, a takarékpénztár, bank, posta és távíróhivatal, kaszinó, városháza és városi vendéglő épületei emelkedtek. 

Debrecen híres volt iskoláiról. A református kollégium a XVI. század óta nevelte az ifjúságot, ezenkívül volt itt kegyesrendi algimnázium, állami reáliskola, református felső leányiskola, gazdasági tanintézet, földművesiskola, kereskedelmi akadémia, alsófokú kereskedelmi iskola, városi iparos iskola, izraelita nőipartanműhely, huszonnégy elemi iskola és öt tanyai iskola. E nagyszámú és nagyrészt a város áldozatkészségéből fennálló intézet hatása folytán a közművelődés magas fokra emelkedett, a tanköteles gyermekeknek kevesebb mint tizede nem járt iskolába, és az írni-olvasni nem tudók aránya a felnőttek negyedét sem tette ki. 

A lakosság harmada földművelésből élt. Ipar és kereskedelem tekintetében Debrecen az Alföld egyik központja volt. A régi híres iparágak (csizmadia, tímár, szűcs és gombkötő stb.) fénykora ugyan az előző századfordulóra már lejárt, de helyükbe a gyáripar lépett. A kereskedelem régóta kiterjedt, és a város országos vásárai messze földön híresek voltak. A vasúti hálózat kiépítése folytán e vásárok kiemelkedő jelentőségüket elvesztették ugyan, de továbbra is élénkek voltak az állat- és terményvásárok. 

Debrecen közlekedése és közlekedési hálózata is igen fejlett volt, az államvasutak innen Szolnok, Füzesabony, Mármarossziget, Nyíregyháza és Büdszentmihály felé, tehát öt irányban vezettek, ezekhez járult a nagylétai vonal és a guti iparvasút. A helyi közlekedés eszközei gőzmozdonyú helyi vasút, lóvasút, omnibuszok és bérkocsik voltak. 

Őseink Anonymus szerint e vidéket Ménmarót bolgár fejedelemtől foglalták el. Debrecen ősi lakossága szláv lehetett, neve is erre mutat, de a honfoglalás óta állandóan magyarok lakták. Első írásos említése a XIII. századból való. A több faluból összenőtt település a XIV. században a Debreceni család alatt virágzott fel, kik közül Károly Róbert hadvezéreként Debreceni Dózsa a lázadó Borsa Kopasz nádor legyőzésével szerzett nagy érdemeket. Ekkor vált Debrecen a vidék igazgatási központjává, melyet Nagy Lajos 1361-ben mezővárossá emelt. A XV. század elején Zsigmond szabad királyi városi kiváltságokat adott neki. Egy időre Brankovics György rác despota birtokába került, majd bő fél évszázadra a Hunyadiaké lett. 

A Ferenc József utca Debrecenben

A mohácsi vész után Debrecen sorsa viszontagságos volt. Török Bálint a reformációt 1536-ban behozta, és az Mélius Péter, Debrecen első püspöke alatt annyira elterjedt, hogy 1552-re a katolikus egyház teljesen megszűnt. Buda eleste után a város meghódolt a törököknek, a császáriaktól azonban sokat szenvedett: 1564-ben Schwendi, 1641-ben Barbiani, 1685-ben Caraffa hadai rabolták ki, a hajdúság 1630-ban fosztogatta, és gyakran pusztították nagy tűzvészek. A három részre szakadt Magyarország határán mégis sajátos különállást sikerült kivívnia magának, a közvetítő kereskedelem révén még gyarapodott, gazdagodott is. 

A török kiűzése után Lipót király ismét szabad várossá emelte Debrecent. A Rákóczi-szabadságharc alatt a császáriak többször feldúlták. A XVIII. században a Habsburg rekatolizáció egyik fő célpontja volt, ellenállása miatt jelentősége csökkent, kereskedelme és ipara visszaesett. A török időkben pusztává lett széles határa azonban továbbra is biztos alapot adott a félnomád állattartásnak, amely a város egyik fő jövedelemforrása maradt. 

1849-ben a nemzeti kormány és az országgyűlés a fővárosból ide menekült, január 4-től július 1-jéig itt székelt, és a református nagytemplomban mondotta ki Kossuth a trónfosztást. 1849. augusztus 2-án a nyolc-tízezer főnyi magyar sereg Nagy Sándor tábornok vezetése alatt itt tartotta fel fél napon át Paskievics orosz herceg kétszázezer emberét. 

Az 1850-es évektől Debrecen közgazdasági és művelődési tekintetben nagy lendületet vett, és a hajdani nagy falu modern várossá, hazánk egyik legjelentősebb művelődési központjává vált. Hosszú ideig Nagyváraddal vetélkedett a Bihar megyei elsőségért, az 1876-os közigazgatási reform azonban az újonnan alakított Hajdú vármegye székhelyévé tette, ekképp téve pontot a vetélkedés végére. 

Hajdúböszörmény 

Rendezett tanácsú város, azelőtt a Hajdú kerület székhelye, volt járásbírósága, közjegyzősége, adóhivatala, takarékpénztára, református gimnáziuma, kisdedóvója, alsófokú ipariskolája, kórháza, számos iparos és jótékony egyesülete és társulata, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala, posta-takarékpénztára. Lakóinak száma 1891-ben huszonegyezer volt, mind magyar és legnagyobbrészt református. Termékeny határa sok búzát, kukoricát, dinnyét és gyümölcsöt termett, jelentékeny volt a szarvasmarha-, disznó- és juhtenyésztése is. 

Nevében a böszörmény az Árpádok korában nálunk nagy számmal megtelepedett izmaeliták népies magyar neve, mely a muzulmán szónak felel meg, mely a szláv nyelvekben torzult buzurmánná, majd tovább böszörménnyé. A település alapítói valószínűleg valóban mohamedán vallású bolgár-törökök lehettek, kik a középkorban elsősorban kereskedéssel foglalkoztak. A tatárjáráskor ez a település elpusztult, de újra települt, és a XV. századra mezővárossá fejlődött, a debreceni uradalom része lett. 

A hódoltság alatt részben török birtok volt, 1609-ben Báthory Gábor Kállóról hajdúkat telepített ide, és a kerület székhelyévé tette a települést. Lakói a XVIII. században szabadparaszti életet éltek saját önkormányzatuk vezetése alatt, kiváltságaik azonban az 1876-os közigazgatási reformmal megszűntek.

Hetivásár Hajdúnánáson

Hajdúnánás 

Rendezett tanácsú város, 1891-ben tizenötezer magyar lakossal, volt járásbírósága, református gimnáziuma, alsófokú ipariskolája, takarékpénztára, többféle egyesülete, és igen kiterjedt termékeny határa. Lakói leginkább földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak. A középkori falu a tatárjáráskor elpusztult, majd újratelepült. A debreceni uradalom része volt, osztozott annak sorsában. Bocskai 1605-ben hajdúkat telepített az ekkor majdnem teljesen néptelen településre, amely így nemesi szabadságjogokat szerzett. A török kiűzése előtti évtizedben, a kuruc hadakozások során ismét elnéptelenedett, majd megint újra települt. 

Hajdúszoboszló 

Rendezett tanácsú város a Kösi patak két partján, 1891-ben tizenötezer magyar lakossal. Volt járásbírósága, református algimnáziuma, polgári iskolája, több nagyobb malma, vasútja, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. Lakói leginkább földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak. Első írásos említése a XI. századból való. A középkorban a debreceni uradalom része, mely a XVI. század végére elnéptelenedett. Bocskai hétszáz lovas hajdút telepített ide. A bujdosók 1680-ban itt választották fővezérré az akkor huszonhárom éves Thököly Imrét. Hajdúdorog Nagyközség (1876–1886 között város), 1891-ben kilencezer magyar lakossal, takarékpénztárral, vasúti állomással, posta- és távíróhivatallal, posta-takarékpénztárral. 

Első írásos említése a XIV. századból való. A hódoltság alatt a tokaji váruradalomhoz tartozott. Bocskai az akkor majdnem teljesen néptelen települést a hajdúvárosok közé iktatta, ahol szerb eredetű, görögkeleti vallású hajdúk települtek le. 1912-ben görögkatolikus püspökség székhelye lett. 

Hajdúhadház

Nagyközség (1876-tól 1891-ig város), 1891-ben nyolcezer magyar lakossal, takarékpénztárral, vasúti állomással, posta- és távíróhivatallal és posta-takarékpénztárral. Első írásos említése a XIV. századra esik. A középkorban a debreceni uradalom része volt. Bocskai a korponai kiváltságlevélben a hat hajdúváros közé emelte. A XIX. században jelentős malomipara volt.

Püspökladányi utca

Püspökladány 

Nagyközség, 1891-ben tízezer magyar lakossal, volt takarékpénztára, járásbírósága, posta- és távíróhivatala, és posta-takarékpénztára. Első írásos említése a XIV. századra esik, de határában gazdag honfoglalás kori és korai Árpád-kori leletek kerültek elő. A nagyváradi püspökség birtoka volt, a hódoltság kezdetén többször teljesen kipusztult, a XVII. században települt újjá, mint az erdélyi fejedelemség birtoka. A mezővárosi rangot 1847-ben kapta meg. Fejlődését a vasút kiépülése lendítette fel.

Korábban írtuk