Vármegyék könyve
A következő hónapokban vármegyénként, ábécé sorrendben közöljük Bencsik Gábor dupla kötetének online változatát, korabeli, nagyrészt színes képeslapokkal, valamint Kogutowicz Manó 1905-ben megjelent vármegye-atlaszának nagyítható térképeivel illusztrálva.Ugocsa
Hazánk északkeleti részében, a Tisza két partján fekvő vármegye volt, területe ezerkétszáz négyzetkilométer, tehát a legkisebb vármegyék közé tartozott. Lakóinak száma 1891-ben hetvenötezer lélek volt, közel negyven százalék magyar, valamivel több rutén, bő tíz százalék román, hét százalék német és néhány százalék egyéb nemzetiségű.
Ugocsa két járásra oszlott, városa nem volt. Hét nagy- és hatvannégy kisközsége közül a legnépesebb volt a székhely Nagyszőlős bő ötezer, Turc, Túrterebes és Tiszaújlak egyaránt háromezer lakossal.
Közművelődése a XIX. század végén lendületesen bővülő közoktatás ellenére gyenge lábakon állott, a hat éven felüli férfilakosság kétharmada, a nők háromnegyede sem írni, sem olvasni nem tudott, és a tanköteles gyermekek negyven százaléka nem látogatta az iskolát. A vármegye területén összesen százharminc tanintézet volt, közte egy gazdasági, két ipari és kereskedelmi, két polgári, egy felső és száztizenhárom elemi népiskola, valamint tizenegy kisdedóvó.
A lakosságból ötszáz főnek adott kenyeret az értelmiségi foglalkozás (pap, tanító, jegyző, orvos, patikus, stb.), ötvennek a bányászat, kétszáznak a közlekedés, bő kétezernek a kisipar, kereskedelemből hatszázan éltek, járadékból háromszázan, ezerkétszázan házicselédek voltak, háztartásbeliek tizennégyezren, napszámosok hétezerötszázan, végül húszezer ember foglalkozott őstermelő mezőgazdálkodással. A fennmaradó kerek harmincezer fő kiskorú gyerek volt. Az ötszáz értelmiségi keresetből élő közül legalább százötven volt a tanító (százharminc iskolára), ötven a pap, ugyanannyi lehetett a jegyzők száma, maradt tehát az egész vármegyében kétszázötven fő az orvosi, patikusi, megyei hivatalnoki, postatisztviselői, gazdatiszti, mérnöki és más értelmiségi pályákra.
Ugocsa az Alföld és a hegyek találkozásánál fekszik, nyugati része lapályos, csekély tengerszint feletti magassággal, keleti része azonban hegyes. A Tisza jobb partján a nagyszőlősi hegycsoport emelkedik, melynek legnagyobb magassága 878 méter, míg nyugati végbástyája, a Nagyszőlős fölötti Feketehegy, melyen Ugocsa várromjai állanak, csak 368 méter. A Tisza bal partján hasonlóképpen tetemes emelkedések vannak, melyek az Avas hegységhez tartoznak és a vármegye területén 827 méternyi magasságot érnek el. E hegység végső nyúlványanak tekinthető a Gyula és Tamásváralja fölötti dombvidék, valamint a Kisgérce melletti dombok, melyek messzire nyomulnak a síkságra előre. Folyóvizekben a vármegye aránylag gazdag, a Tisza kelet-nyugati irányban hasítja, Királyháza mellett lépvén ki a rónára, melyen több ágra oszlik, és a vármegye nyugati határán veszi magába a Batár patakot. Északi részét a Borsova és Szalva, déli részét a Túr vize öntözi, ezek partja helyenként mocsaras volt, leginkább a Borsova mentén, ahol a Fekete-Eger-mocsár nyúlt át.
Története
A megye történetével kapcsolatban a legtöbb embernek az Ugocsa non coronat (Ugocsa nem koronáz) szállóige jut eszébe. Általában az terjedt el, hogy az 1722-iki országgyűlésen hangzott volna el először a nevezetes mondat, mikor a Pragmatica Sanctiót, a Habsburg örökösödési törvényt, gyakorlatilag Mária Terézia magyar trónöröklését tárgyalták. A leányörökös megkoronázását illetően a szavazás coronat vagy non coronat kifejezésekkel történt, és állítólag egyedül az ugocsai követ szavazott non coronat-tal, és ezóta forog közszájon. Ezzel szemben tény, hogy 1635-ben már használták a kifejezést. Valószínűbb tehát az a hagyomány, miszerint az 1505-iki rákosi gyűlés határozata alapján írta volna Ugocsa vármegye ezt a lakonikus választ, mikor I. Ferdinánd a rendeket koronázásra 1527. november 3-ára meghívta. De az is lehet, hogy a mondás mögött történelmi esemény egyáltalán nem áll, egy súlytalan kiszólásból nőhetett országosan ismert szólássá, részben „köhög a bolha”, részben ellenkezőleg, „kicsi a bors, de erős” jelentéstartalommal.
A keleti gyepűhöz közeli terület hosszú ideig nem szerveződött várispánsággá, királyi magánterületnek tekintették, szórványos szláv és magyar lakossága a végtelen erdők irtásföldjein húzta meg magát. A lakosság lassú növekedésével, a szászok 1260 körüli betelepülésével a XII-XIII. század fordulóján mégis létrejött a várispánság. A tatárjárás ezt a fejlődést derékba törte, a lakosság elpusztult vagy szétfutott, a helyükbe később zömmel magyarok érkeztek, hatásukra a még megmaradt szláv lakosok is elmagyarosodtak.
A nemesi vármegye a birtokos nemesség számának gyarapodásával a XIV. század elején alakult meg. A korábban létrejött Szatmár és Máramaros a várispánság egy részét bekebelezte, így Ugocsa az ország egyik legkisebb megyéje lett. A birtokos urak (legnagyobbak a Gutkeled, Káta és Hont-Pázmány nemzetség tagjai) a síkon a magyar jobbágyfalvak lakóival műveltették földjeiket, a hegyvidékre ruszin és román parasztokat telepítettek. A nemzetiségi arányokat tovább módosították a XVI-XVIII. század háborúi, hiszen a hadak inkább a sík vidékeket járták és pusztították, a hegyvidékek falvainak jobb esélyük volt a túlélésre. A hadak elmúltával a románok és a ruszinok lehúzódtak a sík vidékre is, és a vármegyében a magyarság kisebbségbe szorult.
II. József közigazgatási reformja során Ugocsát Bereggel egyesítve létrejött a IV. (Munkácsi) Kerület, a császár halála után azonban visszaállt a régi rend. A szabadságharc bukása után ismét megszűnt a vármegye önállósága, a Kassai Kormánykerület része lett, 1860-ban azonban ez is megszűnt, Ugocsa önkormányzata visszaállt.
A XIX. század végének nagy gazdasági fellendülése csak kevéssé érintette Ugocsát, jelentős ipar nem települt ide, a megye megmaradt mezőgazdasági területnek, amelyen csak a vasút lendített valamelyest. Az elmaradás legfőbb oka valószínűleg a városok hiányában állt, nem lévén olyan szellemi és gazdasági központ, amely a megye életét mozgásba tudta volna hozni.
Gazdasági élet
Az előző századfordulón Ugocsa kereskedelme és ipara jelentéktelennek volt mondható, utóbit egy gőzfűrész, egy szeszgyár és több gőzmalom képviselte. A bányászat némi ezüstércre és vasércre szorítkozott, de a kitermelt mennyiség nem volt jelentős. A vármegye területén két bank, két takarékpénztár és két szövetkezet működött.
A lakosság túlnyomó többsége mezőgazdasági őstermelő volt. A vidék talaja általában véve termékeny, különösen a nyugati rész, ahol az öntéses völgytalaj uralkodik. Ugocsa fő terményei a búza és kukorica, továbbá a zab voltak, jóval kevesebb volt a rozs és árpa, burgonyát, tatárkát, répát, kétszerest és kendert pedig csak csekély mennyiségben termesztettek. A vármegye gyümölcse és bora jó volt. Az állattenyésztés viszonylag magas színvonalon állt. Szarvasmarhából túlnyomóan a magyar fajtát tartották, volt elegendő számú ló, sertés és juh is, viszont kevés bivaly, kecske és szamár. A vármegyében működött egy gazdasági egyesület és több lecsapoló társulat. A hegységek vadban bővelkedtek, a folyók halakban.
Jelentős települések
Nagyszőlős
Nagyközség, megyeszékhely 1891-ben bő ötezer lakossal, kiknek fele volt magyar, kétezer rutén, a többi német. Székhelye volt a vármegye törvényhatóságának, a járási szolgabírói hivatalnak, államépítészeti hivatalnak, tanfelügyelőségnek, erdőgondnokságnak, volt adóhivatala, pénzügyőrsége, ipartestülete, szeszgyára, gőzmalma, vármegyei közkórháza, vasútja, posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára.
Első lakói talán királyi szőlőművesek voltak, tőlük kaphatta a nevét. A XIII. században már város, amely felett bizonyos Borsa nembeli Beke emelte Ugocsavárat. Ezt az erősséget Károly Róbert lerontatta, a település kiváltságait azonban megerősítette, és ugyanígy tett a fia, Nagy Lajos is. A régi vár helyén és köveiből a ferencesek emeltek megerősített kolostort, ez a később Kankóvárnak nevezett erősség a XVI. században esett I. Ferdinánd hadai ostromának áldozatául, később azonban újjáépítették, ma is áll.
Zsigmond király Nagyszőlőst Perényi Péternek adományozta, aki királyi engedéllyel a közelben Nyaláb várát emeltette – erről bővebben Királyházánál szólunk. A település a hódoltság idején nagyrészt az Erdélyi Fejedelemség fennhatósága alatt állott. Itt zajlott 1662-ben az a csata, amelyben az Apafit támogató török sereg legyőzte Kemény János fejedelem hadait, és maga a fejedelem is elesett. A visszafoglaló háborúkat Nagyszőlős viszonylagos épségben élte túl, 1717-ben azonban a török zsoldban álló krími tatárok felégették, lakosai nagy részét levágták. Az újjátelepült mezőváros lassan indult meg a fejlődésben, első (a négy elemit követő négy osztályos) polgári iskolája 1881-ben nyílt meg.
Feketeardó
Kisközség a Tisza bal partján és az északkeleti vasút mellett 1891-ben ezerötszáz magyar és rutén lakossal, kik nagyon jó búzát és gyümölcsöt termesztettek. Volt benne vasúti állomás, posta, távíróhivatal. Az Ardó név eredetileg erdőőrt, erdőlőt jelentett, a község eszerint királyi szolgálónépekből alakulhatott abban az időben, amikor a vidék még királyi vadászterület volt. Egyes feltételezések szerint Szent István felesége hívta be az országba a német jövevényeket, kik Ugocsa és Szatmár megye különböző részein telepedtek le, ez azonban erősen kétséges. A XIII. századtól Feketeardó királyi birtok volt, 1300-ban III. András Marcelus ispán fiainak adományozta a visi várért cserébe. A helységben nevezetesek a gótikus templom falifestményei, melyek a XIV. század végéről valók.
Királyháza
Nagyközség a Tisza bal partján 1891-ben ezerhétszáz rutén, magyar és német lakossal, volt két vasúti állomása (Királyháza, Tölgyesfalva), posta- és távíróhivatala és posta-takarékpénztára. Állítólag már Szent István idejében érkeztek ide német telepesek, a XII. századtól pedig bizonyosan. Ekkor Felszásznak hívták, a Királyháza név a XIII. századból ismert. V. István királytól 1272-ben azért nyert szabadalmakat, mert a király ott levő házában gyakrabban megszállván, terhére volt a lakóknak, és a kiváltságokkal kárpótolta őket.
Ez a királyi udvarház lehetett az alapja a település közelében, az Avas és a nagyszőlősi hegyek legvégső nyúlványai közt, a Tisza bal partján emelkedő magányos dombon emelt Nyaláb várának. IV. László korából már van emléke a várnak, mint ekkor már a Kálnayak őse, az Ubulfiak birtokának, akiket azonban ennek birtokától az Anjoukhoz csatlakozott Tamásfiak fosztottak meg. Károly Róbert Ugocsa várával együtt ezt is kiostromolta. Nagy Lajos király 1378-ban Drágnak adományozta, és utódai, a Drágfiak bírták azt sok családi villongás közt, míg 1405-ben a pörös atyafiaktól Zsigmond király elvette, és Perényi Péternek adta. Százegy éven át folyt emiatt a pör a Drágfiak és Perényiek közt, míg 1506- ban véglegesen győztek az utóbbiak, megerősíttetvén a birtokban, ami megvetette a család hatalmának alapját Ugocsában.
A Dózsa-féle parasztfelkelés alkalmával az ugocsai és szatmári alsóbb nemesség egy része bosszút akart állani a hatalmas Perényieken, és Nyalábvárat, habár sikertelenül, hosszabb időn át ostromolták. Perényi Gábornak a mohácsi csatában eleste után özvegye, Frangepán Katalin kisfiával, Perényi Jánossal a várban maradt, és azt békében bírta. A béke napjaiban itt fordította magyarra Komjáthy Benedek, Perényi János nevelője Szent Pál apostol leveleit, melyeket Krakkóban 1533- ban nyomattak ki. Ez lett az első teljesen magyar nyelven írott nyomtatott könyv. János Zsigmond 1563-ban Nyalábvárat is Erdélyhez követelte, de az a Perényiek kezén maradt Perényi István 1575-ben történt haláláig. Ekkor özvegye, Dobó Anna a leánya, Zsófia részére akarta megtartani, a kincstár meg a koronának követelte. Végre újra a Perényi-család férfiágára szállott, és annak kezén is maradt, amíg a Wesselényi-összeesküvés idejében, 1672-ben I. Lipót király rendeletére, hogy a kurucoknak menedékül ne szolgálhasson, lerombolták.
Salánk
Nagyközség a Borsova- és a Szalva-patak között, egykor mocsarakkal körülvéve, 1891-ben közel kétezer magyar lakossal, postahivatallal és posta-takarékpénztárral. Már az Árpád-korban jelentős település volt, nevét a XIV. században említik először az oklevelek. Rákóczi Ferenc 1711-ben itt tartotta az utolsó kuruc országgyűlést. A tatárok 1717-ben Salánkot is elpusztították, felégették. Magyar lakossága a XVII-XVIII. században zömmel ruszinokra cserélődött, a XIX. század második felére azonban ismét magyarrá lett.
Tiszaújlak
Nagyközség a Tisza jobb partján, 1891-ben közel háromezer magyar és német lakossal, vasúttal, posta- és távíróhivatallal, posta-takarékpénztárral. Az ott készülő bajuszpedrő országosan jó hírnévnek örvendett. Első említése a XIV. század elejére esik, ekkor már a máramarosi sószállítás egyik központja. Rákóczi György kudarcba fulladt lengyelországi hadjárata után, 1657-ben a lengyelek, négy évre rá a hadjáratot megbosszuló törökök pusztították. Magyar lakossága megfogyott, a helyüket ruszinok foglalták el, akik azonban idővel magyarrá lettek.
Esze Tamás 1703-ban az itteni sóház elfoglalásával, majd a tiszai átkelés kikényszerítésével a szabadságharc első győztes csatáját vívta. A XVIII. század második felétől a település határa királyi birtok, maga Tiszaújlak mezőváros volt, ahová a XIX. század második felében több mint ezer, utóbb elmagyarosodó galíciai zsidó települt be.
Turc
Nagyközség a síkság és a hegyek találkozásánál, a Túr forrásvidékéhez közel, 1891-ben háromezer román és magyar lakossal, postahivatallal és posta-takarékpénztárral. Határában csekély hozamú ezüstércbányák voltak. Első írásos említése a XIV. századra esik, már ekkor is román falunak nevezik, amely a nyalábi uradalomhoz tartozott.
Túrterebes
Nagyközség az úgynevezett Avasságban, a Túr és a Turci-patak összefolyásánál, 1891-ben bő háromezer magyar lakossal, postahivatallal és postatakarékpénztárral. A XIII. óta ismert település, vámhely kezdetben a Jánki-, majd a Drágfi-család tulajdona. Magyar lakossága a XVII-XVIII. századi harcokban megfogyatkozott, helyükre német telepesek költöztek, akik utóbb elmagyarosodtak, a XIX. században Túrterebes már ismét tisztán magyarlakta község volt.