1000
Ha jó a nyilvántartásom, akkor ez az ezredik Jobbszél. Az elmúlt ezer hét ezer újságjában mindig volt egy jegyzetem.
Életemben háromszor fordult elő, hogy egy plátóinak induló nagy szerelem beteljesült.
Ötévesen lettem szenvedélyes Vasas-drukker, mást se akartam, mint focistává válni piros-kékben. Tízévesen egy toborzón aztán a rengeteg jelentkező kissrác közül beválogattak azok közé, akiket az angyalföldi egyesület leigazolt. Ez a románc azonban gyorsan véget ért; kellő tehetség, kitartás és szerencse híján három év múlva szögre akasztottam a futballcsukát, eltávolodtunk egymástól a klub és én. A másik két beteljesülés hosszabbnak bizonyult.
Évfolyamtársam húga, akitől olaszul tanultam, kétévnyi kitartó ostromom után feladta a reménytelen ellenállást, és elfogadta, hogy velem kösse össze az életét. Azóta huszonhat év eltelt, született négy gyerekünk.
A kilencvenes évek végén a kedvenc újságom a Demokrata volt. Több helyen is napvilágot láttak írásaim, de igazán mégis arra vágytam, hogy itt publikálhassak. Amikor az első néhány szösszenetem megjelent, és a főszerkesztő úr rovatot ajánlott, az többet ért, mint felhúzni a Vasas-mezt. (A feleségem igenje azért fontosabb; de a második hely ezzel a meghatározó húsz évvel mindenképpen a Demokratáé.)
A fellángoló kultúrharcban, amikor a nemzeti-jobboldali művészek megpróbálják kivívni legalább az egyenjogúságot, nem is az a legfontosabb, hogy kimaradtunk a díjakból, az anyagi megbecsültségből, vagy hogy a műveinket elhallgatták. A legnagyobb tragédia, hogy a fojtogató balliberális légkörben meg sem születtek ezek a művek. Az ember nem ír a fióknak regényt, drámát (nem véletlenül nem kerültek elő a rendszerváltáskor kéziratok százai); nem rendez a fióknak színdarabot vagy filmet; a megjelenés, az elismerés esélytelenségét látva bele sem vág. Ezért a legfontosabb számomra a Jobbszél rovattal kapcsolatban, hogy ezek az írások egyáltalán megszülethettek. Hála és köszönet Bencsik Andrásnak!
