Taxisokat biztatnak fel, hogy vegyék blokád alá az országot, nyomorgó romákat, szánalmas aberráltakat uszítanak, avagy sosemvolt szélsőjobboldaliakat tenyésztenek, hogy utóbb vadászhassanak rájuk. A folyamatos provokációk hatására lassan elkopik a társadalom tűrőképessége, és egyre több irracionális cselekmény történik. Hatvan év kommunista terror után a rendszerváltozás folyamatában egy pofon el nem csattant, pedig sokan megérdemelték volna, egy vörös milliárdost sem ugrasztottak meg, pedig sokan loptak össze mérhetetlen vagyonokat. Most egy-két balliberális közszereplőt jól pofon ütöttek. Ez kinek öröm, kinek szomorúság. Embert ütni nem szép dolog. Olaszliszka óta megtanultuk. A szemet szemért, fogat fogért elv merőben ellentétes a keresztény felfogással és a hagyományos magyar értékrenddel, de sem a keresztény erkölcs, sem a magyar öntudat nem tiltja az egészséges önvédelmet, vagyis a provokációk fokozatosan kikényszerítik a társadalom bonyolult szövetéből azokat a reflexeket, amelyek egyértelműen és félreérthetetlenül az önvédelmi reakciók tünetei. Teljesen mindegy, miképpen reagálnak erre az agresszorok, miképpen minősítik ezeket, az otthoni közeg, amelyből ezek a vészreakciók kiindulnak, pontosan tudja, hogy miért és mi célból indulnak e kezdeményezések. Az embernek egy vicc jut az eszébe a nyolcvanas évekből, annak bizonyságául, hogy még a (puhuló) diktatúrában sem lehetett egy nép agyát tökéletesen átmosni: „Szélsőséges palesztin fiatalok kővel dobálták meg a békésen lövöldöző izraeli tankokat…” Nem is tudom, szabad még ezt a viccet mesélni?

A képlet ördögien ismerős: 2006. október 23. Az agresszív kommunikáció azon célból, hogy megakadályozza a társadalomban felébredő önvédelmi reflexek kialakulását, a természetes és egészséges megnyilvánulásokat szélsőségesnek állítja be, saját agresszív támadásait pedig egész egyszerűen nem hajlandó tudomásul venni, miáltal a nyilvánvaló igazságtalanság hatására a társadalomban egyre nő a feszültség, de mert diktatúrában a tömegnek nincs eszköze az elnyomókkal szemben, a feszültség visszájára fordul és a többség eldeformálódásához vezet. Ezt nevezték gulyás-kommunizmusnak, amikor a kisember mákszemnyi kedvezményért az elnyomó rendszer cinkosa lett. Most egy úgymond gulyás-kapitalizmus korszakát éljük. Ami hasonló, hogy az ország állapota ma ismét olyan katrasztrofálisan rossz, mint a hetvenes évek végén volt, s hogy ezért az elitnek ma ismét érdekében áll egy rendszerváltoztatás típusú peresztrojkával jönni ki a csődből. Ami más, hogy ma nincs diktatúra – bár sokan nagyon szeretnék –, ezért az átépítés kimenetele kiszámíthatatlan. Előfordulhat, hogy a nép győz. Az elnyomók utódainak ezért egy korlátok közé szorított demokrácia az álmuk. A nép viszont élni akar.