Úgy látszik, a közéleti rejtélyeknek az a természetük, hogy idővel megoldódnak. Ami hosszú ideig megfejthetetlennek látszott, arról kiderül, hogy nagyon is logikus – csupán a háttér maradt rejtve. Amint azonban az napvilágra jön, a dolgok a helyükre kerülnek.

Lamperth Mónika éveken át a magyar közélet egyik rejtélye volt. Egyszerűen megfejthetetlennek látszott, hogy „mit esznek rajta” a szocialisták, mi emeli más derék pártkatonák fölé. Intellektuális képességeiről nehéz képet alkotni. Politikai értékű beszédet életében nem tartott. Említésre méltó terveiről, céljairól soha nem hallottunk. Véleménye gyakorlatilag soha nincs semmiről. Az iskolából emlékszünk ilyen diáktársakra. Tanulmányi eredménye erős közepes, baráti társaságoknak nem tagja, nem udvarol neki senki, kedvenc tantárgya nincs, viszont hibátlanul ellátja a hetes feladatát. Ő az, aki ha húsz év után váratlanul ráköszön az emberre az utcán, az illető kínosan feszengve töpreng: jaj istenem, hogy is hívják ezt a nőt?

Lamperth Mónika több mint négy éve a kormány tagja, politikusi teljesítménye azonban értékelhetetlen. Még csak azt sem lehet mondani, hogy rossz – ami nem létezik, azt nem lehet minősíteni. Az teljesen nyilvánvaló, hogy a belügyminisztériumot nem vezette, helyette a rendőrtábornoki kar intézte a dolgokat – hogy milyen eredménnyel, az kiderült a tévészékház ostromakor. A magyar rendőrökről kiderült, hogy bármikor képesek véresre verni egy járókelőt, ám kétszáz kődobálóval szemben totális vereséget szenvednek.

Belügyminiszterként Lamperth Mónika egyetlen dologra fordított jelentős energiát – hogy ne hibázzon. Ha újságírókkal találkozott, előtte bekérette a résztvevők névsorát, a kérdéseket, majd előre megírt válaszokat adott. Ha valahol véletlenül előkészítetlenül rákérdeztek – alighanem szorult ilyenkor a minisztériumi sajtóosztály -, azonnal semmitmondásokba burkolózott. Esze ágába sem jutott, hogy az embereket érdemi módon is tájékoztatni lehetne, sőt kellene.

Nem szólt bele soha az MSZP belső csatározásaiba sem. Pedig néhány ügy azért kiszivárgott, egy-két puccs és kontrapuccs az ország nyilvánossága előtt zajlott. Lamperth Mónika azonban, benne ülvén a párt legmagasabb testületeiben, ezekre sem reagált soha. Nem tudni, melyik erőcsoporthoz tartozik, még azt sem tudni, egyáltalán van-e véleménye az MSZP dolgairól.

Hogy az utóbbi két évben a népszerűségi listák első harmadába került, az a magyar közélet egyik sajátosságának köszönhető csupán. Az emberek jelentős része az egész politikai elitet ellenszenvesnek tartja, és mivel a legtöbben úgy gondolják, hogy a politika férfidolog, ellenszenvükkel általában a férfi politikusokat büntetik. Így kerülnek élre a közéletben éppen jelenlévő nők mint apálykor a tengerből előbukkanó sziklák. Nem Szili Katalin, Dávid Ibolya és Lamperth Mónika népszerűsége magas, hanem az összes férfié alacsony. Ez a magyarázat arra is, hogy Dávid Ibolya miért nem képes népszerűségét szavazatokra váltani, még saját választókerületében sem.

Lamperth Mónika tehát nem népszerű politikus, hanem női politikus. Egyebet azonban nem nagyon lehetett tudni róla. A választások után, az új kormány megalakulásakor még azt is lehetett hinni, hogy miniszteri hatáskörének megfelezése valójában büntetés a gyenge teljesítményért. Mára azonban kiderült, hogy erről szó sincs.

Kiderült, hogy Lamperth Mónikának egy feladata van: pénzt osztani. Ehhez a rendészetre semmi szükség. Ott nincs pénz, még annyi sem, amennyire szükség volna. Küszködjön a testileg-lelkileg lepusztult rendőrséggel valaki más. A területfejlesztés – az igen. Ott van dohány. Ott százmilliárdok vannak már most is, és ezermilliárdok lesznek hamarosan.

És nagyon nem mindegy, hova megy az a pénz. Melyik önkormányzat mennyit kap belőle, és aztán azok melyik cégnél költik el a kapott támogatást. Útépítés, csatornázás, közintézmények – ilyen ügyekben jöhet-mehet a pénz dögivel. Márpedig Lamperth Mónika tudja a dolgát („lehet tapsolni”). Nehogy valaki azt higgye, hogy a választott önkormányzatok majd „önkormányozhatnak”. Hogy a dolgok a választók akarata szerint dőlnek el. Majd Lamperth Mónika eldönti.

Ő tehát a párt kasszírnője. Odafönt a jólfésült Bajnai Gordon szépen előkészíti a dolgokat, levezényli a nyolcezermilliárd uniós támogatás elosztását, de az ő úri kezéhez nem tapad majd egyetlen forint sem. Azt a munkát Lamperth Mónika végzi el. A száz százalékig megbízható pártkatona. Akinek nincsenek politikusi céljai, amivel megzavarhatná az ügymenetet. Akinek eszébe sem jut kormányozni, amivel összegabalyíthatná a szépen kidolgozott terveket.

Szikszón kiderült, hogy a választásokról még jogerős döntés sincsen, de a csalással vádolt szocialista polgármester már így dicsekszik: „Okosak legyetek! Én azt mondom, ha okosak az emberek, én nagyon sok mindent fogok hozni a városnak! Tegnap kaptam 10,5 milliót Lamperth Mónikától.” Okosak – értsd: támogassák a szocialistákat.

Folyik a nagy adok-veszek. Alakul a sok-sok üzlet, születik a sok-sok egyezség. Jönnek-mennek a boltban a vevők, én ennyit adok, te annyit adsz. A kasszírnő pedig bent ül a kasszában, beszedi a pénzt és kiadja. „Tudja a dolgát.” „Tegnap kaptam 10,5 milliót (százmilliót, ötmilliárdot) Lamperth Mónikától.”

Rejtélyről tehát szó sincs. A képlet világos. Csak azt nem tudjuk, mennyibe kerül ez nekünk, az országnak. Pedig ez a legfontosabb kérdés. És a válasz egyre sürgetőbb.