A nyugati társadalmak ma olyan megfigyelő és ellenőrző eszközökkel rendelkeznek, amelyekről a régi totalitárius rezsimek csak álmodoztak, és napról napra egyre többet használnak is belőlük. Ez a megfigyelés a „politikai korrektséghez” kapcsolódik, amely a mindenkire ráerőltetett szavak révén igyekszik normák közé szorítani a véleményt, az „egyengondolathoz”, amely a vitát az esküvel szándékozik helyettesíteni, a tolakodó higiénizmushoz, amely a Jó nevében a szokások szabályozását célozza, a személyes preferenciák korlátozásához, amely egyenesen szembe megy a szabad véleménynyilvánítással, és végül a propagandához, amelyet ma reklámnak neveznek.

A közbiztonság az utóbbi évek lényegi politikai törekvésévé vált, és régóta fennálló probléma anélkül elégíteni ki ezt a törekvést, hogy ne csorbuljanak a szabadságjogok. Napjaink „kockázati társadalmaiban” a valós vagy feltételezett fenyegetettség megteremti a bizonytalanság és félelem légkörét, amely kedvező táptalaj mindenféle agyrém számára. A biztonsági apparátus ezt a légkört arra használja fel, hogy ellenőrzés alá helyezze az egész társadalmat. A hagyományos totalitarizmusok eltűntével a szolgaság és az uralom kifinomultabb logikái jelennek meg, amelyek a tilalmak és szabályok komplex formáját veszik fel és a mindenütt jelenlévő fenyegetések által törvényesítik magukat. Az ürügyek mindig kiválóak, akár a bűnözés elleni harcról, az egészségünk megőrzéséről, a közbiztonság növeléséről, az illegális bevándorlás hatékonyabb ellenőrzéséről, az ifjúság védelméről, a „kiberbűnözés” elleni harcról stb. legyen is szó. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a kezdetben csupán egy kisebbség ellen alkalmazott intézkedéseket később csaknem mindig kiterjesztik az állampolgárok összességére. Miután az elvet elfogad(tat)ták, már csak általánosítani kell… „Néhány év óta arról igyekeznek meggyőzni bennünket, hogy fogadjuk el létünk normális és emberi dimenzióiként azokat az ellenőrzési módszereket, amelyeket mindig is rendkívülieknek és kimondottan emberteleneknek tekintettünk”, írja Giorgio Agamben filozófus. A probléma az, hogy biztonságuk érdekében az emberek mindenkor készek voltak lemondani a szabadságjogaikról. Ebből a szempontból a „terrorizmus elleni harc” példaértékű, mert lehetővé teszi egy planetáris léptékű, permanens rendkívüli állapot bevezetését. Az Egyesült Államokban a 2001. szeptemberi támadás közvetlen hatásaként rendkívüli mértékben korlátozták a közszabadságokat, és ez a modell egyre inkább általánossá válik. Virtuális határtalansága miatt a terrorizmus nagyon is kifizetődő és kiaknázható félelmeket gerjeszt. A láthatatlan ellenség ellen a mozgósítás csakis totális lehet, mivel egy ilyen helyzetben mindenki elkerülhetetlenül gyanús. A terrorizmus elleni harc lehetővé teszi a közhatalmi szervek számára, hogy saját civil társadalmukra legalább annyira ráerőltessék magukat, mint a kijelölt ellenségeikre. Közvetlen valóságán túl a terrorizmus ily módon egy olyan jelenségként is meghatározható, amely azáltal, hogy politikai tőkévé konvertálható terrort gerjeszt, nem annyira az elkövetőinek használ, mint inkább azoknak, akik madárijesztőként használják, hogy kondicionálják és elhallgattassák a saját honfitársaikat. A liberális demokráciák a „társadalmi átlátszóság” ideálját hajszolják, amely csak a társadalom kikémlelésével valósulhat meg. A társadalom ily módon biztonsági kamerák, beléptető kódok és egyéb trükkök által védelmezett bunkerré alakul át. A mindig biztonsági célzatú magánterek sokasodása kivonja ezeket a társadalmi áramlás alól, és végül eltünteti magát a köztér fogalmát, amely pedig az állampolgárság gyakorlásának a tere. Ily módon egy sokkal ijesztőbb panoptikum jön létre, mint amelyet Jeremy Bentham megjövendölt, amelynek azonban ugyanaz a funkciója: mindent látni, mindent hallani, mindent ellenőrizni. Az általánosított közsegély társadalmában, ahol a „párbeszéd” naiv megszállottsága elhiteti, hogy megbeszéléssel minden eladható és mindenre megoldás található, a konformizálás vagy „monokromizálás” (Xavier Raufer) úgy történik, mint a számítógép merevlemezének a megformázása, hogy a programok csupán egyetlen kategóriáját fogadja el. Ennélfogva jobban megérthető, hogy az uralkodó ideológia szívesebben beszél jogokról, mintsem szabadságjogokról, mivel egy új jog megteremtése elkerülhetetlenül együtt jár alkalmazásának korlátlan ellenőrzésével. A piactársadalom az állandó fogyasztási függésben lévő örökifjú figuráját igyekszik reklámozni, akinek az áru olyan, mint a kábítószer. Olyan pulzionális gazdaságról van szó, ahol az energiát céltalan örökmozgásba, egyszerű önszórakoztatási képességbe fektetik be újra. Ez a szórakozás, a szó pascali értelmében, valójában figyelemelterelés. Elfordít a lényegitől, és ily módon hozzájárul önmagunk kifosztásához. Egyrészt félelmet kelteni, másrészt szórakoztatni, vagyis arra késztetni, hogy ne foglalkozzunk a lényeggel és megakadályozni, hogy gondolkozzunk vagy kritikus szellemet tanúsítsunk. Mindent elkövetni azért, hogy az emberek anélkül termeljenek és fogyasszanak, hogy azonnali törekvéseiken és vágyaikon túl mással is foglalkoznának vagy valaha is olyan kollektív tervet dédelgessenek, amely önállóbbá tehetné őket. Az ily módon engedelmessé tett társadalom azzá a „félénk és iparkodó állatcsordává” válik, amelyről Tocqueville beszélt. Íme, a nagyüzemi csirketenyészet ideálja. A legmarkánsabb tény az az összefüggés, amely a nemzetállam autoritásvesztése és politikai elavulása, illetve elnyomó apparátusának megerősítése között figyelhető meg. Noha az állam egyre inkább kivonul a gazdasági és társadalmi szférából, egyre inkább szabályozza és ellenőrzi állampolgárait. Számára előnyös, hogy a közbiztonság tekintetében nincs az eredményekhez kötve. Sőt mi több, érdeke is, hogy ne legyen túl eredményes, mert így igazolhatja ellenőrző és megfigyelő politikájának állandósulását. „Nem azért választunk meg újra egy olyan kormányt, amely a közbiztonság javítását ígéri, mert sikerült javítania a közbiztonságon, hanem azért, mert a közbiztonság továbbra is rossz” (Percy Kemp). Az igazi cél tehát nem annyira a rossz közbiztonság javítása, amely szentelt kenyér azok számára, akik kihasználják, hanem inkább a tartósítása, ezáltal téve lehetővé az egyre kiterjedtebb megfigyelést. Végeredményben egy látens káosz létrehozásáról van szó, amely anélkül, hogy túllépne egy bizonyos küszöbön, képes meggátolni a kollektív reakció minden nekibuzdulását. Ugyanezt a taktikát tegnap a „veszélyes osztályok” ellen alkalmazták, az elhajlók, a másként gondolkodók likvidálásának be nem vallott céljával. Ma a Tőke-Forma és az uralkodó oligarchiák szemében maguk a népek váltak globálisan a „veszélyes osztállyá”. A népeket kell háziasítani. Ahhoz, hogy megakadályozzák kollektív emancipációs és önállósodási terveik kidolgozását, elég megijeszteni őket. Erre szolgál a panoptikum. „Amikor már nincs fizikai mártírium, akkor meg a lelket nem engedik lélegezni”, mondta Charles Péguy. n (Fordította: Gazdag István)