E tekintetben a Fannie Mae és a Freddie Mac, az amerikai jelzálogpiac két óriásának tényleges államosítása igazi precedens. Miközben 1929-ben az amerikai kormány elkövette azt a tévedést, hogy a válságkezelést a Rockefeller által igazgatott „bankárszindikátusra” bízta, ma Henry Paulson pénzügyminiszter és Ben Bernanke, a Fed (amerikai jegybank) elnöke úgy döntött, hogy államosítják a leginkább fenyegetett pénzintézeteket. Ez egyedülálló döntés volt az Egyesült Államok történetében Ronald Reagan korszaka óta, és a Fed egész történetének valaha végrehajtott legradikálisabb beavatkozása volt a magánpénzvilágba.

Akár a realitás elvének a brutális visszatérését is láthatjuk ebben az intézkedésben, amely ugyanakkor a liberális ideológia egyik legitimációs elvének az összeomlását jelentette (a közszférának sohasem szabad kölcsönhatásba kerülnie a piaci mechanizmusokkal, mert különben csökkenti annak a hatékonyságát).

Nem szabad szem elől téveszteni, hogy e világválság forrása az Egyesült Államokban található, vagyis egy olyan országban, amelynek feneketlen költségvetési hiánnyal, szüntelenül növekvő külső adóssággal és kolosszális kereskedelmi deficittel kell szembenéznie. Egy évtizede már az amerikai gazdaság motorja nem a valóságos termelés, hanem az adósság expanziója és a dollár világuralmából következő monetáris jövedelem. A teljes eladósodás összege (közszféra + háztartások + vállalatok adóssága) ma 13 ezer milliárd dollárt képvisel, azaz a teljes nemzeti össztermék (GDP) 410 százalékát – és a Paulson-terv elfogadása még tovább fogja növelni a deficitet.

Márpedig a jelenlegi krízis mindenképpen hozzájárul majd a dollár iránti bizalom erodálásához, amely valószínűleg tovább fog veszíteni értékéből. Az a tény, hogy a dollár egyszerre nemzeti pénzeszköz és nemzetközi elszámolási egység, amelyet ráadásul 1971 óta megszabadítottak az arannyal való minden kapcsolattól, sokáig lehetővé tette az Egyesült Államoknak, hogy hangoztassa és nyomatékosítsa a hegemóniáját, miközben kolosszális deficiteket halmozott fel. Az amerikaiak számára abból állt az eljárás, hogy adósságkötvényeiket szisztematikusan tőkefölösleggel rendelkező országokba exportálták.

A jövőben döntő fontosságú tényező lesz azoknak a nagy, főleg ázsiai köz- és magánalapoknak a nyugtalansága, amelyek jelentős mennyiségű amerikai közkötvényt (kincstárjegyet stb.) birtokolnak, tehát az USA hitelezői.

Jelenleg a külföldi teljes devizatartalék 70 százalékát dollárban őrzik a világon, ennek a pénztömegnek azonban már régóta a legkisebb kapcsolata sincs az amerikai gazdaság valódi méretével. Az elkövetkező években egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy az olajexportáló országok lassanként elhagyják a dollárt az euróért. Hosszú távon ez a helyzet odáig vezethet, hogy olyan országok, mint Kína és Oroszország, nemzetközi pénzügyi felelősségre tartanak igényt, sőt összefognak egy, a jelenlegi nemzetközi pénzügyi rendhez képest alternatív terv kidolgozásáért. Tavaly tavasszal Soros György köntörfalazás nélkül megmondta, hogy „a világ a dollár korszakának a vége felé rohan”.

Ma azt bizonygatják, hogy elég, ha „szabályozzák” vagy „moralizálják” a rendszert, hogy elkerüljük az ilyen fajta válságokat. A politikusok, kezdve a francia elnökkel és miniszterelnökkel, a „pénzvilág eltévelyedéséről” beszélnek, miközben mások a bankárok „felelőtlenségét” ostorozzák, ily módon azt sugallva, hogy a krízis csupán a szabályozás elégtelenségének köszönhető, és az „átlátszóbb” gyakorlathoz való visszatérés lehetővé tenné egy kevésbé ragadozó kapitalizmus színre lépését. Ez kétszeresen is tévedés. Először is azért, mert éppen a tőke hatékonyságának válságával szembeni politikák gyöngesége nyitotta meg az utat a pénzügyi rendszer totális liberalizációjához. Azután és különösen azért, mert ez magának a kapitalizmus természetének a nem ismerése. „A tőke minden korlátozást nyűgnek érez”, mondta már Karl Marx. A tőkefelhalmozás logikája a korlátlanság, minden korlát elutasítása, a világ ésszerűsítése a kalmár ráció által, minden érték áruvá alakítása – a Gestell, amelyről Heidegger beszélt.

Persze szükség volt a Paulson-terv elfogadására, de kétségtelenül perverz hatásai lesznek. Ha ugyanis a csőd szélén álló bankokat és nagyvállalatokat eleve biztosítják a közhatalom pénzügyi támogatásáról, ez közvetett biztatás lesz arra, hogy ugyanezek a működési zavarok ismét bekövetkezzenek, ily módon újabb spekulatív krízisekbe torkollva.

Azonnalra az jellemző, hogy sem a központi bankoktól származó tőkeinjekció, sem a Paulson-terv elfogadása nem váltotta ki a remélt pozitív reakciót a piacok részéről. Ez világos bizonyítéka egy tisztán monetáris politika korlátainak. (…)

Dominóhatásként a krízis idővel vajon elvezethet az összes gazdasági tényező láncszerű fizetésképtelenségéhez, tehát az egész globális pénzrendszer összeomlásához? Még nem tartunk itt. Lehetséges, hogy az utóbbi hetekben hozott intézkedések alkalmasak arra, hogy megakadályozzák a pénzrendszer teljes összeomlását, de a legjobb esetben is a gazdasági válság el fog húzódni, recesszióval (sőt akár depresszióval) az USA-ban, és a növekedés nagyon erős lelassulásával Európában, ami kiválthatja a munkanélküliség növekedését. Ebből a profitok jelentős csökkenése következne, ami elkerülhetetlenül ki fog hatni a piacokra és a tőzsdei árfolyamokra. Ellentétben azzal, amit gyakran mondanak, a spekulatív és a reálgazdaság közötti kapcsolat igenis valóságos. A vállalkozások ugyanis a bankrendszertől függnek, már csak a beruházásaikhoz szükséges hitel miatt is. Márpedig a krízis következtében az ingatlanból eredő rossz hitelek által törékennyé vált bankok ma brutálisan csökkentik a hiteleiket. Nem sokáig váratnak majd magukra a politikai és társadalmi következmények sem. A nehézségek csak most kezdődnek.