Gondolatok az 1989. augusztus 19-i Páneurópai Piknikről

Mörbischt, az immár ötvenéves nyári játékok színhelyét (magyarul Fertőmeggyest) az operett Mekkájának nevezik, a műfajt pedig – hogy csábító legyen az ifjabb füleknek is – a múlt idők musicaljének. A világsztár Maximilian Schell rendezésében az ifjabb Strauss Bécsi vér című operettjét augusztus végéig kétszázezren fogják látni tűzijátékkal, fergeteges valcerekkel és az Európának békét hozó 1815-ös bécsi kongresszust megidéző tömegjelenetekkel. A Metternich herceg jelmezében színre lépő narrátor a jó, a békét hozó férfiú kecsességével parafrazálja a „politikailag korrektség” igéit, az életvidám bécsi nő, Gabriele pedig otthagyván grófi férjét és a falu idillien unalmas magányát, a „táncoló kongresszusba” csöppenve elindítja a szerepcserék mulattató játékát.

Mulattató hát arra járván visszagondolni egy másik operettszerűen viharos, szerepcserékre és helyzetkomikumra oly alkalmas esztendőre is. A méltán híressé vált és Sopronban immár alapítvánnyal és saját archívummal is rendelkező Páneurópai Piknik évéről van szó. A piknik színhelyét a Bécsi vér nézőközönségéből minden bizonnyal sokan fel fogják keresni. Csak a határ egyik oldalán, Ausztriában van még őrség: a két unatkozó margitbányai vámőr rezignáltan veszi tudomásul, ha a békés, színielőadásra igyekvő határsértők száma autóbusznyira szaporodik.

Az egykori éles, 1989. augusztus 19-i „tiltott határátlépés” gondolata – amikor a reformszárny érezhető kisebbségben volt a magyar párton belül, s csak Gorbacsov személye akadályozta meg, hogy Dubcek sorsára ne juttassák vezetőjét, Pozsgay Imrét – távol az osztrák-magyar határtól, egy debreceni honpolgár fejében fogant meg. Az azóta Sopronba költöző Mészáros Ferenc a Habsburg Ottó debreceni előadását követő vacsorán Habsburg Károllyal beszélgetve bökte ki, hogy eszmecseréjüket Európa egységéről az osztrák határon kéne folytatni, a tényleges határvonal két oldalára telepedve. Jót derültek ezen, s nem is gondoltak arra, hogy ezzel a kacagással a „librettó” alapgondolata már meg is született. Hiszen hiába vágta át demonstratív okokból a két külügyminiszter, Mock és Horn június 28-án a vasfüggönyt, a román hatóságok két nappal később megkezdték egy új határzár építését a román-magyar határon, s a keleti határsávban megnőtt a román határőrök által lelőtt menekülők száma. Valamit tenni kellett.

Debrecenben egy maroknyi gárda egyszer csak szervezkedni kezdett. A szorgos librettisták munkahelyükről leleményesen „lopták” a távolsági, de a bécsi Habsburg- irodához szóló vonalakat is, majd bekapcsolódtak a soproniak, s a háttérben ott munkálkodott a Gorbacsovval virágnyelven érintkező Németh Miklós-i diplomácia. Végül Sopronpusztát jelölték ki a piknik helyszínéül, ahol a régi Pozsonyi út mentén 1948-ban szűnt meg a margitbányai határátkelő. A fából készült kapu le volt láncolva, s mint egy vígjátékban, a lakatnak már a kulcsa sem volt meg, de állt még bontásra készen a szögesdrót kerítés. Pozsgay Imre hathatós segítségének köszönhetően aztán a határőrség vezetőivel való egyeztetés során megszületett az engedély arra, hogy 1989. augusztus 19-én délután három és hat óra közötti rövidke időre kinyíljon a vasfüggöny.

Ahogy a szemtanú és rendező Nagy László írja, ott „maga az őskáosz uralkodott.” S míg Margitbánya felől rezesbandával vonultak fel az osztrákok, Bella Árpád alezredes, az ideiglenes határátkelő parancsnokának szavaival az NDK-ba visszatérni nem akaró, Magyarországon gyülekező keletnémetek már három óra előtt „a kapuszárnyakat benyomva gyorsvonatként száguldottak át” Nyugat felé. A hivatalos programban a védnökök, azaz Habsburg Ottó nevében Wallburga Habsburg, Pozsgay nevében pedig titkára, Vass László beszélt. Az akkor még alig ismert erdélyi lelkész, Tőkés László levelét a későbbi országgyűlési képviselő, Szabó Lukács olvasta fel. Az okos és ravasz Konrád György arra a kérdésre, hogy börtönbe kerülnek-e, azt válaszolta: „Úgy érzem, hogy ezúttal talán van esélyünk arra, hogy esetleg igazi változások jönnek, és lehet, hogy a börtönt megússzuk.”

A népünnepély több ezerre dagadt vendégserege jókedvűen főzte a gulyást, sütötte a szalonnát és a kolbászt, sör és fröccs mellett kilométer hosszan bontotta a drótkerítést, egészen addig, amíg egy sűrű zápor szét nem verte őket. Hazafelé menet láthatták, hogy a „kőhidai fegyházig vezető úton elhagyott DDR jelzésű Trabantok és Wartburgok tömege parkolt. Ezekért tulajdonosaik már nem jöttek vissza.” Később Nagy feltette magának a kérdést, mi is történt a kulisszák mögött, „mi lett volna a szervezőkkel, ha a »baráti országok« nem megfelelően reagáltak volna? Ha teszt volt, miért éppen Bella Árpádnak felejtettek el szólni, pedig egyedül az ő katonáinál volt éleslőszer?” S ha lőnek – idézi őt – most „nem emlékhely, hanem kegyhely lenne a határon.” A BM határőrség 11. kerületi parancsnokának erre készített intézkedési tervében a karhatalmi század ugyanis „fegyverhasználat, gumibot és egyéb technikák alkalmazására készen” állt. S rá a pártállam Janus-arca és kétértelmű vigyora: „Viszont ezzel egyidejűleg az országos parancsnok kiadta, hogy egy kilométeres körzetben nem tartózkodhat egyenruhás katona, mivel ez egy civil rendezvény.”

Hogy a világtörténelemben egy ilyen eszem-iszom népünnepély megakadályozása egykor Párizsban forradalmat robbantott ki, az illetékesek aligha tudták, pedig forgathatták volna üres óráikban a szemináriumon ajánlott marxi szövegeket is erről – Osztályharcok Franciaországban címmel. Nos, ha nem is történelmi műveltségüknek köszönhetően, ezúttal szerencséjük volt. Nem úgy, mint a francia kormánynak 1848-ban, amikor az ellenzék „bankett-kampányt” bontakoztatott ki, s a fehér asztal mellett mondott értelmiségi tósztokat terv szerint a párizsi utcákon tömeglakoma követte volna. A király azonban a rendbontástól félve betiltotta az összejövetelt, majd szórványos összetűzésekre került sor a rendőrség és tüntetők között. 1848. február 23-a reggelén a párizsi lakosságnak még csak egy szűk rétege volt meggyőződéses köztársaságpárti, 24-én hajnalban viszont már ezerötszáz úttorlasz emelkedett, s népfelkelés kergette el a királyt, aki „halomra gyilkoltatja népét”. Lehet, hogy egy lövetés után nálunk is „tetszettek volna forradalmat csinálni” a nagy francia forradalom kétszázadik évfordulóján, 1989-ben?

Mint Maximilian Schell saját, világpolgárra jellemző rendezői felfogásáról megjegyezte, a Bécsi vér maga egy olyan álomjáték, „amelynek a mai időkkel való párhuzamait érzékeltetni kell. Ne feledjük el, hogy ez az operett a bécsi kongresszus idején játszódik. Akkor finomságok döntöttek Európa jövőjéről. Akárcsak ma. A politika politika. Szerencse s egyben szerencsétlenség. De a végén, ami mindig győz, az a kormányzás. A párhuzamok nyilvánvalók. S ehhez nem feltétel a divatos ruha.” Csak Gabriele, Franci és Pepi, a bécsi vért megtestesítő három nő vidámsága. S Metternich a maga Gabrieléjét is végül megtalálja, amikor 1831. január 30-án harmadik házasságában nőül veszi a magyar Zichy-Ferraris Melánia grófnét, akinek szépségét az egész bécsi arisztokrácia csodálta.