Ülünk Sándor barátommal a kocsmában, és az élet dolgait vitatjuk. Az életet meg a művészeteket. Végül is a kettő szinte egy és ugyanaz. És persze törjük a pálcát a modern világ felett – mert van miért.

– Nézd – mutat Sándor a szemközti asztal felé. Valami ifjonc ül a söre mögött, kezében telefonja, és olykor rábök egyet az ujjával.

– Biztos lájkol – jegyzem meg gúnyosan. Lehet, valami félpucér hölgyemény képét, aki ezer kilométerre lakik, és az imént bejelölte.

Erre külön haragszom. Néha engem is jelölnek, Arizonából meg Fekete-Afrikából, és látom, tíz közös ismerősünk van, akik visszaigazolják, és rommá lájkolják pózait. És ilyenkor röstellem magam. Férfitársam helyett. Mégis mit vár? Hogy majd átrepül Ugandából, és odafekszik mellé? Vagy a nyálcsorgatási ösztön mellett létezik a lájkolási ösztön is? Úgy érzi az ilyen, hogy a nő megszerzéséhez vezető úton ezzel megtette az első centimétert?

Annyira felbosszant a gondolat, hogy a poharat hangosan teszem magam elé. Az ifjú felpillant. Néz felénk, figyel. Látom, megismer. Köszön, visszabiccentek.

– Csak nem az író úrhoz van szerencsém? – kel fel, s lép hozzánk udvariasan. – Magam is írogatok olykor. Megmutathatnám esetleg egy írásomat?

Összenézünk Sanyi barátommal, majd intek, üljön le. Leül. Hallgatunk. Ő udvariasan várakozik. Mellette a telefonja. Látom, bejelentkezve: Facebook.

– Neked hány napos tiltásod van? – kérdem új ismerősünktől gyanakodva.

Szerényen lehajtja a fejét, mint közkatona a kitüntetett veteránok előtt.

– Ó, nekem eddig csak egy darab huszonnégy órás volt mindössze…

Összenézünk Sanyi barátommal. Mi, harminc-, sőt sokadik harmincnaposok. Vizslatjuk az újoncot, méregetjük.

– Nem baj – mondom végül jóindulatúan. – Attól még te is ember vagy. Hidd el, nem nézünk le ezért. De ahhoz, hogy urak közé kerülj – emelem fel a mutatóujjam –, még bizony tenni kell valamit.

Sanyi barátom csak némán bólintott erre.