A katolikus egyház augusztus 15-én ünnepli Szűz Mária halálának és mennybevételének napját. Nekünk, magyaroknak nemcsak az ünnep okán kedves Nagyboldogasszony napja, hanem azért is, mert első királyunk életének nevezetes eseményei is az ünnephez kötődnek. Szent István kivételes tisztelettel és bizalommal fordult Jézus anyjához; ezen a napon ajánlotta hazánkat pártfogásába, ekkor tartották a törvénynapokat és a sors különös kegyeként a király ezen a napon hunyt el.

A Mária-tisztelet kezdeti nyomai Európában már a II. században megtalálhatóak. A legrégebbi Mária-ábrázolás e század közepétől ismert, a római Priscilla-katakombából; Máriát mint istenanyát jelenítik meg, aki átölelve tartja gyermekét. A IV. századtól kultusza oly mértékben bontakozott ki, hogy tiszteletére templomokat alapítottak.

A keresztény világ a VI. századtól kezdve ünnepli augusztus 15-én Mária mennybevételét, Nagyboldogasszony napját. A Lányi-kódexből tudjuk, hogy hazánk egyes vidékein Nagyasszony napja néven emlegetik. E jeles napot Szent István is megülte Székesfehérvárott. Az Érdy-kódex szerint – amely hazai hagyományokra támaszkodott – Gellért püspök a Napbaöltözött Asszony jeléről beszélt István király és az udvar előtt. Gellért „tanácsának intéséből akkoron kele föl, hogy az Szűz Máriát ez Magyarországban Bódogasszonynak hívnák. Szent István király es ez szegény országot Bódogasszony országának nevezé”.

Érdekes kapcsolat található a pogány magyarok hitvilága és a magyarság Mária-tisztelete között. Az egyik szép mondakör alapján eleinket az új hazába vezető Álmos fejedelem születését anyjának, Emesének csodálatos álmával hozzák kapcsolatba. A monda szerint Emese, Ügyek vezér felesége áldott állapotba esett. Ebben az állapotban álmot látott, amely szerint egy turul madár szállt alá az égből, és az termékenyítette meg. Majd látni vélte, hogy „méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el”. Nem nehéz felismerni a párhuzamot Mária Szentlélek általi fogantatásával, ha tudjuk, hogy a Szentlelket kezdetben sólyom képében ábrázolták, s csak később terjedt el a galambként való ábrázolás.

István király uralkodása kezdetén két – nyugati keresztény és a magukkal hozott ősi – kultúra határán állt. Bölcs politikus lévén jól tudta, hogy csak úgy fogadtathatja el az új vallás eszméit, ha a korai hagyományokra épít. Abban a jelentős gesztusban, hogy az országot és önnön királyságát Mária örökségének érezte, és az ő oltalmába ajánlotta, a korai Boldogaszszony-tisztelet, az archaikus Emese-hagyomány, és a hajdan volt matriarchátus emléke is közrejátszott. Ez nem azt jelenti, hogy Szent István csupán praktikus meggondolásból részesítette kivételes tiszteletben a Szűzanyát, hiszen mélyen vallásos volt, így fogadta a keresztény életformát; az ősi hagyományok ismerete legföljebb megkönnyítette a befogadást.

Egyházalapításainak jelentős része is Mária-tiszteletét hirdette; a székesfehérvári és az esztergomi bazilika, a kalocsai érseki, a váci és a győri püspöki székesegyházak mind ezt tanúsítják, hogy csak a legnagyobbakat említsük. A Mária-kultusznak ez a kiteljesedése szépen összecseng a XI. századi szerzetesi reformmozgalmak idején elterjedt új Mária-képpel, miszerint Krisztus anyját, mint a világ királynőjét ábrázolták, fején koronával, vállán királyi palásttal.

Mária halálának és mennybevételének gazdagon színezett története kedvelt témája volt szakrális művészetünknek, kódexirodalmunknak, népkönyveinknek és vallásos népénekeinknek. Bálint Sándor neves néprajztudósunk több tucat olyan szokásról számolt be, amelyek Nagyboldogasszony napjához kötődnek. Az ország néhány vidékén él még a Mária-virrasztás és a virágáldás népi hagyománya. A máriapócsi búcsújáró helyen gyertyás körmenetet tartanak a temetőben. A Rábaközben frissen ásott sír körül gyülekeznek az asszonyok, miközben egy középkori barokk legendát énekelnek. Tápé környékén virágból készítik el Mária koporsóját, és amellett virrasztanak.

A virágáldás vagy virágszentelés szokása már a középkori liturgiából is ismert; főképp németlakta vidékeken, de magyarok körében is. A különböző füveket a népi gyógyászatban ősidőktől fogva használták, termesztésüket később kolostorok vették át. Hogy hatásukat fokozzák, Istenről, Krisztusról vagy Máriáról nevezték el a különböző gyógyhatású növényeket. Egy, a XVI. századból származó szegedi kolostori feljegyzés szerint augusztus 15-én mentát szenteltek, és a Boldogasszony mentáját halottak koporsójába tették. De az új ház alapozásába, az új házaspár ágyába, a csecsemő bölcsőjébe is nagyboldogasszonyi füvet szórtak, leginkább Tápé környékén. A megszentelendő virágcsokorba olajfaágat is tűztek.

Hazánk híres búcsújáró helyein nagy tömegeket vonzó körmeneteket tartanak; Mátraverebély-Szentkúton, Márianosztrán, Máriaremetén, Máriagyűdön, Máriapócson, Máriabesnyőn és még sok más helyen.

Az ország és a nemzet Mária oltalmába ajánlását azóta többször megismételték a katolikus egyház vezetői. Erdő Péter bíboros a millennium évében, a fatimai zarándoklaton újra és újra kérte a hazánkban kivételes tiszteletnek örvendő Boldogasszony segítségét, pártfogását. Soha nem volt nagyobb szüksége rá a magyarságnak, mivel a testvériség érzése, a lélek ereje, az összetartozás parancsa roppant meg. Ezért újra kezdeményezik határmenti, elsorvasztott Mária-kegyhelyünk, Máriaradna (Arad megye) felébresztését is. A radnai búcsúk valaha majdnem olyan fényesek és népesek voltak, mint a csíksomlyóiak. A kegyhely tisztelete 1695-ből származik, amikor a törökök bevették Lippa várát, és a porig égett kegyhelyből csak a Mária-kegykép maradt épen. A millenniumhoz közeledve 1895-ben nagy pompával ünnepelték meg a csodás esemény évfordulóját, szeptember 8-án.

Bizonyítva az erdélyi magyar testvérekkel való egységet, Máriaradnán együtt ünnepelnek majd a magyar zarándokok engesztelésül az anyaország 2005. december 5-ei elutasításáért..